Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-18 / 142. szám

iTfiS, JßriftK TS. TOEWS MT«TFT VTÜPÜJSAÖ 5 Asszonymunka Megszállták a felsőnánai Zöld Mező kukoricatábláját. Egyik felén lovas fogatok ekéznek, a másik oldalon traktor halad a sorok közt. Az ekék után a kézi­kapások serénykednek — egész asszonysereg. — Végre, néhánynapos jó idő köszöntött be — mondják —, legalább igazában hozzá lehet látni a munkához. Csak leg­alább egy hétig tartson ki így, hogy legalább győzzük elvégezni. „Legalább győzzük elvégezni” — ez a megállapítás nemcsak óhaj, hanem az az igyekezet is benne van, hogy mielőbb el­végezni a munkát, mert ebből lesz a jövedelem, a pénz. A kapálás a Zöld Mezőben — mint a többi szövetkezetben is, — az asszonyokra vár. De ugyanakkor rájuk vár a háztar­tás ezernyi dolga, a takarítás, a főzés, a gyerekek, az aprójószág. Hogyan győzik mindezt? — Elég nehezen — válaszol Jakab Gergelyné —, de azért ellátunk mindent. Még az a jó, hogy az iskolában vége van a tanításnak, így az apró gyere­keket rábízhatjuk a nagyobbak­ra. Sokan voltak, akik kihozták a földre, most már ráhagyják az iskolásokra. Övoda, napközi van Ugyan, de hiányzik a bölcsőde. Ott mégis, jobb körülmények közt lehetnének. Elég nagy gond a főzés is... — Mikor, mit főznek? — Ami éppen jön, ami hamar megvan. Este, amikor haza­megyünk. Délben szárazát eszünk, amit éppen hozunk ma­gunkkal. Bár a szalonnát ilyen­ASSZON V kor az asszonyi nép nem na­gyon bírja. Vasárnap aztán rá­pótoljuk az egész hetet; egész nap sütünk-főzünk. — Ha ilyen gond a főzés, miért nem vesznek a boltban félkész-, vagy konzervételeket? Vagy talán nem lehet kapni? — De igen. Csak nem nagyon szoktuk meg. Esetenként máj­krémet, vagdalt húst veszünk vagy paradicsomos lecsót. Azt hamar megkészíthetjük. Azt mondják, lehet kapni olyan tasak-levest, de azt még nem ettem. Most itt a zöldborsó sze­zonja, nemsokára jön a zöldbab, mindegyikből hamar lehet főzni. Ott van a kertben, érte se kell menni. Mert az is időbe telik, amíg a boltba elmegy az ember. — Reggel korán kelünk, ellát­juk a jószágot, kijövünk dol­gozni, este, ha hazamegyünk, megint első a jószág, utána a főzés. Este nyolc-kilenc óránál előbb nem kerülünk ágyba — mondja Forrai Mózesné. — Mondtam már az embernek — teszi hozzá tréfálkozva —, hogy ilyenkor tarthatna két asszonyt. Az egyik a kinti munkát vé­gezné, a másik meg ellátná a háztartást... — Készételt? Nemigen vásár­lunk, van otthon miből főzni. Nevelünk baromfit... — Legalább sok van? — Á, nem. Hatvan csibe, egy­néhány tyúk... Igaz, talán köny- nyebb lenne a főzés, ha a bolt­ban lehetne venni hozzávalót... — Nem lehet kapni? — De igen. Csak nem szok­tunk hozzá. Még a kenyérrel is A kereskedelmi központok bolthálózatának helyzetéről tárgyal a megyei tanács Tolna megye Tanácsa június 24-én, Szekszárdon a régii me­gyeháza nagytermében tartja kö­vetkező ülését. A délelőtt 9 óra­kor kezdődő ülésen a végrehajtó bizottság munkájáról valamint a lejárt határidejű tanácshatároza- lok végrehajtásáról Szabópál An­tal a megyei párt végrehajtó bí­zó; tség tagja, a megyei tanács vb. elnöke terjeszt elő jelentést. Dr. Vígh Dezső, a megyei ta­nács vb elnökhelyettese a Tolna megyei kereskedelmi központok bolthálózatának jelenlegi helyze­téről valamint a fejlesztés lehe­tőségeiről tart referátumot. Ezt követően Sajgó Ferenc, a Dombó­vári járási Tanács végrehajtó bi­zottságának elnöke a dombóvári járási tanács mezőgazdasági irá­nyító munkájáról, a mezőgazda- sági állandó bizottságok tevé­kenységének tapasztalatairól és az ezzel kapcsolatos tennivalókról számol be a megyei tanács előtt. úgy vagyunk, hogy sokan in­kább házilag sütjük. Aki kö­zel lakik a pékhez, otthon be­dagasztja, aztán elviszi megsüt- tetni. De aki messzebb lakik, az inkább megsüti otthon, mint­hogy egyszer elmenjen bejelen­teni, aztán elvigye a tésztát, és végül hazavigye a kenyeret. — Így szoktuk meg — vála­szol Nagy Albertné. — Nálunk a két gyerekre — egyik kilenc­éves, a másik tizenkettő —, már rá lehet bízni a baromfit. A gyerekeknek készítünk enni­valót. mi meg hozunk magunk­kal. Itt van a falu nem messze, de nem megyünk be ebédelni sem, hogy minden percet ki­használjunk. Ilyenkor az első a munka. Amikor nincs semmi tennivaló a határban, vagy nem szorít úgy, akkor rápótoljuk. — Mi nem szorulunk nagyon a boltra — mondja Iffland Hen- rikné —, ahol tehén, baromfi van, ott nem gond a főzés. Ha később megyünk haza, akkor olyan ételt készítünk, ami gyor­san megfő, ha korábban, akkor több idő jut a főzésre is. Ha ott van a szalonna, a sonka, a kol­bász, a tojás, a tej, a kertben a zöldségféle, akkor nem nagy gond a főzés. Mi otthon szíve­sebben megesszük, amit mi ma­gunk készítünk, mint amit a boltban készen lehet kapni. És nem különösen nagy gond a háztartás ellátása, mert már akkora lányom van, hogy min­denben tud segíteni. — Mint most, a kapálásban is... — Há igen. Ilyenkor a mun­ka az első, mert csak ebből van a jövedelem. Érdekes dolog összehasonlí­tani az elmondottakat. Egyik­másik asszony időnként vásárol kész-, vagy félkész ételt már amit a boltban lehet kapni, a másik kimondottan csak a közösből kapottból, a háztáji­ban megtermeltből gazdaasz- szonykodik. így szokták meg, mert — mint mondják —, a kinti munka az első, hiszen ab­ból lesz a jövedelem. Ezért nem is igen foglalkoztatja őket az, hogy a háztartásban, a konyhán mit lehetne olcsóbban, gyorsab­ban csinálni, főzni. Még az az I elv uralkodik; „az a jó, amit én | magam főzök”. Bí. Húsz év emlékeiből Le>fe4Uó>C4ÍMlt, C44U4Í^Ú^4Xtt(lí Vannak akik a völgy ségi já­rást o Vogezekhez, vannak akik kedélyes domborzatát Tirolhoz hasonlítják. Ezeknek is, azoknak is igaza van, mert ha a Mórágyi kőfejtő alá hasalva Mőcsény felé nézek akkor az előbbieknek, ha pedig a grábóci zárdaudvarról gyönyörködöm Szálka felé, akkor az utóbbi állítás viszi el a pálmát. 1946. tavaszán azonban nem a természetjárásból fakadó esztéti­kai gyönyörűségek hajlottak Iá erre az útra, hanem a „muszáj”. Féltem Alejnik major szemrehá­nyó tekintetétől, akinek hetenként referáltam kulturális állapotunk­ról. Tisztában volt azzal ő is, hogy adataimat a vándormada­rak röptéből szerzem és mégis szinte konvencionálisán elém ra­kott egy cigarettásdobozt, hogy kedvemre füstölhessek. így haj­totta a lelkiismeretemet. Három napra terveztem az utat, aminek első részlegében tolatómozdony segített át a mórágyi alagúton, onnan pedig Alexi atya savanyú vinkója mellé a zárda vendég­szobájába. A vendéglátásban mindkettőnknek nagy gyönyörű­sége telt egyébként. Ö a meséim­nek, én pedig az Ujházy-tyúk- levesben lelt utolérhetetlen galus­káknak örültem. Miután kellő tá­jékozódást szereztem a zárda év­százados műkincseiben, megbe­széltük a múltat és jövendőt, egy kerítésléccel felszerelve gyalog vágtam neki a második napnak úgy félig toronyiránt Börzsönyön keresztül. Itt ért utói Lázó bácsi szamaraskordéja. Egy ideig előz- gettük egymást, miután azonban kitapasztalta, hogy jószándékú ember vagyok. felinvitált a fogat­ra. Rövidesen kisült, hogy Lázó bácsi is kulturális ügyekben uta­zik. mert iskolahelyreállitási te­vékenységében a városból akar némi térképeket beszerezni szép­számú unokát oktató Müller Emí­lia tanító néni részére. Bonyhá- don kulturális lekvárba pottyan- tam, ahol sercegett, fortyogott mindén, de már a sűrűsödés stá­diumában. A kérdések kérdése, hogy légyen-e a megyétől külön­álló szabadművelődési körzet, vagy ne légyen és „Lón”. Báta- székkel, mint öszvérmegoldással. Mivel ösztönösen úgy éreztem, hogy az idő engem fog igazolni, kedves székely vendéglátóim me­leg ölelése, felsegített egy Majos- ra induló tejeskocsira. Innen már csak egy bakugrás lenne Nagy- mányok, ahonnan majd szénfu­varozók fognak egy kis kerülő­vel hazaszállítani, ha ki nem esik a kerékszeg. De kiesett, még pedig éjnek idején sűrűn szemer­kélő esőben Kakasdon. Így esett meg azután, fekete klott vado­natúj ágyneműben virradtam meg másnapra, olyan kedves szé­kely környezetben, ami életem végéig felejthetetlenné vált. Saj­nos az események torlódásában házigazdám neve kitörlődött az emlékezetemből, de írásom nyo­mán ha jelentkezne, most is bol­dog lennék. „Mi uram itt akarunk élni, itt akarunk halni, ezt mond­ja meg Szekszárdon a nagyurak­nak”, meg azt is, hogy nem va­gyunk „pingponglabdák”. Húsz év nagy idő, a ve je fiatal volt és szintén ezt a hitet vallotta. A szép számú gyerek azóta otthonra talált, az apák és anyák sírja pedig köti az unokákat. Másnap soron kívül jelentkez­tem Alejniknál, hogy beszámol­jak impressziómról. „Kharasó, kharasó” bólogatott, amikor sor­ra véve mindent, elmondottam, hogy a nagymányoki bányászok voltak a legfürgébbek az egész vonalon. Szabados Laci már ren­dezi kövület-gyűjteményét, Pá­pát/ Guszti meg olyan kedvvel oktatja a bányászcsemetéket, mintha soha sem lett volna könny és háború. A szokványtól eltérő­en az ajtó helyett a kapuig kísért. Kezet fogtunk, majd hirtelen egy valami henger alakú fémdobozt nyomva a kezembe elköszönt. „A babának professzor, a babá­nak”. Ez volt az utolsó referá­tumom. Nevetett, majd búcsút in­tett. Én pedig rá egy hétre hosz- szú útra vállalkoztam már Ozo- rára. TÓTH NÁNDOR 10 000 póz Befejezésül egy reklámfotó. Csinos női láb a kész papucsban, vala­mint az ARTEX külkereskedelmi vállalat címkéjével ellátott do­bozok. (Foto: Bakó Jenő.) Az NSZK megrendelésére 10 000 pár női műanyag papucs készül Bonyhádon a Tolna megyei Árutermelő Cipész Ktsz-ben. Mayer Mátyás fára foglalja a papucsot. A talpragasztáshoz speciális német ragasztót használnak. Maga a préselés öt-hat atmoszféra nyomással hidraulikus gépen történik. A gép mellett Csordás Sándor.

Next

/
Thumbnails
Contents