Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
1965. április t TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1 3 Nagy György életigazsága Vedd tudomásul; kutya ugat! Nagy Györgyöt úgy érte a flegma figyelmeztetés, mint egy telibetalált pofon. Hirtelen nem is tudta, mit feleljen, vagy éppen a szeme közé vágja fröccsöspoharát válaszként. Végül erőt vett magán, megtartotta önuralmát, s mintha éppen kellemes, meghitt társalgás folyna köztük, úgy mondta: — Ne felejtsd él, a pénz nem beszél... Kellő nyomatékkai hozzátette: — De a kutya ugat, csahol... Pillanatok alatt rájuk szegező- dött minden szem, az egész kocsma leste, várta, hogy mi lesz most, mikor villannak a bicskák, durrannak az üvegek. Lassú áramlás, mozgás. Az egyik Nagy György mögé próbált kerülni, a másik a túlsó oldalra mintegy pártfogásának, álláspontjának kifejezéseként. És a két tábor farkasszemet nézett egymással. A túlsó oldalról ilyen hangok hallatszottak: — Még le meri szólni azokat, akiknek tele a zsebe? Ez a senkiházi... Azért, mert jól tud énekelni, meg... Nem folytatták, tulajdonképpen azt akarták még hozzátenni, hogy mert őt kedvelik a lányok, mind őt figyeli a bálban, utcán, de ezt nem merték maguknak sem bevallani, mert voltaképpen ők azon a véleményen voltak, hogy a lányok azt nézik, kinek mennyi van a zsebében. Ezt szentül hitték, még akkor is, amikor észrevették, hogy az üres zsebű Nagy Györgynek mindannyiójuknál nagyobb sikere van. Először visszafojtották az indulatokat, de aztán kicsattant. A feszült perceknek Nagy György nótázása vetett véget. De ezt az esetet még ma, évtizedek múltán sem felejtette el. Időközben maga is megnősült, évről évre feljebb tornászta magát, feljutott a középparaszti sorig, belátta, hogy a pénz bizony nagy hatalom, de ezt sehogyan sem tudta megérteni, mindig emésztette a gondolat: „Miért kell a pénznek mindenhatónak lenni?” Erre épült az egész embersége, gondolatvilága. Hajnali háromkor Nagy György nyújtózik az ágyban egyet, aztán felkel. Pedig, de jó lenne még szunyókálni. Az 58 év kifárasztotta, egyre jobban érzi, hogy több pihenés kellene- De hiába, szólítja a kötelesség. A majorba kell sietnie. Beosztásánál fogva ugyanis a szakcsi termelőszövetkezet állattenyószeté- nek törzskönyvezője. Néha még a reggelijét, ebédjét is alig tudja nyugodtan elfogyasztani, nem hagyja a sok teendő. Estére kelvén, a teste az ágyba húzná, de szíve-lelke nem hagyja, nap-nap után a színpadra csalogatja. Előkerül a szerepkönyv, összeverődnek a szereplők, s Gyuri bácsi gyakoroltat velük, csiszolja, formálja mozgásukat, beszédjüket. Mert Gyuri bácsi egyben a helyi műkedvelők rendezője. Méghozzá nem is akármilyen rendezője. Pedagógusok mondtak róla: — Gyuri bácsitól mindnyájan tanulhatunk, olyan mesteri, művészi érzéke van a színpadhoz. A szereplőkkel képes úgy átéreztetni az egyes jeleneteket, hogy ahol sírni kell, ott a valóságban is sírnak. Kimondott őstehetség. Híre már messze jutott a falu határain. Ezt a szakcsi paraszt- embert már a fővárosba is meghívták több napos rendezői konferenciára, amelyen a neves vidéki öntevékeny csoportok egyetemi és főiskolai végzettségű rendezői vettek részt. Gyuri bácsi, ha kell, a kamasz mozgását mutatja be a szereplőnek, ha kell, a 70 éves nagymamáét, ha kell, énekel, ha kell jellegzetes arcmimikát mutat be. Aztán egy szép napon felgördül a függöny. Taps. Meghívás a környék falvaiba. Nem, nem lehet pihenőre térni 11—12 előtt. És bírja, van ereje mindehhez. Este doppingolja a színpad, mint azt a hivatásos művészt, aki fél évszázadot töltött színpadon, másnap hajnaltól pedig az „ősfoglalkozás”, az már csak természetes, hogy szíwel-lélekkel végzi az állattenyésztési teendőit,' hiszen azt tette világéletében, aj maga kis gazdaságában is, dolgos ember volt ő mindig. Majd négy évtizede lépett először színpadra, akkor „csak” mint szereplő a tűzoltóegyesület gárdájában. Az ifjú feleségével együtt. Olyan kedve támadt a szerepléshez, hogy attól kezdve valósággal megoszlott az énje, az egyik maradt a gazdaságé, a másik pedig a színpadhoz tapadt, s végül ő lett a rendező is. Kigyúlt a fény PUSZTAHENCSÉN 1958! Igen nevezetes dátum Pusztahencse történetében. A fel- szabadulás után megváltozott a pusztahencseiek élete. Saját földjükön gazdálkodtak, fehérebb kenyér kerül az asztalra és a gyermekek is kevesebb gonddal nevelkedtek. Néni volt már probléma. hogy az egyszerű puszta- hencsei paraszt gyermeke gimnáziumba, egyetemre járjon. Azóta húsz év telt el és a község számos fiatalja, komoly beosztásban, kellő tudással, vezető szerepet tölt be az ország és a megye gyáraiban, üzemeiben stb. Különösen azoknak a fiataloknak jelentett nehézséget az életre való felkészülés, akik 1958- ban jártak iskolába Pusztahen- csén. Ekkor még petróleumlámpa, gyertya és a mécses világított a lakásokban. Nem ismerték a rádiót és az elektromos háztartási gépekről is csak itt-ott hallottak. Elérkezett 1958-ban a várva- várt nap, amikor kigyúlt a fény a kis községben. Az örömet papírra vetni nem nagyon lehet, csak a hasonló körülmények között élő emberek tudják azt, hogy mit jelenthetett a falu lakosainak a villanyfény. — Hát bizony nagyon örültünk a nagy eseménynek — emlékezik vissza Gazdag Józsefné felejthetetlen napra. — Állandó sötétség után azt hittük, egyszerre meggazdagodtunk. Meggazdagodtak, mert saját magúk társadalmi munkája segített, hogy most a pusztahencsei házakban ég a villany, szól a rádió és működik a televízió. Amikor 1958-ban felvetődött az a probléma, hogy ha segítenek a község dolgozói az előkészítő munkálatokban, előbb kigyullad majd a fény, egyöntetűen mindent vállaltak. Pár hét múlva megkezdődött a munka. A falu lakosai családonként 460 forint társadalmimunka- megváltást fizettek. Közös munkával kitermelték a villanyoszlopokat, lehajazták és a faluba szállították, az oszlopok helyét kiásták. A betongyámokat Paksról kellett hazaszállítani, a község lelkes lakosai ezt is megoldották. — Visszaemlékezem a régi időkre, hej de sokat kínlódtak a gyermekeim a tanulással — meséli Gazdag Józsefné. — Igaz, a nagyobbik, meg a kisebbik lányom már villanyfény mellett tanult, de a fiam még a petróleum gyenge fényénél pislogott a könyvek fölött. Nagy dolog volt a villany Pusztahencsén 1958-ban, most már a televíziókészülék sem újdonság. A fiatalok már nem is nagyon emlékeznek a petróleum- lámpára, gyertyára. mécsesre, ok már természetesnek tartják, hogy a kis községben ég a villany, szól a rádió és működik a televízió. F. M. Különös? Nem, inkább nagyon! természetes, hogy azok a darabok nyerték meg tetszését, amelyekben saját környezetére, közvetlen világára, a paraszti élet mivoltára ismert. — A legjobban a Nagymama nőtt a szívemhez. Előkerülnek a többi címek. Mind megannyi utalás egy letűnt kor hétköznapjainak tragédiáira, az összetört szerelmekre, a vagyon hatalmaskodására. A fiatalok nem lehetnek egymásé kölcsönös szerelmük ellenére, mert a vagyoni különbség... A lányt sírba kergeti a sors, mert ugyan szép volt, csinos volt, de nem írathattak nevére legalább néhány hold földet... Veri a mellét a pénzes ember... milvptl hasonlóság? < Mintha valahol' I Ugye már találkoztunk volna ilyenekkel... Emlékezzünk csak, amikor Nagy Györgynek azt mondták a kocsmában- „Vedd tudomásul, i pénz beszél, a kutya ugat!” Ma is játsszák ezeket a darabo kát. Most például ismét a Nagymamát viszik színre. — Kell ez! Az embereket emlékeztetni kell, mert így tanulnak — vallja Nagy György. Hozzáteszi: — Emberi igazságokat. Például olyat, hogy a kutya — igaz — ugat, de a pénz nem beszél! A pénz, a vagyon halhatatlanságát meg lehetett és kellett tömi. Ezt jól meg kell tanulnunk mánd- nyájónknak, parasztembereiknek, mert különben nem tudjuk megérteni, megbecsülni a mai életünket. íme, egy parasztember életigazsága. Boda Ferenc Ma mindenki az eltelt húsz esztendőre emlékezik. Én is ezt teszem, mert akad, egy- két olyan dolog, amire valóban jó visszaemlékezni. Kezdem mindjárt azzal, hogy végre teljesült minden magyar ember álma. Mindenki milliomos lett. Zsákszám, kosárszám hordhatták haza a milliókat, billiókat. Már nem is milliókban számoltak: csak azt mondták, hogy kék hasú, zöld hasú, lila hasú és mindenki tudta, hogy mire gondol a másik. Ha nadrágot vett az ember, akkor azt mondta az eladó: egy lilahasú, meg egy sonka. Az utóbbi nem számított, hogy milypn színű. Mint ahogy nem számított az sem, hogy a fél disznó milyen színű, ami akkoriban egy kék hasúval párosítva egy öltözet ruha ára volt. És milyen a magyar nép! Nem tetszett neki ez a milliomos világ. Pedig előtte, de sóvárgott mindenki a milliók után. Azóta milliós undora van a magyar népnek. Még a lottó-főnyereményt sem veszi fel, mert az a másfél millió is a régi, milliomos világra emlékezteti. Ezért nem vágyik a kapitalista országokba, mert ott milliomosok is vannak, ezért nem akar senki a fővárosba költözni, mert ott a lakók száma több mint kétmillió... Égy szó, mint száz alaposan ráúnt a mi népünk a milliókra. Ez abból is látszik, hogy nem akarja önmagát sem szaporítani, mert esetleg újabb millióval gyarapodnánk és ez gyerekinflációhoz vezetne. Akkor nagy becsülete volt az újságnak. Őrizték az emberek. összehajtogatták, dózniba tették és vigyázva szakítottak le belőle egy darabkát, amibe vékonyan szórták a dohányt, mert a dózni fedőlapján, amint felcsapta az ember olt volt a figyelmeztető szöveg: „Van dohányom, lásd ki vagyok. Csinálhatsz, de ne csinálj vastagot.’’ Amint mondom, nagy becsülete volt akkoriban az újságnak. Ma már? Legfeljebb olvassák, mert ugye az üzletekben lehet bőven kapni papírszalvétát, egészségügyi papírt... És milyen volt akkor Szekszárd a háború után? Torlasz, szemét, feltúrt utcák. Szóval pontosan olyan, mint most, amilyen a Rákóczi út, amit nagy nekibuzdulással olyanná sikerült tenni, mint amilyen húsz évvel ezelőtt volt. És akkor nem volt telefon sem. Mindent személyesen lehetett intézni, mint most az egyik községi tanácsunknál, ahol az elnök megtiltotta a telefonálást. A titkárnak a szomszéd községben volt elintézni valója a minap és átkerékpározhatott. Szóval így volt akkor is, csakhogy akkor nem volt telefon, meg kerékpár ... Most inszont van. Van bizony és nem is akármilyen. Akkor egy vonalon egy ember sem beszélhetett, most pedig egyszerre húsz is beszélhet. Jó ezekre a régi, elmúlt dolgokra emlékezni. Akkor volt papírtalpú cipő és átázott. Most nincs papírtalpú cipő, de azért átázik. Úgy látszik, hogy ez valahogy bekerült a haladó hagyományaink közé. Akkor voltak lebombázott, romos épületeink amelyek a bombáktól lettek romosak. Most vannak épületeink, amelyekre nem hullt bomba és mégis, mintha romosak lennének. Akkoi■ voltak feketézők, akik minden megdrágítottak. Most nincsenek feketézők, viszont vannak egyes kisiparosok... Akkor nem volt kerékpár. Most viszont van, de nincs autó. Akkor voltak grófok, most nincsenek grófok, de vannak, akik megközelítették ezeknek az életszínvonalát. Akkor az emberek sok olyan dolgot végeztek társadalmi m,unkában, amit most a fizetésükért sem nagyon akaróznak elvégezni. Akkor nem tudta az ember, hogy mit jelent az: profi focista. Ezt most sem tudja, csak sejti, mert erre hazai példát nem talál. Akkor nem volt élesztő. Előfordul, hogy most sincs élesztő. Akkor nem volt narancs, viszont az ember örülni tudott még a puliszkának is. Akkor nem volt nylonruha, viszont volt műrostos ruha. És hogy szidta mindenki. Most meg, hogy veszi mindenki. Szóval bonyolult dolog ez a szocializmus. így látta annak idején a kontrás is, aki megkérte a prímást: magyarázza már el neki, hogy mi a szocializmus. A prímás felemelte a kezét. — Hát idefigyelj! — a hüvelykujjára mutatott. — Látod, itt voltak a királyok! A mutatóujjamnál a hercegek, a középsőnél a grófok, a gyűrűsnél a bárók és a kisujjamnál mi proletárok. Nagy ívben kifordította a kezét. — Na, látod, most mi vagyunk felül, alattunk a bárók, a grófok, a hercegek, a királyok. A brácsás hosszú ideig nézte a prímás kezét, majd megkérdezte: — Mondd, prímás, sokáig tudod így kifordítva tartani a kezedet? Húsz éve kérdezte ezt a brácsás, és a prímás húsz éve tartja így a kezét. És minta példa bizonyítja, nem fárad él a keze. sőt új erőre kap. Tisztelettel:
