Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-18 / 115. szám

TOLNA MEGYEI NEPOJSÁG 1965. május 13. Ne a statisztikát javítsuk, hanem az ismeretterjesztést (Hoxzássó lás) Művelődési igénnyel élő. műve­lőtini vágyó ember lévén érde­keltnek és indíttatva érzem ma­gam, hogy hozzászóljak Boda Fe­renc A statisztikát javítsuk, vagy a tv-t nézzük? című ellenérzést és számos ellenvetést keltő cikké­hez. Nem akarom elvenni mások elől a hozzászólás lehetőségét, így csak három kérdést ragadok ki a szóban forgó írásból. ® Szükséges-e szorgalmazni az ismeretterjesztő előadá­sokat? (A ciltk írója sze­rint nem, mert az ismeretterjesz­tő előadásokra a közönség tobor­zása nem egyéb a statisztika ja­vítását szolgáló törekvésnél.) © Megéri-e a televízió-kor­ban (sic!) nagy költséggel nagy művelődési kombiná­tok építése, hiszen az emberek most már amúgy is otthon töltik szabad idejüket a tv-készülék előtt. ® A televízióműsortól sokkal többet kapnak az emberek, mint amit a legjobban fel­szerelt művelődési otthon is ad­hat. Mielőtt rátérnék annak részle­tes ismertetésére, miért nem ér­tek egyet a cikkírónak a fenti há­rom kérdéssel kapcsolatos állás- foglalásával. szükségesnek tar­tom hangsúlyozni: A televízió és a művelődési otthon, a televízión keresztül folyó ismeretterjesztés és az egyéb ismeretterjesztés nem egymással szembenálló intézmé­nyek és tevékenységek, hanem arra hivatottak, hogy egymást se­gítsék egymást kiegészítsék, mind­egyik hozzáadja a maga obulusait a nagy egészhez. Következésképp nem is lehet őket egymással szembeállíta­ni. Vagy ha valaki ezt teszi, nagy kárt okoz egyiknek is, másiknak is, de legfőképp a kultúra, a műveltség, az is­meretek terjesztésének. A televízió megjelenése kétség­kívül átalakította életünket. A sok jó mellett természetesen ne­gatív hatással is találkozni, mint például azzal, hogy otthonülővé teszi az embereket, azzal, hogy készen tálal ismereteket, kényel­messé tesz az ismeretek megszer­zésében, tehát a televízió útján megszerzett ismeretanyag koránt­sem lehet olyan széles és mély, mint amihez sok-sok csatornán keresztül jut el az ember. Ez azonban mit sem von le a tele­vízió kultúrát, ismereteket ter­jesztő értékéből. A televízió ko­runknak nemcsak nagy technikai vívmánya, hanem nagy kulturá­lis vívmánya is. Senki sem vitat­ja, hogy amit ad az egészében helyes, hasznos, általa teljesebb lett az életünk. A televízió kiszélesítette az ismeretterjesztés lehetőségeit, vele megjelent egy új ismeretter­jesztési forma. Eggyel tehát több forma, de nem olyan, amely szük­ségtelenné tenné a más formák alkalmazását, vagy amely betöl- tené a másformájú ismeretter­jesztés feladatait. Ami az isme­retterjesztési előadásokat, azok szervezését illeti — népművelők a tanúi — nem a statisztika ja­vításáról van itt szó, sem első-, sem másodsorban. Ami az első kérdést illeti. A te­levízió nagy segítséget nyújt a népművelőknek, hiszen szemléle­tesen tud foglalkozni egy-egy kérdéssel, amire a községi műve­lődési otthonokban sokszor nincs lehetőség. De felöleli-e a televí­zió a művelődés, az ismeretter­jesztés minden ágát? Korántsem. Ellenben hozzásegít ahhoz, hogy a művelődési otthonban megszer­zett ismeretek elmélyüljenek, vagy kedvet csinál egy-egy kér­dés alaposabb megismeréséhez. Felkelti az olvasókedvet, ösztönöz a további megismerésre. A tele­vízió, jellegénél fogva minden ré­teghez szól, műsorösszeállítását az az elv vezérli, hogy minden né­zőjéhez szóljon. Mivel azonban nem minden embernek egyforma az érdeklődési köre, nem is szól­hat teljes alapossággal mindenki­hez. Ami azt illeti, hogy egyes is­meretterjesztő előadások ér­dektelennek bizonyultak, azok­ról távol maradt a közönség, az okokat ne a televízióban, hanem az előadásban és a szervezésben keressük. Ha valahol sorozatosan jó elő­adásokat kap a közönség, ott nem úgy kell összeizzadni a publiku­mot. Terjesszük tehát az ismere­teket így is, úgy is, a régi mó­don is, meg az új módszerekkel is és örüljünk, hogy a sok eszköz mellé itt van a televízió is. Valóban sok községben tapasz­talni, hogy a nyújtózkodásnál el­felejtik, mekkora az a bizonyos takaró, kultúrkombinátokat ter­veznek akkor, amikor egy szegé­nyes kis kultúrotthonra van csak pénz. Ez, vitathatatlanul hiba. De ebben nem az a hiba, hogy va­lami szépet, valami jót akarnak, inkább dicséretes a szép szándék, hanem takrékossági okokból kell elmarasztalni az ilyen községe­ket. Ahol van erő, van pénz, van lehetőség, ott hadd építsenek. Sza­badjon megjegyeznem: egyetlen olyan szép, kényelmes, jól beren­dezett, modem művelődési ott­honunk sincs a megyében, amely üres lenne, ellenben konganak az ürességtől — elnézést, a múltkor lapjukban is találkoztam ezzel az elnevezéssel —, a „kultúristál- lók”. Még akkor is konganak, ha nevezetesen van valamelyikben televízió. Aztán mi az igazság abban, hogy a televíziótól sokkal többet kap az ember, mint a legjobban felszerelt művelődési otthontól? Azt hiszem, ez a megállapítás semmilyen szempontból sem állja ki a kritikát. A televízió, hatalmas érdemei mellett, magában hordoz egy negatívumot. Mégpedig azt, hogy kényeimesedésre szoktat és otthonülővé teszi az em­bert. A társadalmat esalá- dokra szabdalja szét. Ha el akarnám túlozni, azt mon­danám, társadalmi lényből be- gubózó lénnyé változtat. Már aki hajlamos rá, persze. A művelő­dési otthon sokféle kulturálódási lehetőséget ad. Például folyóira­tokat, könyveket, szakköröket, is­meretterjesztő előadásokat, tánc- mulatságokat (jól teszi!), és így tovább, és így tovább. Társaságot ad. Hol az a televízió, “amely mindezt pótolni tudja? Sehol. El­lenben mindezt kiegészítheti, tel­jessé teheti. Mint ahogy teszi is. Még ha nem is mindig olyan jó a műsora, mint amilyennek szeret­nénk. Egyébként, befejezőül szabad­jon megjegyeznem, nem először esik szó a televízió és a népműve­lés viszonyáról, a kölcsönhatásról és az útközben felmerülő problé­mákról. A vita néha heves volt, de még a legnagyobb hév sem ra­gadott senkit sem arra, hogy a kettőt szembeállítsa, vagy bár­melyiket meg akarja szüntetni a másik miatt. Hadd virágozzék a televízió is, az ismeretterjesztés is. Hiszen mindannyiunk javára vi­rágzik. És mennél szebb virágot hajt, annál nagyobb lesz benne a gyönyörűségünk. Csatáry György AZ ÁLLAMI DÉRYNÉ SZÍNHÁZ FIATAL, TEHET­SÉGES ZENÉSZEKET KE­RES. Részletes levélbeni je­lentkezéseket hegedűsöktől és saxofon, klarinétosoktól kérünk, az Állami Déryné Színház zenei vezetője cí­mére. Budapest, VII., Asbóth u. 19. Hegedűs gitárosok előnyben. (156) tATA: WORSTWCKNY KUUS SCHCC! 17. Kellő időben váltotta be va­lódiakra. Vagyonát 15 millió dol­lárra becsülik. Blome professzor­nak sincsenek gondjai: Hifler pes­tisszakértője zavartalanul él mint orvos Dortmundban és várja az elévülést. „Farkasordító hidegben, gyalog vonultunk. A gyászos menet sok targoncából, szekérből és taligá­iból állt. Menekültünk. Mellettünk | SS-katonák kísértek fogoly ango­lokat, franciákat, vörösgárdistá­kat és zsidókat. Auschwitzból jöt­tek, fagyott lábaikra rongyokat tekertek. Vonszolták magukat. Aki i összeseit azt lelőtték és otthagy­ták. Schweidnitz közelében egy faluban, asszonyokból álló menet­oszlop csatlakozott hozzánk. 19 csecsemő fagyott meg az úton. Az asszonyok ereje már fogytán volt.” így számol be szomorú élmé­nyéről a felsősziléziai iparvidék­ről származó Kari Wasner bá­nyafelügyelő. A háború utolsó hónapjaiban a németek milliói vándoroltak. A fasiszta vezető klikk kényszer­kiürítést rendelt el a harcoktól fenyegetett területeken, mert a Hiüer-ellenes koalíció előnyomu­ló csapatainak csak „felperzselt földet” szabad találniuk. Sokan hagyják el önként szülőföldjüket, mert azt hiszik, így menthetik jmeg életüket. A bűnös goebbelsi propaganda áldozatai, amely ször­nyű történetekkel traktálta a né­pet a szövetséges csapatok maga­tartásáról. Különösen a Vörös Hadsereget rágalmazták mindazzal, amit a német fasiszták követtek el a Szovjetunió területén. Éppen ele­gen akadtak, akik mindent elhit­tek. A pályaudvarokon rettenetes jelenetek játszódták le, mert a kevés rendelkezésre álló vonatban nem volt mindenki számára hely. A városok előtt és a falvakban menetoszlopokat állítottak össze Az országutakat a menekültek végtelen áradata özönlötte el. Uti- társuk a jeges szél és az éhség volt. A legszükségesebbeket is nél­külöző menekültek, tömegesen pusztultak el útközben, különösen a csecsemők és a kisgyerekek. 1,6 millió ember pusztult el ílymódon. Haláluk csak egy része a fasisz­ták rémtetteinek. Sokan voltak úton a Birodalom nyugati részein is. Erich Kästner író, a következőket jegyezte fel naplójába: „Nemrégiben valaki útközben találkozott egy tábori kórházzal, amelyet pánikszerűen kellett kiüríteni az ellenség kö­zelsége miatt. Féllábú katonák libasorban bukdácsoltak mankói­kon az országút mentén. 20 kilo­métert kellett megtenniük hóban és fagyban.” így festett az „új germán had­járat”. amit az SS ígért a nép­nek. * Goebbels propagandagépezete a menekültek nyomorúságából is tőkét akart kovácsolni. Robert Ley, a „Munkafront” vezetője, 1945. március 3-án cikket írt „Cso­magok nélkül” címmel. így gú­nyolódik olvasóival: „A sors nincstelenné tette a nemzetnek majdnem a felét, s ezzel könnyí­tett gondjain. így menetelünk mi, minden felesleges tehertől meg­szabadulva, csomagok nélkül, a német győzelem felé. Rohamra fel!” Goebbels „Das Reich” című he­tilapja a következőképpen írt: „Nem siránkozhatunk és nem ál­líthat meg bennünket néhány, az éhségtől és a hidegtől elpusztult gyermek tragikus sorsa. A harc a fontosabb a „végső győzele­mért”. A fasiszták azt hirdették, hogy a háborús események eltüntették a szegények és a gazdagok kö­zötti társadalmi különbségeket: ..Most igazi nép- és sorsközössé­get alkotunk.” Kérkedésük aljas hazugságnak bizonyult. Azok, akiknek lelkiismeretét a háború és a menekültek nyomorúsága terhelte, nem menetoszlopok bán. hanem „rangjukhoz illően” mene­kültek. Az IG-Farben konszern igazga­tói az Auschwitz-Monovitz-i Bu- nawerkben 370 000 koncentrációs tábori foglyot gyilkoltattak meg. Amikor a Vörös Hadsereg már közeledett bűneik színhelyéhez, az urak különvonaton indultak nyugat felé. Stílbútoraikat, sző­nyegeiket, képgyűjteményeiket és ekszerekiket becsomagolva, termé­szetesen magukkal vitték. Fried­rich Flick például magántitkárá­val, Robert Tillmarinal együtt (később szövetségi miniszter Ade­nauer kormányában és a CDU elnökhelyettese) nyugati birtokára vonult vissza. Gőring „birodalmi marsall” is „úton volt”. Sok mindent nem tudott magával vinni az Alpok­ba, ami nagyon is a szívéhez nőtt. Lakhelyén, Karinhallban halmozta fel az egész Európában összera­bolt műkincseket. Nagyrészüket ott kellett hagynia. Arról azonban gondoskodott, hogy elég enni- és innivalót vigyen magával. Személyes munkatársa, Eitel Lange, aki az utolsó négy évet Gőring közvetlen közelében töl­tötte, így emlékezik: „Tudomásom van arról, hogy a Gerch jószág- igazgató által a birodalmi mar­sall és családja személyes haszná­latára még 1945. tavaszán felhal­mozott készlet elegendő lett volna egy tízezer lakosú város ellátásá­ra.” Nehéz útra vállalkozott Kan­nenberg, a Führer „házi inten­dánsa” is. Hitler borpineéjének maiadéit készletét, több ezer pa­lack italt Drezdában tárolták. Kannenberget Bormann látta el a szükséges szállítóeszközökkel és írásokkal, hogy háborítatlanul ha­ladhasson a túlzsúfolt országuta­kon. * Erich Kochnak sokféle címe volt: Kelet-Poroszország gauleite­re, „birodalmi védelmi biztos”, stb. Magánvagyonát 331.7 millió márkára becsülték, amit mint „Ukrajna birodalmi biztosa” és 121 üzem „tulajdonosa” rabolt össze. A háborúnak a nácik szá­mára végzetes kimenetele páni félelemmel töltötte el és fanatiz­musában elrendelte, hogy a nők­nek és a gyermekeknek el kell hagyniuk a harci cselekmények színhelyét. Kijelentette: „Kelet­Poroszországban egy méternyi földet sem engedünk át az ellen­ségnek, kitartunk állásainkban.” A magasrangú úr természetesen egy pillanatig sem gondolt arra, hogy maga is részt vegyen e terü­let „védelmében”. Saját élete sokkal kedvesebb volt számára, mint a másoké. A külön számá­ra fenntartott jégtörőn menekült, először Koppenhága felé, onnan pedig Schleswig-Holsteinbe. Danzig. Ma Gdansk — a ford. gauleitere, Förster is a tengeri utat választotta a sok megpróbál­tatással járó menetelés helyett. Egy luxusgőzösön oldott kereket. Útközben hajója találkozott egy menekültekkel túlzsúfolt komp­pal, amely a vizen kigyulladt. Förster megtagadta, hogy segítsé­get nyújtson a szorongatottaknak. Ekkor váratlanul német torpedó­naszád tűnt fel. A parancsnok felszólította . a luxusgőzös sze­mélyzetét, hogy vegye vontatókö­télre a kompot és szállítsa partra. Förster visszaordított: „Ezen a gőzösön Danzig gauleitere utazik. Ha továbbra is háborgatnak, fe­lelősségre vonatom magukat!” A parancsnok azonban hajthatatlan maradt: „Ez parancs gauieiter úr. Vagy segít a kompon, vagy tüzet nyittatok önökre!” Förster fogcsi­korgatva engedett a felszólítás­nak. Azért még maradt elég ide­je, hogy később megszökjön. A többi gauieiter sem volt ki­vétel. Valamennyien gyáván meg­futamodtak és hamis név alatt „merültek alá”. A fasiszták lelkén száradó ször­nyű menekülés, a népvándorlás modern változata, naponta új ál­dozatokat követelt. Tömegesen hulltak el az úton, senki sem sietett segítségükre. Voltak azonban „menekültek”, akik mindezt megtakaríthatták. A bajor Alpokban bújtak el és semmiben sem szenvedtek szük­séget. Mayrhofen községi tanácsa — a sokat megénekelt Ziller- völgyben — csak hatalmas ösz- szegek lefizetése ellenében adott tartózkodási engedélyt. A kis hely­ségben virágzott a feketekereske­delem, horribilis összegekért min­den volt, vaj, tej, sajt, kenyér, kolbász és cigaretta. A pénz és értéktárgyak nélkül érkező menekülteket nyomorúsá­gos tömegszállásokon helyezték el. Ez lett az igazi „nép- és sors- közösségből”. Erik Kästner így emlékszik: „Egy útnak indított tanítóképző diákjainak el kellett hagyniuk a vendégfogadót, ahol éppen meg­szálltak. Az új vendégek vezér­kari tisztek voltak. Ebben az idő­ben az utak tele voltak ezredek és hadosztályok nélküli ezredesek­kel és hadosztály-parancsnokok­kal. Munka nélkül maradtak, le­foglalták a szállásokat, kialudták magukat, élvezték a friss hegyi levegőt, megbeszélték a helyzetet és összehangolták, milyen választ adjanak a kínos kérdésekre.” A Bajor Alpok sok náci nagy­ságnak nyújtott menedéket. Leg­többjük már előre gondoskodott magáról és eldugott helyeken weekendházakat és villákat vá­sároltak. A háború utolsó napjaiban Wendelstein közelében tanyázott a Wehrmacht főparancsnokságá­nak kémfőnöke, Reinhard Gelen -Vezérőrnagy is. Legfontosabb ira­tait és kartotékjait magával hoz­ta, közöttük a megszállt országok, főleg a keletiek, náci ügynökei­nek listáját. Háromszoros mikro­filmmásolatot készített róla és időjárást 'álló tokokban helyez­tette el. Ugyancsak magánál tar­totta legfontosabb munkatársai­nak új címeit és fedőneveit is- Sokan nyilváníttatták magukat holttá. Gehlen mindezt jól tudta és ezzel az értékes kinccsel a birtokában várta a háború végét és az új kezdetet. Az amerikaiak­ra számított. 1945. május 8. után a Bajor Alpok menekültje, az amerikai­ak jól fizetett szolgálatába lé­pett. Ma ő Nyugat-Németország legfőbb kémfőnöke. (Folytatjuk) Az IBUSZ jelenti Felhívjuk az utazóközönséget, illetve a vállalatok és intézmé. nyék figyelmét, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásaira (július 24—augusztus 20.) jegye­ket csak előjegyzés alapján tu­dunk biztosítani! Kérjük, hogy igényeiket, a nagy érdeklődésre való tekintettel legkésőbb 1965. május 22-ig (szombatig) írásban vagy sze­mélyesen jelentsék be a szek­szárdi IBUSZ-irodában. Jegyek ára: 25 Ft-tól 80 Ft-ig. Részletes felvilágosítás: IBUSZ-iroda, Szekszárd (155)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents