Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-08 / 107. szám

1965. május S. TÖLWA MEGYE! VEPÜJSAÖ A Hőgyészi Állami Erdőgazdaság kurdi fűrésztelepén készültek ezek a felvételek. A telep nem nagy, mindössze pár épületből áll, mégis fontos munkát végez az itt dolgozó kis kollektíva. Egyik termékük a ceruzaprizma. Az alapanyag hársfa. Ezt fűrészeli meg­felelő méretre Lőrinc Gergely és Liska Sándor. A telepen belül ol­dották meg a kör- és szalagfűrészek felújítását is. Nicki József éppen egy szalagfűrész felújí­tását végzi. UlTA: WORSyiZCRNY WIAUS SCHECl 9. A háború kezdetén Gőring hencegve jelentette ki, hogy Meier legyen a neve, ha csak egyetlen ellenséges repülőgép is megjele­nik Németország felett. A háború vége felé már réges-rég kiérde­melte a Meder nevet. A légvédel­mi szirénákat .,Meier vadászkürt­nek” nevezték. A lakosság meg­döbbenve kérdezgette, hogy miért mond csődöt ilyen mértékben a légvédelem. A légvédelmi ütegeket, ahol ka­maszok és nők teljesítettek szol­gálatot, többnyire mór a táma­dás első perceiben megbénították a telitalálatok, vagy a személy­zetnek fedezékbe kellett vonul­nia. A bombázók elleni leghaté­konyabb fegyverek a vadászrepü­lőgépek. De hol maradnak vajon, amikor a bombák hullanak? Döberitzben, a vadászok irá­nyító állomásán, jól tudják, hogy hol vannak. A fasiszta vadászre­pülőgépeket a keleti fronton vetik be. Az a feladatuk, hogy segít­senek megállítani a Vörös Had­sereg támadásait. Hitler parancsa megtiltja, hogy a szövetséges bombázókötelékek ellen vessék be őket. Csupán néhány éjszakai va­dász felszállását engedélyezi. Eze­ket azonban a védő kíséretként a bombázókkal repülő vadászok kö­tik le. Óriási veszteségeket szen­vednek. Technikailag messze elmarad­nak a gyors angol—amerikai va­dászgépek mögött. Nem csoda, hogy a „légierők sztárjai” bosszankodnak. A vadá­szok bevetéséért ismét Adolf Gal- land repülőtábornok a legtöbb ki­tüntetéssel rendelkező tisztek egyike felelős. Több mint száz angol repülőgépet lőtt le; a papír­kereskedésekben postai levelező­lapokon árusítják a képmását. Bajtársai, de különösen a földi személyzet névtelen katonái jól tudják, hogy a tábornok milyen dölyfös. A légierők több más, ugyancsak szépen dekorált tisztjével együtt, felkeresi Gőringet és kategoriku­san követeli, hogy vonják vissza a frontról a vadászrepülőket, hogy bevethessék őket a bombázókö­telékek ellen, ezenkívül pedig építsenek gyorsabb vadászgépe­ket! A „légi hősök” közül néhá- nvan azzal fenyegetődznek. hogy lemondanak tiszti rangjukról és kitüntetései kről. Légi fegyvereik megtépázott hírneve ad nekik „bátorságot”. A már régen elveszített háború be­fejezésében nem érdekeltek. Eh­............................................... h ez túlságosan fanatikus fasisz­ták. Akkori nyilatkozataik és ma készülő emlékirataik ékesen bizo­nyítják ezt. A „birodalmi mairsall”-t rendkí­vül felháborította a „légi hősök lázadása”. Jód tudja, hogy a kért döntéseket csak Hitler hozhatja meg. A légierő teljes vereségével minden fronton, azonban nem mer a Führer szeme elé kerülni. Idejének túlnyomó részét karint- hali pompás lakásán tölti. Végül mégiscsak rászánja ma­gát és felkeresi a Führer főhadi­szállását. A helyzet megbeszélése közben módjában áll tapasztalni, milyen Hitler, amikor dühöng. Christians tábornok a légihelyzet­ről beszél. Hitler félbeszakítja őt és egy újfajta vadászgéptípus már elkészült példányai iránt érdeklő­dik. Christians megpróbál kitérni, mert még egyetlen új gép sem tartózkodik a levegőben. Hitler egy pillanatig hallgat, öklei gör­csösen összehúzódnak. Azután dühtől remegve tekint Gőringre: „Gőring, az ön légiereje nem méltó arra, hogy a Wehrmacht önálló része legyen.” Egymást kö­vették a sértegetések. Gőring az előszobába ment és sebesen lehaj­tott néhány pohárka konyakot. Ilyen körülmények között már elő sem állt javaslataival. Beumbach ezredes, az ismert zuhanó bombázó, — aki eddig persona grata volt a Führer főhadiszállásán — egy későbbi kísérlete szintén eredménytelen maradt. A fasiszta légvédelem hazai földön tovább sem rendel­kezett megfelelő számú va­dászrepülőgéppel . Ha Hitler másképp határoz, az nem sokat használt volna, a há­ború ugyanúgy tovább folyik. A frontokon és a pincékben az em­berek ugyanúgy meghaltak volna, mint így. Az angol—amerikai repülőköte- lókek 1939. és 1945. között Német­országra és a megszállt nyugati területekre, összesen 1 996 036 tonna bombát dobtak. Eközben 635 000 ember pusztult ed. * A háború végső szakaszában fi­gyelemre méltó események tör­téntek. Márciusban Churchill és Montgomery parancsot adott, hogy a zsákmányolt német fegy­vereket nem szabad többé meg­semmisíteni. Szükség esetén visz- sza kell őket adni a német kato­náknak. (Amennyiben az angol­amerikaiak közösen velük, a Szovjetunió ellen vonulnának.) Hasonló volt a helyzet a légi háborúban is. Elsősorban a jö­m»»*iminHimnniimi vőbeni szovjet megszállási öve­zetben fekvő városokat bombáz­ták. A lakónegyedek mellett, kü­lönös pontossággal vették célba az ipari létesítményeket is. A csehszlovákiai Skoda-műveket is megsemmisítették, jóllehet ebben az időben ennek már nem volt katonai oka. Lipcse, Magdeburg, Chemnits és Planen romhalmaz­zá vált. De ez még mindig nem jelen­tette a csúcspontot. Február else­jén, az időközben légi főmarsallá előléptetett, sír Arthur Harris kö­zölte a szovjet kormánnyal, hogy rövidesen angol—amerikai gépek fogják bombázni a drezdai ren­dező-pályaudvarokat. A valóság­ban a német polgári lakosság bombázásának egyik legkegyetle­nebb tervét készítették elő Wycombeben. 1945. február 13-án több mint egymillió ember tartózkodott Drezdában. Az iskolák, a pálya­udvarok, a tornatermek, a ka­szárnyák és valamennyi középü­let, zsúfolásig megtelt. Este Readingben az 5. bombázó flotta 244 repülőerődje startolt. 22 óra 15-kor Drezda felett vol­tak. Néhány másodperc alatt tö­kéletes pokol szabadult a város­ra. Miközben Drezda valóságos lángtengerré változott, megérke­zett a második támadó hullám. 529 Lancaster gép dobta le rob­banó bombáit és légi aknáit. Más­nap délben 12 óra 12-kor kapta Drezda a harmadik támadást, ezúttal amerikai bombázóktól. Drezda eltűnt a föld színéről, a lángoszlopok 80 kilométerre vi­lágítottak. 35 000-en pusztultak el. A Drezda elleni támadások után Goebbels nyilatkozott. Egyetlen szóval sem említette, hogy hová tűnt a fasiszta légvédelem és ar­ról sem beszélt, hogy a hadvise­lésnek ezt a fajtáját a nácik kezdték. Ellenben felszólította a súlyos megpróbáltatásokon át­esett drezdai lakosságot, hogy eb­ből a pokolból merítsen új erőt a „végső győzelemhez”. Eközben a romos pincékben gyermekek jöttek a világra, anyák őszültek meg egyetlen éjszakán és ezrek álltak közel a megőrüléshez. A német népnek súlyos vér­áldozatot kellett hoznia a mono­póliumok bűneiért. Egyre hango­sabbá vált a fájdalmas eskü: „Nem bánjuk, ha egész életün­kön át száraz kenyeret kell enni, csak ennek a pokolnak legyen már vége!” (Folytatjuk) un .................. ü t országszerte épülő lakóházak mind több és több faanyagot is igényelnek. Többnyire tölgyfából készül a parkett alapanyaga, amelyet aztán a Dombóvári Fatelítő Vállalat parkettüzemébe szál­lítanak. Felvételünkön Szentes Géza és Élő Károly körfűrésszel darabolja az erdészet területéről ideszállított fát. Bakó Jenő Á kurdi kis zenészek Hagyománya vana f7^; karnak. Alig volt olyan esztendő, hogy saját „rezesbandája” ne lett volna a falunak. Persze időről időre újjá kellett szervezni, mert ha valamelyik legény elment ka­tonának, vagy más faluba nősült, nem vállalta tovább a játékot. Hasonló helyzet alakult ki ta­valy is. A „felnőtt ” zenekar négy tagját katonai szolgálatra hívták be, mások elköltöztek a faluból. Felbomlott a zenekar, hiába pró­bálkoztak a község vezetői az újjászervezéssel. Egy ideig még vajúdott a dolog, de nem jutottak eredményre. Ekkor határozta el az úttörőcsapat: ők alakítanak zenekart. Játszani ugyan még egyikük sem tudott, de a lelkese­dés, akarat megvolt. Egyik tanítójuk Szilágyi Gyula, aki a művelődési ház igazgatója is, segített a szervezésben. Elkez­dődtek a próbák, és a kis zené­szek az idei ünnepségeken már színvonalas játékkal szórakoztat- * ták a közönséget; A kiszesekkel közösen rendez­tek egy tarkaestet, még év elején, ez volt az első alkalom, amikor igazán nagy közönség előtt ját­szottak. A falubeliek hosszas taps­sal jutalmazták játékukat. Utána következett április 4-e, május 1-e, mindkét alkalommal ők szolgál­tatták a zenét. Hetenként egyszer zenetanár jár ki hozzájuk Dombóvárról, az ő segítségével ismerkednek a hang­szerekkel, a zenével. De nemcsak egy alkalommal jönnek össze pró­bálni. Tanítójuk, ha szabad ideje van, sokat gyakorol velük. A zenekarban lyos, hetedikes, nyolcadikos ta­nulók játszanak, hanem a kiseb­bek is. így ha valaki elvégezte az iskolát, rögtön akad a helyébe más, aki átveszi tőle a hangszert. Jelentkező mindig bőven akad, ha új tagra van szüksége a zenekar­nak. Büszkeségnek számít az út­törőcsapatban, ha valaki bejut közéjük. A kis zenészek, lelkesek, egyetlen próbát sem mulasztaná­nak el indokolatlanul. A hangszereket sárolta, a községfejlesztési alap­ból. Igaz, használtak, de többre nem futotta a keretből. Most sze­retnének új felszerelést szerezni, könnyebben, jobban menne vele a játék. Sokat gondolkoztak ezen a kis zenészek patrónusai, a köz­ségi tanács vezetői is. Lenne rá lehetőség, különösebb kiadás nél­kül. A községi önkéntes tűzoltók zenekari felszerelést kaptak a tűzoltóparancsnokságtól. Újak, jók, csak éppen nem használja őket senki. Ezt szeretnék meg­szerezni az úttörők. Csakhogy a szabályok szerint erre kevés a re­mény. A megoldás kézenfekvő lenne: az eddig raktárban heverő hangszereket át kell adni haszná­latra az úttörőknek. Némi „jog­alapjuk” talán van is rá, mert az úttörőcsapaton belül működik ön­kéntes tűzoltócsapat. Tehát nem kerülnének „illetéktelen” kezekbe a hangszerek. A kis kollektívának pedig nagy örömet szereznének vele. (konya)

Next

/
Thumbnails
Contents