Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
A költészet köszöntése Archibald Marshall*: Zsibvásár A verssel élő ember számára minden nap van költészet. Ügy vagyunk mégis a most már hagyományosán megrendezésre kerülő költészet napjával, mint egy nagyon kedves névnap ünnepelt- jével. Tudjuk, hogy mindig közöttünk van, nevenapján azonban a szokottnál jobban felmelegedik a szívünk: még a köszöntés is ünnepélyesebb, lágyabb, egyszóval más. így vagyunk a költészettel, a verssel, a költőkkel is. Minden év április 11-én egy kicsit többet gondolunk rájuk. Felidézzük legjobb, legszebb műveiket, s olyan költemények is eszünkbe jutnak, amelyeket már elejtett a hálátlan emberi memória. Hét évszázadnál idősebb a magyar költészet. Volt korszak, amikor a társadalomformálás hatékony eszközeként a vershez, a valóságot, hétköznapot és ünnepet egyaránt elemző lírához fordult a művész, mert csak így mondhatta el mindazt, amit a nép javára szánt. Milyen volt a hatás? ügy mérni, mint mást, szinte lehetetlen. Az azonban bizonyos, hogy azt a költői remekművet, amelyik találkozott a nép igényével, óhajával, kívánságával, lobogóként, fegyverként használta a nép. így volt ez minden nagy sors- és korforduló idején. Népünk évszázados küzdelmének szerves kiegészítője volt a költészet. Bízvást mondhatjuk: a magyar nemzeti líra legjava termése mindig a haladás irányába mutatott. A honszeretet, a dolgozó ember szabadságának tisztelete és akarása ötvöződött költészetünk legszebb alkotásaiban. Hosszú lenne elsorolni a költők nevét, a versek címét, s egyáltalán valamilyen felsorolást adni költői alkotásokról, azokról, amelyek Rákóczi hadait, az első köztársasági mozgalom vértanúságot szenvedett részeseit, 1848. katonáit, a Tanács- köztársaság hős harcosait lelkesítették. Mert a szabadság, az elnyomás elleni küzdelem a költők, a szó művészeinek is létérdeke volt. A legjobbak mindig az első sorokban küzdöttek, hol tollal, hol pedig fegyverrel. Az írott szó tisztelői mindig nagy gonddal bábáskodtak a költészet felvirágoztatásán. Voltak bőkezű mecénások, s éltek olyanok a bennünket megelőző generációban, akik■ életcéljuknak nem tekintettek mást, mint a költészet méltó rangjának megteremtését. A mecénások kora azonban lejárt. A történelem haladásának eredményeképpen egy egész nép vált mecénássá. Olyan költőknek állított méltó emlékművet, akiknek műveit, mert a szabadság dalai voltak, máglyára vetették, vagy feledésre ítélték egyházi és világi hatalmasságok. A sokmilliónyi mecénás közös akarata fejeződik ki abban is, hogy minden évben, április 11-én, József Attila születésnapján a költészetet ünnepeljük. Az ünneplés nem valami hivatalos kény- szerűség, hanem őszinte, mélyről fakadó tiszteletadás. Ilyenkor talán még hatványozottabban érezzük: mennyire gazdag a mi népünk lelke. Valaki azt mondta egyszer: nincs még egy olyan ország a földkerekségen, mint a miénk, ahol annyi jó vers terem. Arany Jánost, Petőfi Sándort, Vörösmarty Mihályt. Ady Endrét József Attilát, szinte az egész haladó világ ismeri. S egyre jobban megismeri napjaink vajúdó, új utakat kereső, küzdelmeinket, sikereinket ábrázoló költészetünket is. Jó ezt tudni, s ennek tudatában köszönteni a líra ünnepét, a költészet napját. a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség — felhő lep bennünket el. Kor- és kórkép, körülbelül így lehetne legpontosabban fogalmazni, s válaszolni arra, amit József Attila jósol. A költő nem tévecjett. Intésre emelt képzeletbeli mutatóujja, halálos pontossággal mutatott rá arra, ami vastörvényszerűséggel elkövetkezett. Hogy a fasizmus európai előretörését látta, vagy csak az imperializmus „sima” terjeszkedését? Ezt is azfr is. A kép mindenként pontos és igaz. A kis bú- vó ország, a Hazámban olyannyira féltett és szeretettel ostorozott haza áldozatul esett á fasizmus előretörésének, a háborúnak, ö felismerte az erőt, amelyik a vész széléről visszahozhatta volna Magyar- országot. A munkásokban, a magyar munkásosztályban látta egyedül azt a történelemformáló erőt amelyik képes lett volna megváltoztatni a társadalmi rendet. Szerette, pártolta, de ostorozta is ezt az osztályt. Mindegyik megnyilvánulásában ott a buzdítás a harcra. És ott van az elismerés, a jövő tisztánlátása: A történelem futószalagára szerelve vgyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! Mélységesen mély az az aggodalom és az a félelem is amelyik a harmincas évek közepén eluralkodik a költő szívében. eszében.- Volt, aki indokolatlannak tartotta mindazt, amiről József Attila úgy beszélt, mint közvetlen személyes ügyről. S azt is. hogy egyéni tragédiája beteljesedése során a nép, a nemzet sorsát látta beteljesedni. Egy kérdés ezzel kapcsolatban: melyiket lehet inkább öngyilkosságnak nevezni? Azt-e amelyiket ő követett el a szárszói állomáson, avagy azt, amelyiket a magyar uralkodó osztály kényszerített az ország népére? A válasz hihetetlenül nehéz. Az egyikre fáj a felelet, a másikra pedig válaszolt a történelem. Ha élne, ma ünnepelnénk hatvanadik születésnapját. Mi lett volna, ha közöttünk van, s egyáltalán milyen szemmel nézné ezt a mi bontakozó új világunkat, az emberség kiteljesedését, a művészet rangjának méltó helyre való kerülését? Csak találgatás lenne minden, amit a kérdésekre mon- danók, ö elkészítette a leltárt. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset — mikor mi volt könnyebb. Ennyiből állt az egész. A Kész a leltár című versében összefoglalta küzdelmét. Azt is amit egyénisége és azt is amit költő-volta kibontakozásáért, beteljesedéséért vívott. A szív bírta volna még az elme és a lélek azonban elfáradt az örök támadásban és védekezésben. Azóta emlék. Az utókor meghajtva a zászlót és fejét emberi, költői nagysága előtt. Várnánk még valamit, hiába. Számunkra már csak -> ^szteletadás s az életmű maradt. A többit eltiporta a szárszói vonat, a költőt, szigorú szép arcát és az intésekéi is. SZOLNOKI ISTVÁN Woody úr és Woddyné asszonyság még csak rövid ideje voltak házasok, és néha bizony összekaptak. Nehezen szokták meg, hogy most már nem mehet ki-ki a maga feje után, s a férj és feleség közül az egyiknek engednie kell. Woddyné asszony sehogysem látta be, miért ő legyen az, hiszen a férje megígérte, hogy neki szenteli magát és minden földi javait, s elvégre vagy komolyan gondolta, vagy nem. Nos, a helyi lelkész pénzt akart szerezni, hogy megjavíttassa az orgonát, mert a fújtatok zörögtek, a magas hangok akkor is szóltak, amikor nem kellett, két billentyű összeragadt. Más hibája is aka^it az orgonának, és húsz fontba került volna, hogy rendbe- tegyék. így aztán a pap arra gondolt, hogy legjobb lenne zsibvásárt rendezni — jótékony bazárnak ugyanis nem nevezhette, mert annyira nem volt komoly a dolog, meg különben is: a bazárokban kockázni is szoktak és a szerencsejáték nem illdomos, amikor szent célokról van szó. Nos, felkértek mindenkit: szedjenek össze mindenféle kacatot, amire nincs szükség a ház körül, és juttassák el a lelkészlakba. Woodyné asszonynak nem voltak ócska ruhái, mert ő mindenből újat csináltatott, amikor férjhez ment, de Woody úr megőrzött egy csomó ruhafélét legénykorából. Woodyné átnézte ezekét és''talált is néhány apróságot, amit — szerinte — a férje nélkülözhet. Küldött. továbbá két ronda vázát, amit a nagynéniétől kapott nászajándékba. Nyugodtan mondhatja, hogy véletlenül eltörtek, ha a nagynéni érdeklődne. Ennyi idő után már igazán eltörhettek, és egy kis kegyes hazugságot még megér neki az, hogy meg ne sértse a nagynénje érzelmeit. Amikor Woody úr aznap este hazaért az üzletből, igen nyomott hangulatban volt. Ugyanis szőrmével kereskedett s a szállítója, akitől asztrahán prémet vásárolt, nyírott pulikutyaszőrt küldött. Elmesélte a feleségének és hozzátette, hogy nagy megkönnyebbülés ilyenkor hazatérni és mindenről elfeledkezni. — No és mi van vacsorára? Az asszony azt felelte: Majd meglátod, ha itt lesz az ideje. De meg se kérdezed, mit csináltam egész nap? „Nos, mit csináltál, egész nap fürösztötted a macskát?” — kérdezte a férj, mert még mindig rosszkedvű volt és úgy vélte, a felesége nem túlságosan együttérző. Az asszony erre bosszúsan kérdezte: „Miért, te talán lekefélted a pulikutya bundáját?” Ez már nagyon felpaprikázta Woody urat, s amikor a felesége elmondta, hogy hat ingét, egy régi felöltőjét, valamint több nyakkendőjét elküldte a zsibvásárra, akkor valósággal kiborult. Csak olaj volt a tűzre az asszony megjegyzése: „Úgysem szerettem azokat az ingeket a piros, meg kék horgonydísszel, Charles-nak például sohasem jutna eszébe, hogy ilyesmit magára vegyen. Amikor hozzád mentem, azt hittem, hogy úriemberhez megyek feleségül...” Charles az asszony bátyja, századosi rangban szolgált a hadseregben és Woodyéknál ő volt a „bezzeg”. Woody úr sehogy sem •Archibald Marshall 1866-ban született, Londonban. Fivégezte a Cambridge-! egyetemet, majd az amerikai Yale egyetemen szerezte meg az irodalomtudományok doktora elmet. Életének nagy részét Londonban töltötte, írt regényeket, novellákat és humoreszkeket, hosszú évekig volt a Punch című humoros újság munkatársa. 1934-ben hah meg. szenvedhette, már csak azért sem, mert éppen Charles folyton tőle kunyerált apróbb kölcsönöket. Erről ugyan ő nem beszélt a feleségének, de azért mégis bosszantó az ilyesmi. Most is csak annyit mondott: „Remélem nem azt akarod mondani, hogy odaadtad a bgfna felöltőmet, csupán alig húsz éve hordom.” Az asszony ráfelelte, hogy akkor már épp ideje volt megszabadulni tőle, és ő biztos benne, hogy Charles szégyellne ilyen holmiban végigmenni az utcán, mert ő mindig jólöltözött és nem nézi, mennyibe kerülnek a ruhái. Mire a férfi rávágta: „Ördög vigye Charlest, azt mondd meg, mennyire tartottad a felöltőmet?” — „Három shilling és hat penny-re” — felelte az asszony. Woody úr forrt a dühtől, a szekrényhez rohant, fogta a felesége legszebb kalapját, meglobogtatta az orra előtt és elsietett vele — egyenesen a lelkészlakba. A lelkész örömmel fogadta Woody urat és így szólt: „Milyen szép kalap, ugye a zsibvásárra hozta? fío, és mennyire tartja?” Woddy úr azt felelte: egy Shilling három pennyre, egyébként van itt egy barna felöltő, azzal némi tévedés történt, s ő szeretné visszavásárolni, ha nincs ellene kifogása. A pap bíztatta: „Ö, hét shillingért megkaphatja, már eddig is több férj vásárolta vissza azokat a dolgokat, amelyeket a feleségek hoztak, s így több pénzhez jut az egyházközség, mintha nyilvánosan kiárusítanák a holmit. Nem óhajtja talán az ingeit is visszaváltani? A kikiáltási áruk fél shilling, és egy shillingért megkaphatja, a nyakkendőit egy pennyre tartottuk, és hat pennyért már el is viheti, az üzletben többet kérnek érte.” így aztán Woody úr visszavásárolt néhány nyakkendőt, de az ingeket otthagyta —* Charles miatt. A feleség egész este dúlt-fult és elküldött az édesanyjáért, mrs. Surmiseért. „Rendben van, jöjjön, aminek jönnie kell. Majd meg- látjuk ki itt a gazda” — gondolta Woody úr. Élvezettel fogyasztotta a vacsorát, pezsgőt is ivott hozzá, s mire mrs. Surmise megérkezett, készen állt a harcra. Mrs. Surmise egyenesen a lányához ment. Woody hát felvette az ócska felöltőjét és várakozón leült, nem mintha fázott volna, csak azért, hogy megmutassa, ki itt a gazda. Nos, mrs. Surmise hamarosan benyitott a szobába és azt mondta: „Hubert, ez szégyen, gyalázat, kelsz fel abból a székből, de tüstént és menj hozzá bocsánatot kérni különben nem felelek a következményekért.” Mire ő ezt felelte, hogy „erre senki sem kérte önt, mrs. Surmise”. Amikor egy férfinak a kedvenc felöltőjét csak úgy uk-muk-fuk eladják a háta mögött, akkor °hhez a férfi anyósának semmi köze, s ha beleavatkozik, csakis a saját felelősségére teszi. Az öregasszony meg rá-- bámult és azt mondta: „vadállat”, ő meg ráfelelte: „Lehet, de nem magára tartozik, hogy ezt megállapítsa, mrs. Surmise. Az pedig odavágta neki, hogy részeg és kicsörtetett a házból. Ezek után Woddy úr jobban érezte magát, bement a hálószobába és látta, hogy a felesége ott zokog. Valójában szerette őt és nem is lett volna vele semmi baj, ha nem befolyásolta volna Charles, meg a kibírhatatlan édes mamája. Az asszony azt hüppögte: „Sajnálom, hogy eladtam a felöltőt”, a férfi pedig biztosította, ő is sajnálja, hogy eladta a kalapot és sürgősen vissza fogja vásárolni. így aztán mindent elrendeztek egymás között, s a zsibvásár óriási sikerrel zárult. Végül aztán Woody úr a papnak ajándékozta a felöltőjét, hiszen sohasem viselte és úgyis csak porfogó volt. Fordította: Zilahi Judit GALAMBOSI LÁSZLÓ: Hajnali mese i Az éjjel harkály-városokban jártam, aranyló zöldet tükrözött a szárnyam, koppant a csőr, a tollas őr gallyat nyitott a surrogó homályban. Sugár-csecsemőt dajkálgató tölgyek lábánál szőke kavicsok fürödtek, hang-körmenet mögött meredt pilla-árnyban sávos szemek pörögtek. Itt-ott csörrenő hegyes kalapácsok jelezték, merre kutatnak az ácsok... tarkult az ég, kéreg-cserép villantott méhszárnnyi sárga szilánkot. Fejem pelyhes kékje a tüzet érte. úszni kezdett a pirkadat erkélye, szunyog-szőtte levegőbe füstöt kavart a ködök banya-népe. Tágult a föld, a csermelyek fölszálltak, ezüst-nyelvükkel nyaldosták az ágat, csavargó őz testén a gőz tojás-fehér lepkéi bújócskáztak. Indázó láng, a harkály-városokban izzik a lomb-rés, csőr-kalapács koppan. kerek begyét mossa a Kék s énekelnek az égi harangokban.
