Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-06 / 132. szám
7 Az idei megyei képzőművészeti és népművészeti kiállításra gazdag anyagot küldtek a megye népművész-hagyományait ápoló alkotók és képzőművészeti szakkörök. Ezek közül mutatunk be keltőt. Koszter Józsefué anyaga méltán vívta ti a zsűri elismerését, s acanyoktevelet A látogatók sokat időztek Cser Mária pályamunkái előtt. A finom, s amellett gazdag hímzés megérdemelten aratott sikert. Földeák János: Kerekes is Karikás Az élet legszebb pillanatai közé tartozik, ha két régi jóbarát összetalálkozik. S nem kedden vagy pénteken, hanem szombaton. A hét legáldottabb napján. Nem kísért a másnapi korai fölkelés. Jut idő kibeszélni gondot és örömöt, keresetet és művezetőt, asszonyt és gyerekeket Fröcasökkel lódítanak az emlékeken, könnyítik a nyelv forgását De az idő is múlandó — veszi észre Kerekes az óráján. — No még egy féldecit, te! Aztán az utolsó busszal elfuvarozunk! Ezzel Karikás is egyetért. Az apostolok lován hosszú és kényelmetlen lenne az út hazáig. — Jól van, pajtikám! — mondja lelkesen. — Úgyis én következem! Most rajtam a sor! — Azt már nem! En kezdtem én fejezem bei — makacskodik Kerekes. — Te majd legközelebb leszel soros! Már régen fölhajtották a féldecit, de még vitatják, ki fizesse? Mire megegyeznek, elmegy az ■utolsó busz. Csak kiabálni tudnak utána. — Sebaj, pajtikám! — legyint Karikás. — Nem esünk kétségbe! — Nem. nem! — igazgatja magát egyenesre Kerekes. Belekarol a másikba. — Ha már így esett, vigasztalódjunk!... Visszamennek a vendéglőbe. Mintha másutt lennének most az asztalok és székek. Minduntalan beléjük ütköznek. Kerekes ezen mérgelődik, Karikás meg előre kiabál, megelőzi a cimborát: — Két féldecit a fütyülősből. A pincér megtagadja a kiszolgálást. Egy falra is kiszegezett utasításra hivatkozik: nem és nem! Es közben olyan barátságos. hogy külön fáj: — Elég volt mára, polgártársak! Inkább holnap. Jobban fog esni, én mondom. Hát lehet ezt érteni? Egész esAz asszonyok sikoltottak. Ká- i ajyiné az asztalterítőt rántotta inagára, Irén sápadtan ugrott fel -Jártás mellől, ketten meg beszaladtak a fürdőszobába. Sági emelte fel a szőnyegről: — C’est la vie, doktorként! Fel. ébredted? Kérsz még egy konyakot? ... Először egy virágvázát vágott a tiikörbe, majd a pezsgősüveget a televízió képernyőjébe. Úgy elröppent mellőle mindenki, hogy a hangjukat is messziről hallotta: — Állat, vadállat! Paraszt! Megöl, megöl — sikoltozott Irén, amitől úgy megnyugodott, hogy mosolyognia kellett. Szétverem őket — nevetett. — Én másod- magammal vagyok, ők meg nyolcán, de szétverem őket. Nekem könnyű, én egyszerre két ember vagyok: az öngyilkos, meg a másik: Egy széket forgatott a feje fölött, amikor leszakadt a csillár. Délben otthon ébredt. Irén az ágy szélén ült, megszokott mozdulatokkal húzta a harisnyáját. Nyugodtan, kétszer-háromszor vé- i ' gigsimította a lábát, a bokájától a combjáig, és vissza. Gyönyörködött benne, látszott rajta, sajnálja, hogy most nincs itt senki, aki megcsodálná ,.. Az asszony lusta mozdulatairól minden eszébe jutott. Úgy ugrott ki az ágyból, mintha forró tepsiben feküdt volna: — Takarodj! — ordítozta. Irén megffusztálta a másik lábát is. majd végigdőlt az ágyon. Nyújtózkodott: — Nyugi Sára úr, nyugi ... Ne adja a harcos maflát. Próbáljon megmaradni kultúrembemek. Rurópemek. Belecsapott a levegőbe és visz- szarogyott az ágyra: — Miért csináltad? Az asszony felugrott. Kifordított csípővel állt előtte: Hogy kérdezhet orvos ilyen marhaságot? De, te máért csináltad? — Mit? — A botrányt drágám, a botrányt! Különben hagyjon a fenébe. Annyit mellesleg tudnia kellene, hogy a gyengétől pláne elveszik azt, ami nem is volt soha a sajátja. Érti végre? — magyarázta most. már az asszony. Nagy, szétpattanni készülő ólomgolyónak érezte a fejét, remegés rázta, nehezen mozdult a szája, oly annyira, hogy éppen- csak kibuktak belőle a szavak: — Értem. Lassan. Ez volt a szisztéma. Engem leitatni, és ... Az asszony közbevágott: — Magát leitatni? Hát drágám az igazán nem volt nehéz... — Pláne, ha annyian akarják! — mondta és érezte, hogy rögtön mennie kell, rohannia, mert ha nem, valami rettenetes történik. Megfullad, belefullad abba a hét évbe, amelyikből legalább hármat ebben a szobában töltött, becsapva, olyan rövidlátóan, hogy nem tudta, mi van az orra hegyén túl és a konyakosüveg alján .:. Hétfőn reggel az intézetben már várták. Leültették és egyszerre hárman járkáltak előtte, fel-alá, hátratett kezekkel. Az egyik kiabált, a másik papolt, a harmadik meg hol erre, hol arra bólogatott. Olyan szózápor zúdult rá, hogy a fejét se merte mozdítani. — Hogy lehet ilyet csinálni?! Diplomás ember létére! Hogy nem gondolt az intézet jó hírnevére . .. — Még hogy a rendőrségnek kellett beavatkoznia, hát ilyet még nem értem ... — Miféle erkölcs ez? — Leittasodott kérem és belekötött a társaságba. Elmondták... Ez, ez.. . ilyesmi régen a parasztkocsmákban történt... A fejébe tódult a vér: — Tévednek. Ott ilyesmi sosem történt. — Annál szomorúbb! — csa pott rá rögtön az egyik hátratett kezű. — Ez etikai vétség! Sérti a szocialista morált. Le kell vonnia a következtetéseket. — Már megtettem, — mondta és felállt. Mindnyájan kérdően nézték: — Nos, mit tud felhozni a mentségére. .. Hallgatott. A három megvető, hideg szempár belefullasztotta a szót. És úgy érezte jobb is így. ezek előtt jobb is így. — Semmit kérem. Semmit. — mondta nagyon halkan és nagyon nyugodtan, pedig remegett. — Verekedés volt kérem. Azok hárman mindent kezdtek élőiről. Az egyik kiabált, a másik papolt, a harmadik meg hol erre, hol arra bólogatott. Amikor behúzta maga mögött az ajtót, még hallatta: — Nahát, még egy ilyen cini- ; kus ember! Nem is gondoltam volna... te a vendégeik, borravalót kapott, és most hallani sem akar róluk. — Mi magyar állampolgárok vagyunk — próbálkozik Karikás és döngeti a mellét. — Az alkotmány szerint... Nem fejezheti be; Kerekes közbeszól: — Csak nem vitatkozol ezzel a jóemberrel, te? Nem ért az alkotmányhoz. Nem vasas, mént mi vagyunk. Kár az időért!... Az utcán sem vitatkoznak, osak a fákkal és kerítésekkel van'baj. — Pogány sötét van. pajtikám. — igazítja Karikás a kalapját. Leverte egy növendék akác ága. — Nem ott ég a villany, te, ahol kellene ... Tanakodnak. Mért az úttest fölött lógnak a lámpák? Az autóknak reflektoruk is van.., Kioldalaznak középre. Szelíden ragyognak a csillagok. Ez ösztönözheti Kerekest. Csendesen eldalolja, hogy végigment az ór- módi temetőn. — Te miért hallgatsz? — támad utána Karikásra. — Mert nem vagyok pesszimista. — mondja az dacosan. — Mi .1.. micsoda nem vagy ? — Pesszimista, érted? En csak optimistán tudok ... csak optimistán vagyok hajlandó, pajtikám. Csak optimistán. — és rázendít „A Csap utcán-”ra. A környékbeli kutyák kórusban kísérik. Kerekes nem maradhat alul. Olyan optimista ő is tud lenni, mint cimborája. Kiereszti hát a hangját... A nagy versengéstől nem is veszik észre a melléjük faroló motoros rendőrjárőrt. — Nincs jobb dolguk, mini az út közepén kurjongatni? — Op .. . optimisták vagyunk — dadogják megszeppenten. — Helyes. Akkor fejenként csak egy tizes!... Nem vitatkoznak, de még könyörögni sem mernek. Jogos a birság. Az egyik rendőr a nyugtát írja, a másik meg ugyancsak cifrázza, milyennek kell lenni az igazi munkásembemek ... — Hát... hát ezt szépen meghíztuk — sóhajt Kerekes a járdán, amikor a rendőrök elber- regnek. — Hatósági gyomcröblö- getéssel is végződhetett volna ... — Ha nem kurjongatsz, pajtikám, ez sincs! — mondta Karikás szemrehányóan. — Nananan. Csak a szabálytalan közlekedésért fizettünk. — igyekszik pontos lenni Kerekes. — Ha nem kurjongatsz, nem találnak ránk. Hang után jöttek. — Az órmódi temetőt nem hallották. Csak a Csap utcát! Esküszöm! — Hiába beszélsz, pajtikám, te kezdted. Ne kendd rám! — in* dulatoskodik Karikás. — Keni rád az atyaisten, nem én! — fortyan föl Kerekes, és hirtelen lök egyet a másikon. — Még te taszigálsz? Még neked áll följebb, pajtikám? — ordít Karikás. És visszaadja a lökést. Kerekes nekilántorodik egy üzlet vasredőnyének. Az úgy feldübörög. mintha bomba robbant volna. Pillanatok múlva már összeakaszkodnak és hemperegnek. Gyomrozzák, szorongatják egymást. Virtusból és nem gyűlöletből. Régen volt, hogy így próbálták utoljára az erejüket. Kit hol ér az ütés, vagy rúgás, attól ordít, káromkodik. Más már a csontjuk, hasuk, izmuk, mint harminc évvel ezelőtt. Ijesztően más . . A dübörgésre, dulakodásra egy nő rohan ki a házból. Rémült vi- sítozásba csap, mintha öt vernék: — Segítség! Rendőr! .. .Segít- sé-é-ég! A helyszínre érkező rendőrnek csak a puszta előállítás feladata jut. Mire beérnek a kapitányságra, a verekedés virtusától és izgalmától kijózanodnak. Szégyenkezve, szótlanul méregetik egymást. S még jobban, amikor parancsot kapnak hogy ki a cipőfűzőt, le a nyakkendőt, elő a zsebkést, cigarettát, gyufát! Reggelig nincs rá szükség a különszo- bában. Pihenjék ki magukat, míg jegyzőkönyvbe mondhatják az éjszakai pankrációt és hangversenyt .... Kerekesből buggyan ki először a bűnbánat: — Lesül, a pofámról a bőit, te... Karikás barátion rábólint: — Az enyémről is, pajtikám... Ekkor tér vissza körútjáról a réndőrjárőr. Megismeri őket. — Hát magukkal m{ történt? — csodálkoznak a tépázottakon. A tényállás summázásánál már mindenki nevet. És szemük is szívük is van a rendőröknek. — Van pénzük taxira? — kérdezi az ügyeletes. — Hogyne lenne! Nem vagyunk mi vagányok! — Olyan önérzettel mutatják az erszényüket, hogy azon kacagni kell. Csak külön-külön mehetnek haza .. Elsőnek Kerekes indul. — Hát szervusz, Karikás! — fátyolosodik meg a hangja és bújik a taxiba. — Viszontlátásra, pajtikám! — facsarodik a másik szíve is. öt perc múlva Karikás is indulhat. Most már tudják, mért berregte föl a két taxi az éjszaka csöndjét. PAPP LÁSZLÓ: A nagykorúság küszöbén A gyermekkor repülve tűnt a múltba. Dús fürtök omlanak nagykorú homlokunkra. Most kezdjük ízlelni a munkát nem tudjuk, mi az, elfáradni, még friss robaj, szép tenniakarás dobogtatja mindnyájunk szívét. Idegen tőlünk minden, ami régi, avultság, értelmetlen álom. Szeretnénk új ütemre lépni, változtatni a vén világon. Jó tudni azt, hogy holnaptól szavunk csengése más, hogy felnőttek leszünk, országos gondok, .jogok asztalánál apáinkkal együtt ülhetünk. Még nem csalódtunk. — Csalódni nem szeretnénk — Gazdag mezők, szorgalmas üzemek nevelnek minket; modern szelek, értelmes, tiszta erdők, kérges kezű munkásemberek. Jókedvű sapkánk homlokunkba húzzuk. Zsenge vállú, bátor, új csapat, elindulunk, kezünkben kalapáccsal. Bizakodó égboltok alatt.
