Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
4 “ TOLNA MEGYEI NEPÜJ8ÄQ 1965. május 1 7A Pilóta AfieGHtEiYEKUiT. EEFZWEk. S/ETMe KELLETT íLpBS/K bJyJA’P BIZTOKISAÍGBA HELYEZ hí, /Yiearr feltehető volt, hogy a eyOlolt~ DUEfZHSLEK. HALA4LAr a/Y/LASTAKSA/ M£& - , GOSsZULJa'áC. . EZéttT A2 OSZTAG EGY TAGJA... 4. „Mein Führer! Ellenséges páncélos kötelékek lépték át az Oderát Wriezen közelében. Berlin felé nyomulnak.” Hitler, miközben ruhájába bújt, elrendelte, hogy Berlint nyilvánítsák „erőddé”. A konszernek és a monopóliumok vezetőségeiben egyre nagyobb hajlandóság mutatkozott arra, hogy Hitlert végérvényesen „leírják”. Nincs már kilátás rá, hogy megnyeri a háborút azok száméra, akik őt hatalomra juttatták. Ök maguk azonban túl akarták élni Hitlert, hatalmukat átmenteni más időkre. A vezető német konszernek képviselői már 1944 augusztus 10-én találkozóra jöttek össze Strassbourgban. Arról tanácskoztak, hogy a küszöbönálló vereség ellenére, hogyan őrizhetik meg termelési potenciáljukat. Kitűnő összeköttetéseik voltak. Mindenekelőtt Amerika felé. Éppen ezért jól tudták, hogy a háború után Németországban különböző megszálló hatalmak képviseltetik magukat. A szovjet megszállási övezetben folyó élettől nem sokat reméltek a maguk számára. Ezért terveket dolgoztak ki az együttműködésre a nyugati tőkés hatalmakkal. Cselekedni kezdtek. Először a berlini nagybankok álltak odébb. A Göbbels minisztériumának szánt titkos jelentésben ezt így írták körül: „A Berlin ellen intézett angol terror- támadások nehéz megpróbáltatások elé állították a bankipart a Birodalom fővárosában. A berlini nagybankok apparátusát, amilyen gyorsan csak lehetett, decentralizálni kellett. Az egyik nagybank már a terrortámadások előtt, november végén kénytelen volt elnökségi tagjainak túlnyomó részét, megfelelő személyzettel az arra alkalmas helyekre irányítani az egész Birodalomban ...” A Siemens nagyrészvényesei csatlakoztak: lépéseket tettek, hogy a nyugati szövetségesek védelme alá helyezzék magukat. Két elnökségi tag és a berlini központ valamennyi osztályának jelentősebb tagjai, a legfontosabb okmán yokat és szabadalmakat magukhoz véve Hofban telepedtek le, ahol az amerikaiak közeledését várták. A berlini lakosságnak nem volt szabad „odébbállnia". Mindannyian, a nők, a férfiak és a gyermekek egyaránt a „védők” státuszát kapták. Tartaniuk kellett az „erődöt”. Elképzelhetetlen terrorral jártak el velük szemben. A tábori csendőrség „láncos kutyái” minden emberi lényben esetleges szökevényt, vagy kapi- tuláns't láttak. Átfésülték az utcákat, a pályaudvarokat, a házakat és a lakásokat Aki gyanússá vált, nem rendelkezett a megfelelő papírokkal és pecsétekkel, elveszett. Február 3-án az emberek a föld feletti és alatti bunkerek előtt tolongtak. Nagyobb biztonságban érezték magukat, mint a házak silány óvóhelyein. Ezen az estén az Alexanderplatz föld alatti bunkerje előtt is hosszú emberkígyó várakozott bebocsátásra. A legjobb esetben háromezren találhattak ott menedéket. Váratlanul felhangzott a légiriadó. A szirénák még üvöltöttek, amikor az esti égbolton az első bombázórajok feltűntek. A bunker néhány perc alatt megtelt. Az életösztön fegyverré változtatta a könyököket. Mielőtt még az első bombák lehulltak volna, már voltak halottak: a tömeg széttaposott egy nőt a gyermekével. Azután bezárultak az ajtók. Kiáltásuk, panaszos kérésük beleveszett a bombazajba. Ami még megmaradt Berlin keleti részéből a. következő órák alatt az enyészeté lett. A légitámadásból a „hősök bunkerében” is éreztek valamit. 58 bomba hullott a birodalmi kancellária közelében. Hitlerre mély benyomást tett. Mindúnta- lan felkiáltott: „No, ez minket is eltalálhatott volna!” Két nap múlva ismét elemében volt. Szeretője Éva Braun ünnepelte születésnapját. Egész éjszaka patakokban folyt a pezsgő. 16 méterrel feljebb kétség- beesett asszonyok kutattak a romok között gyermekük holtteste után. És az újságokban ezen a reggelen a következőket olvashatták a berliniek: „A háború döntő szakaszához érkezett.” JALTA A monopóliumok „ezeréves birodalma” 1945. február elején már a halottaságyon hevert. A Maastól a Memelig megsemmisítő csapások zúdultak az országra. A feltétel nélküli megadás csupán idő kérdése lett. De mi legyen azután Németországból? A szövetségesek között még nem alakult ki egységes vélemény. Csak egy valami volt bizonyos és ebben nem lehett véleménykülönbség: Németországnak soha többé nem szabad lehetőséget kapnia arra, hogy más népeket háborúba taszítson! A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia vezető áLlamférfiai a Krím félszigeten beszélték meg a cél elérésének közös útját. Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill angol miniszterelnök február 3-ián, szombat este érkezett meg kíséretével a fasiszták által erősen feldúlt félszigetre. A béna Rooseveltet nagyon megviselte az utazás. A nagyobb kényelmetlenség elkerülésére a Li- vadia-palotában helyezték el. ahol a tanácskozásokat is tartották. Churchill szállása — leánya, Sarah is elkísérte — 8 kilométernyire volt egy villában. A szovjet vendéglátók mindent megtettek, hogy távolról érkezett vendégeiknek a lehető legkényelmesebbé tegyék a súlyos károkat szenvedett Jaltán való tartózkodást, * A Iivadia-palota nagytermében tartott első tanácskozás máris megmutatta, hogy Németország problémájában nem lehet olyan gyorsan egységes véleményt kialakítani. Ez elsősorban az egymástól alapvetően eltérő felfogásban rejlett, amit a háborút viselő hatalmak a jövőbeni Németor- szág-politikáról vallottak. A szovjet küldöttség abból indult ki, hogy a német népet nem szabad megsemmisíteni, lehetőséget kell kapnia, hogy ismét beilleszkedjék a békeszerető népek közösségébe. Roosevelt és Churchill ezzel szemben nem nyilvánított ilyen konkrét véleményt. „Tekintettel kell lennünk”, mégpedig igen befolyásos csoportokra, amelyeknek egészen más terveik vannak Németországgal. A háború utáni Németországért már régóta teljes gőzzel folyik a harc. Különösen a kulisszák mögött és már hónapokkal Jalta előtt... (Folytatjuk) „Vörös Csepel, vezesd a harcot” A láng és a füst városa — ahogyan a költő nevezi — májusi orgonaillatot küld. Királyerdő kertjeiből árad, Csillagtelep modem házai mintha beinnák, de a Béke téren ugyancsak megcsap, s tán érzed a gyáróriás kapujában is. A májusi ünnepre készülő Vörös Csepel friss illatát röpíti a tavaszi szellő. A Vasmű műszaki klubjában egy kiállítás anyagát nézegetem: „Csepel 1945— 1965”: fotók, emlékezések, grafikonok, újságkivágások — régiek és újak, múltat idézők és holnapi tettekre hívók. S eszembe jut az a tűzpiros éjszaka, amelyet végigálltam a sziszegő nagyolvasztó mellett. Fiatal művészbarátom vázlatot készített egy festményhez: szín* fényt, izzást, lendületet, verítéket. küzdelmet akart látni a munka ábrázolásához. S láthatott: ezer fokon hevült, remegett az acél, az üst beleborzadt, kokszgáz surrant, só, füst, korom sűrűsödött, aztán mozdony szusszant, csille csattogott, s a munkások — vörös testük mint villogó szurokszabta márvány — kokillák fölé hajoltak. s a megcsapolt csillag- szóró lávafolyamot dermedt formává szelídítették, mint ahogyan odakint egyetlen renddé szülik a zilált valóságot. Pernye hullt a hajnal szalagján, amikor az éjszakai lázas műszak után valamelyik öreg munkást a májusokról faggattam — a legszebbről. Hazakísértem, rágyújtott, s amikor a kertvárosi ház körül a rigók ébredtek, előkotort egy régi újságot: mutatta, olvassam, az az ő emléke. „A csepeli munlcásság felvonulása felejthetetlen szépségű. része volt a májusi napnak... Körülbelül huszonötezren voltak. Férfiak, lányok, gyermekek. Ünneplőben valamennyien. A férfiak kabátján májusi jelvény, piros szalag, a nők közül sokan piros blúzban voltak, de a vérvörös pántlika díszítette mindenki haját vagy keblét. És ez a színes, hatalmas, ragyogó tömeg a legpéldásabh rendben rótta végig a több órás utat a csepeli Templom térről a Soroksári úton, a Ráday utcán, a Múzeum körúton, a Váci úton az Andrássy, a Stefánia és a Hungária körúton át a Népligetbe”. (1919. május 3.) Aztán az öreg olvasztár a Csepeli Általános Munkásdalkarral részt vett a Magyarországi Szovjetek Kongresszusának megnyitásnál, elénekelték a „Föl szocialisták”-at, a Marseilleise-t és az Internacionálét- Másnap nem a munkásotthonba ment, hanem a frontra, mint a 22-es Csepeli Vörös Gyalogezred sok más katonája. Zsebében nem volt párttagsági könyv, de egy sorban ment szuronyok elé azokkal, akik 1918. decemberében megalakították a KMP helyi szervezetét. Harcolt, megsebesült, hazajött, felesége tbc-l kapott a királyerdei földkunyhóban; feketelistára került. a telekrészleteket nem tudta fizetni a Hollandi Banknak, elárverezték, tönkretették. De 1943. szeptemberében a többiekkel együtt sztrájkolt, mert nem akar háborút: őrséget áll Bagi Ilona síremlékénél, melynek feliratán ezt olvasta: „Én már leteszem a kalapácsot, vedd fel és harcolj tovább!” 1944. decemberében megtagadja a németek kiürítési narancsát, látja amint. Kormos László hősi halált hal a tűzharcban; a gyárba rohan, megakadályozza, hogy a fasiszták les-'—rijék és vagonba rakják a gépek egy részét...
