Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-27 / 150. szám
ERNST SCHUMACHER: DÓ AZ EMBER Jó az ember, De megöli testvérét, Jó az ember, De elárulja társát, Jó az ember, De elhamvasztja fajtáját, Jó az ember, De halált hoz a világra. Az ember jó, Mert életét áldozza testvéréért, Az ember jó, Mert helytáll a társáért, Az ember jó, Mert segít a fajtájának, Az ember jó, Mert szolgálja a közösséget. Az ember jó, Mert életre hívja a világot. Jó az ember, S baloldalt, hol a világ szíve dobog, Alszik a költő, Eljövendő Emberek Szebb álmainak Társa. _______"Boldog Balázs fordításai J ACQUES PRÉVERT: REGGELI Feketét töltött A csészébe Tejet A feketébe Cukrot dobott A kávéba Lassan és hosszan Kavarta Belebámult Felhajtotta Hozzám egy hangot sem szólva Rágyújtott egy Cigarettára Füstjét fújdosta Karikába Hamut szórt a Hamutartóba Rám sem pillantva Egy szót sem szólva Felkelt Kalapját Fejére tette Esőköpenyét magára vette Mert zuhogott Es elment Az esőbe Rám sem nézve Egy szót sem ejtve És én Zokogtam Arcom két kezembe rejtve. TamSkó Sirató Károly fordítása. Bárány Tamás: V a A nya vásárolni van, amikor a fiatalasszony megérkezik. A kulcsért benéz Szikoránéhoz, Gyurikát is ott találja. Óvatosan nyomja le a kocsi fogantyúját, úgy tolja át a gyerekei magukhoz, vigyázva. Most itt alszanak mind a hárman, amióta ő otthagyta Károlyt és hazaköltözött a gyerekkel. Gyurika ébredezik már, amikor anya megérkezik a körútjáról. Nyűgö'sködik; mindig ilyen ébredés után. Felveszi dajkálja. Anya körülnéz, megpillantja az asztalra készített új ruháját. — Elmégy még? Szótlanul bólint, s a gyereket ajnározza. De idegeiben've- szélyt neszei; úgy látszik, készül valamire. Ha nyomja a begyét valami, akkor ilyen fojtott, ideges, halk szavú. De halksága mögött éles hangok feszülnek — ó milyen jól ismeri ezt a vihar előtti csendet! Tessék, már itt is áll előtte. — Szóval, mit akarsz? Eldöntötted már? Széttárja karját tehetetlenül. Anya messzire néz, valahová a semmibe. — Itt járt az este . . ; Gyuri megint nyekereg. Mi- I lyen szerencse! Te, apád fia! Mintha csak Györgyöt látnám, nézze! Szakasztott az apja! Anya sóhajt. — Megijedtem tőle, annyira megváltozott. Lefogyott. Valósággal lötyög nyakán az ing . ■ ■ Erre nem számított. Zavarában egyik, lábáról a másikra állt s csak ennyit tudott kinyögni: — Semmi.. -. Egymás mellett léptek ki a gyár kapuján, — Hosszú volt a mai nap — jegyezte meg. — Elfáradt? — nézett rá az asszony. — Ugyan.;. Olyan öregnek néz? — Csak most jött rá, hogy a gondolatban elképzelt szerepek megcserélődtek s ez összezavarta. — Nem — mondta őszintén az asszony, de ezzel ő is kifogyott a szóból. A nevemet is tudja! — morfondírozott magában Mihók. Én meg nem emlékszem az övére. Igaz, a gépek zajában nem hallottam jól. Röstellte a dolgot és tanácstalan volt: hogyan folytassa tovább a szót. Pedig mondania kell valamit. Most, rögtön, különben elszáll a maradék bátorsága is. Furcsa valami az ember. Tegnap, a taggyűlésen az igazgatónak a szemébe vágta a hibáit s még arra sem gondolt, hogy meg. válogassa a szavakat. Úgy mondta, ahogy a szájára jött. Most meg... arra sem futja a szóból, hogy az időről vagy a mai ebédről beszéljen. Csak lépked az asszony oldalán s lázasan kutat a gondolatai között, de semmi okos nem jut az eszébe. Mi van velem? Szerelem lenne? Az én koromban? Hiányzik a nő? Miért éppen őt kívánom? Akadna talán csinosabb, fiatalabb is. Az egy-esti szerelem nem kavarhatja fel ennyire az embert. — Mit csinál ma este? — bökte ki hirtelen, anélkül, hogy az okát tudta volna. Csak mikor már elhangzott a szó és ismét a csend vert éket közéjük, döbbent meg kérdésétől. Az asszony még félreérti. .. Ha férje, családja van; sarkonfordul és faképnél hagyja. — Este? Nem is tudom... — töprengett hangosan az asszony s a mellettük elsiető embereket nézte. Idősebb asszony jött velük szemben, karján kosár. Mögötte az a magas, fiatal férfi vajon hova iparkodik? A kezében kis csomag és egy csokor virág. Mikor is kaptam utoljára virágot? Három éve már csak a nőnapon... És ott az a lány, aki siettében is a haját igazgatja? Várják. Mindenkit vár valaki. És a férfit, aki itt lépked az oldalamon? Mit akar tőlem? Öt nem várja senki? A nevén kívül semmit sem tudok róla. legfeljebb azt, hogy ügyes, gyors kezű ember. Miért érdeklődött, hogy mit csinálok ma este? Vagy csak zavarában kérdezte, hogy mondjon valamit? — Ne haragudjon a kíváncsiságomért ... — kérte a férfi félszegen. — Csak olyan furcsa . .. Két hete már, hogy egy műhelyben dolgozunk, egymástól alig néhány lépésnyire s még a nevét sem tudom. — Anna . ,. — közölte nagy hirtelen a férfival, de megbánta, ahogy kimondta. Csak így: Anna, túl bizalmasan csengett. Hozzátette: — Földesné... A férfi várta ezt a bejelentést, ugyanakkor valami csodát is remélt. Nehezen forgott a nyelve. — A család . .. biztosan lesik már az ajtót... én meg feltartom ... — szabadkozott és elhatározta, nyomban elköszön. — Nem vár senki.;. Csak sokára fogta fel az asz- szony erőtlen szavát. Alig fél órája, a gyárban még milyen erősnek, magabiztosnak tűnt. Most pedig ..; Ujjongani szeretett volna, de csak azt mondta: — Két éve halt meg a feleségem ... Megfázott, későn vettük észre..: — s ha szűkszavúan is, de elmesélte a történetet. Jó volt végre valakinek elmondani. Az asszony megtorpant a sarkon. Ha balra fordul, arra közelebb ... aztán mégis ment tovább, egyenesen. Egyszerre koppant a cipőjük az egyenetlen kövezeten. Nem megy egyedül. Valaki hozzáigazítja a lépteit. Milyen ember lehet? Ahogy meghalt asz- szonyáról emlékezik — becsületes. Az vibrál a szavad mögött: belefáradtam a magányosságba. Élni volna jó, igen. És szeretni. Nem forró, vak szenvedéllyel, ahogy a déli szél korbácsolja a tenger vizét, csak úgy, ahogy _ a szellő cirógatja a végtelen víztükör hátét. . . Hol is olvasta ezt? Mindegy. Az eszébe jutott. S ez jó jel, ha ilyen dolgokra emlékezik az ember. Éz már más élmény, nem a régi, a rossz. Tartozni újra valakihez, ahogy tartozott azelőtt. Erőt áldozni rá, munkát, könnyet és mosolyt, megértést és szeretetek És kapni cserébe valamit. Nem sokat, félig sem annyit, mint amennyit adni érdemes. Csak morzsákat, de kapni, hogy újra adhasson. Megeredt a nyelve, beszélt, beszélt olyan dolgokat mondott el, amiről már három éve mélységesen hallgatott, s talán magába zárta volna továbbra is, ha a férfi fel nem kattintja a lepecsételt zárat. Mint a mesében a kis tolvajfiú. A szellem kiröppent a palackból, s nincs hatalom, amely visszazárja? — Tizenkét évig asszonya voltam egy férfinak. A tizenkettőből tíz boldog volt. .. Kettő nem. Elváltunk... A felesége tizenkét évvel fiatalabb ... Megállt a magas, régi bérház előtt, a kezét nyújtotta. — Én már itthon vagyok . .. És köszönöm, hogy elkísért... — a hangja újra határozott volt, mint amikor először hallotta a gyárban. — Ne... ne még — szólt a férfi s nem engedte el a meleg asszonyi kezet. A tekintetét kereste a szemével, de az asszony nem nézett rá, a repedezett fájú kaput bámulta mereven, amelyet elkoptatott az idő. Lassan kivonta kezét a férfi tenyeréből. Egy villanásnyira végigsimogatta a tekintetével, aztán elfordult és szélesre tárta a kaput. — Szeretném, ha megvárna holnap délután . . . Anna ... — szólt utána a férfi s melege lett, hogy először szólította így. A kapu becsukódott az asszonv mögött, neki mégis úgv tűnt mintha most nyílt volna ki, v á A gyerek lassan megnyugszik, mindig így szokta. Felébred, zsémbel, aztán megbékél a világgal. — No, menj szépen! — Feláll, Gyurit a földre huppantja. S most fordul csak anyához. — Mit akart? — Azt se vettem észre még soha, hogy ennyire húzza a lábát ... Biccent. — Ha ideges; húzza. Hogy utálom olyankor! — Ivott is! — int komoran anya. — Még ezt is?! — Fejét rázza. — És mit mondott? — Nem szólt, csak körülnézett. Még a kamrába is benyitott utánad. Csak aztán beszélt. — Máskor se nagyon beszédes... — Felcsattan. — Épp ez a baj vele! Órákig ül és hallgat. Ha meg beszél, mindig csak az üzemről. Úristen! Anya a tüzet piszkálja, hátra se fordul. — Harmadik napja nem alszik. — Miattam? Anya most ránéz. — Hogy odabent se lát, az üzemben.. Nem érti. Elmosolyodik elégedetten, — Első ránézésemre kiírt az orvos.. De ma már bent voltam. Anya feláll a kályha mellől, nehézkesen, öregesen. Elébe áll. — Meddig akarod ezt még csinálni, mondd?! — Nem tudom. Talán most már örökké. — Innét pedig elmégy! — csattan fel az öregasszony. — Délelőtt nálam, este a barátodnál?! — Nem! Én nem palástolom szégyenedet, vedd tudomásul! Egyszer csináltam csak, hogy megmentselek.. De a cinkosod nem leszek, abban ne reménykedj! Megvonja a vállát. Tudja, hogy ez bosszantja anyát. A nemtörődöm hangot gyűlöli. — Elmehetek. Majd nézek valami albérletet. Vagy végleg odaköltözöm őhozzá. — Én meg vesződjem a gyerekkel, míg a hölgy éli a világát, mi?! — Jó. Akkor viszem Gyurikát isAnya a gyerekhez ugrik, felkapja, magához szorítja, — Dehogy adom! Úgy sincs mása szegénykének, mint a nagyanyja! — No, látja! Mosolyog. Egy ideig csend van. De még nincs vége a csatának, látja jól; még nem adott ki mindent. Kimegy a konyhába, behozza a zöldséget, leül és tisztogatni kezdi. Idő múltán megszólal. — Miért, és ez mondta, hogy elvenne? — Még nem. Anya ránéz. — És fogja mondani? Cseppet tűnődik, aztán elmosolyodik. — Olyan kedves, hogy az elmondhatatlan. Mindennap hoz valamit, mozijegyet, süteményt, narancsot. Gondoskodik a szórakozásról. S ha nem, hát ülünk otthon. Beszélgetünk. — Odaug- rik anyához; szinte boldogság önti el, hogy végre beszélhet erről valakivel. — Mert ezzel van miről! Érti? Minden gondolatunk közös! Ez a hozzám- való ember. És micsoda feje win! á n — Süteményt, naracsot... — Anya felnevet. — Te liba! így kezdődik a lánykérés? — Miért? így is lcezdődhet. Herseg a vastag répa oldala, ahogy futkos rajta a kés foka. — És nem félsz, hogy megunja? Elmosolyodik. — Ez? — A másik! — Anya hangja csattan. — Az, sajnos, soha. Bárcsak megunná! És én végre megint szabad lehetnék! — Nagyot sóhajt, aztán a tükör elé lép és vetkőzni kezd. — Tett fel vizet mama? — Tettem. — Köszönöm. Anya végzett a kövér sárgarépával. megöblíti; de nem nyúl a másikért. — Vigyázz! Nem lehet a végsőkig feszíteni! A férfit is tudni kell tartani, fiam. Azt is fogni kell... — Károlyt „fogni”. Nohisz! Türelmetlenül int. Ugyan, anya! Az öregasszony leteszi a kést, feláll és odalép hozzá. — Menj vissza Károlyhoz. fiam — mondja csendesen. S szinte könyörög a hangja. — Gondolj a gyerekedre! A blúzát húzza le éppen; bosszúsan ránt a vállán. — Megőrjít a féltékenységével! — Istenem... legyint anya. — De arra emlékezz, amikor melléd állt a. bajodban, szégyenedben! — Ilyen jó embert nem kapsz még egyet! Maga elé tartja a blúzt, megfordul és az öregasszony szemébe néz. — Nekem nem jó ember kell, hanem szerelem! Jogom van rá, nem? Egyetlen életem van! Ez az, amit nem kapok még egyet! Anya hallgat, hallgat, aztán mélyebbről sóhajt. — Egy asszonynak tűrni kell fiam. Az az ember lányának sorsa itt a földön... Rámered. Hirtelen olyan mélyről törő, vad keserűség vesz erőt rajta, hogy a torkához kell kapjon, mert úgy érzi, megfullad. — Múltszázadi mese ez, mama! — kiáltja nyomorultul. S felnevet kínzottan. — Ennek köszönhetem, hogy itt tartok! Bár sose hallgattam volna erre a pokoli bölcsességre! Nézzen rám! Itt vagyok huszonkét évevesen, élve eltemetve! — Megcsendül fülébe anyja hangja; még a hanghordozására is emlékszik. — „Mire vársz? Az álruhás hercegre?” így mondta igaz? Hát ez most nem álruhás herceg, csak rádióműszerész, és nem is kellett volna olyan sokáig vátni rá! Csupán egy esztendő türelem . . . . Anya rémülten nézi; ilyennek még sohasem látta. Bátortalanul végigsimít a vállán. — Ilonkám... Ellöki a karját. — Mert ezt szerethetem a fejemmel is mint Károlyt, ahogyan maga prédikálta, de a szívemmel is mint Györgyöt annak idején! Érti?! — És most már kitört belőle a sírás. Ezzel boldog lehetnék, ha maga engedett volna várni! Ha nem irigyelte volna tőlem ezt a boldogságot. . . A díványhoz támolyog s lehull rá; fél délután rázza az elfojtott zokogás. Az öregasszony meg csak áll, áll, nem érti mi ütött a leányá-, ba. Hiszen világ életében csak jót akart neki — hát nem az volt az egyetlen vágya, hogy legalább az egyszem lánya boldog legyen?
