Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
Vészi Endre ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ X : ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ i ♦ t x ♦ ♦ : ♦ ♦ Tű és takanál Csóványos Lóránt felállt az ünnepi pártnapon, amikor a titkár hozzászólásra buzdította az embereket és a következőket mondta: — Elvtársak! A felszabadulás huszadik évét ünnepeljük és nem lehet egy nyomorult elemlámpaégöt kapni! Ennyit mondott, semmi többet. A párttitkár behúzott nyaklcal ült, sebesen jegyzetelt. Már jegyzetelés közben elhatározta: ha vége lesz a pártnapnak, azonnal beszél Csóványossal. Amikor széledni kezdett a nép, odaállt a párttitkár Csóványos mellé. — Ráér egy kicsit. Csóványos elvtárs? Csóványos bólintott, és elindultak az iroda felé. A párttitkár hellyel kínálta Csóványost, ö szemben helyezkedett el vele, és úgy kérdezett: — Szóval, nincs elemlámpaégő? — Nincs, az istenit! Már a lábam lejártam miatta. — Es maga csak ezt látja a szocializmusból? — Bár látnám. De nincs, hogy a nyű egye meg! A párttitkár rágyújtott. Nagyot szippantott és közelebb húzta a székét Csóványoshoz. — Látta már Dunaújvárost? Csóványos határozottan válaszolt. — Igen, láttam! — És mi a véleménye róla? — Szép! — Na, látja, ez is a szocializmushoz tartozik. Büszkék lehetünk rá. Ilyet a múlt rendszerben nem építettek. Csóványos gondolkodott. — Az igaz. Ebben igaza van az elvtársnak. De, akkor volt elemlámpaégő. Mert, ugye, világítás nélkül nem lehet biciklizni. Ezért én most gyalog járhatok az üzembe. A két szék megint közelebb került egymáshoz. — Komlót, azt látta-e? — Azt nem láttam, csak a televízióban. A párttitkár úgy kapott a televízióra, mint hal a horogra. — Maguknak van televíziójuk? — Van hát. — És azelőtt is lehetett volna? — Nem tudom. Ezen még nem gondolkoztam. Én csal: arra gondoltam, amikor megvettem: jó dolog a televízió, házhoz hozza a kultúrát, meg főzni is megtanítja az asszonyokat. — Főzni? — Az sem lényegtelen. Az asszony meg is tanult egy-két jó receptet Walter mestertől, csak az a baj, hogy nem tudja elkészíteni. — Miért? — Miért? Mert az elkészítésükhöz fakanál kellene. Az pedig nincs! A párttitkár elnyomta a cigarettáját. — Ide figyeljen, Csóványos elvtárs! Azt még csak megértem valahogy: panaszkodik, mert nincs elemlámpaégő, de, hogy a fakanál is bele tartozik maga szerint a szocializmusba, azt már nem értem... — Pedig a faka.nál nagyon fontos dolog. Ha nincs faluinál, nincs finom imcsora, ha nincs finom vacsora, másnap morcos a dolgozó az üzemben. Nincs kedve dolgozni, selej- tet gyárt. A párttitkár felugrott, — Selejtet gyárt? — Így van. Maga nem látja, hogy szaporodnak a leértékelt árut árusító boltok? — Az biztos, hogy vannak leértékeltboltok. Itt árulják a hibás, meg divatjamúlt árukat. — Meg azokat, amelyek sokáig hevertek a raktárakban. Csak a szakemberek láttáik ezeket az árukat, a vásárlók nem. Ha ilyen áru jön a maradékboltba, akkor az én feleségem- is szívesen vásárol ott. Az utóbbi időben elég gyakran jár a boltba. A párttitkár szögletes léptekkel járt. le-fel az irodában. Hirtelen megfordult. — Mi a fia Csóványos elvtárs? — Mérnök. — És mégsem látja... — Éppen ezért nem látom. — Kit? — Hát a fiam! — Én nem arra gondoltam. — Hát mire? — A szocializmus eredményeire. Hisz ha körülnéz, minden arról beszél. Ez a ruha is, ami magán van. — Az biztos. Konfekció. Nem rossz. A feleségem is meg tudná így varrni, de ugye, az ember ehhez kénytelen lenne egy egész tasak tűt venni. — Miért? — Mert egyenként nem adják, — És maga ezen fennakad? — Én nem, de az asszony az igen. Azt mondja: neki csak egy kis tűre volna szüksége, a boltban meg adnak neki egyszerre mindenféle fajtát. Még zsákvarrótűt is. Hát ki az isten varr ma zsákot? A párttitkár egy hirtelen fordulattal leült a székre. Egészen közel hajolt Csóványoshoz. — Na, látja, Csóványos elvtárs, maga mégis csak elismeri a mi rendszerünk eredményeit. Maga is látja, hogy ma már a zsákot is gyárak varrják... — Azt elismerem. Hogyne ismerném el. De azt az atya- úristennek sem tudja nekem senki megmagyarázni, hogy a szocializmusban csak gyárakra, új lakásokra, új ruhára, autóra, hűtőszekrényre, meg mit tudom én, mire van szüksége az embernek. Szüksége van eleanlámpaégőre is, fakanálra is. varrótűre is... — ÉS... — biztatta a párttitkár — és mire még...? — Mire? — vakarta meg feje búbját Csóványos. — Hát többek kötött lábtörlőre, kávéfőző gumira, tv-vezetékre. banándugóra, kis csavarhúzóra... A párttitkár aznap este vizes borogatást kért a fejére, és akkor értette meg igazán Csóványost, amikor beállított hozzá a felesége és közölte vele: a vizet elzárta, mert sehol nem kapott egy tömítő gumit, amivel a csapot el lehetne tömíteni. SZALA1 JÁNOS ÜLJ LE, FIAMI Bendula Géza huszonkét éves volt, a Dunántúlon szökött meg alakulatától, amikor nyugatra irányították, s most már, hogy szabaddá vált az út, Budapestre tartott, hazafelé. De még nem fogta fel, hogy véget ért a háború. A napsütés magasba emelte, áttetsző fényével szinte kirakatba helyezte a rombadőlt várost. Az utcákon, a bombák- hasította telkeken szörnyű sebeket mutatott. Roggyant lábú asztalkákon cigarettát, szardíniát, katonai konzervet árultak. Szakállas, kucsmás emberek nyüzsögtek az árusítóhelyek között. A szél megragadta és lebegtette a port, a kormot. A kettévált házak, mint valami borzalmas színház, ahol nem gördült le a függöny, a félbemaradt életet mutatták. Egy félbemetszett szobában virágmintás bölcső lapult a falhoz, egy másik lakásban, ég és föld között lebegve, nagv, sötétbarna zongora. A hepehupás, bombaverte utcákon a Ferencváros felé haladt. Ez itt az Úllői út. Emlékezetében kilombosodtak a Népliget fái, bokrai, látta a vurstli bódéit, a festéktől fehér kikiáltót. Ahhoz a házhoz ért, ahol Nu- sival, a feleségével lakott. Pon tosan hat hónapig tartott ez a boldogság. Ez a ház most már nem létezik és Nusi sincs többé. A kapubejáró mennyezete leroskadt, de az omladékon át, embertaposta ösvény vezetett az udvarra. Mint a vízalatti csönd, úgy fogta körül ez a jelen. Valaki megszólította. A hang hideg volt és bizalmatlan. — Mit akar itt? Mit keres? Kofabundába öltözött, dühödt emberke kérdezte ezt. A lábán posztóbetétes csizma. — Ne keressen itt semmit, jóember, ez romház. Még lakni is tilos benne, nemhogy keresgélni. Menjen szépen, uram. nincs itt semmi keresnivalója. Ami volt. elvitték a régi lakók, már aki életben maradt. A pincében pedig nyolcvan hulla. Hacsak azokat nem keresi? — Hát igen, éppen azokat keresem. — Akkor menjen le a pincébe, és beszélgessen velük. Talán magának válaszolnak. Szó nélkül ment tovább. Most már szüleit kereste. A gyerekkori tájhoz ért. Milyen is volt ez? Két-, háromemeletes házak, amelyek itt-ott közrefognak egy-egy ósdi földszintes épületet. Mi maradt ebből is? De az utca, ahol nevelkedett, alig változott. A háború buzogánya, amely szétzúzta a környéket, ezt az öreg utcát szinte épségben hagyta. Bendula kétszer is körüljárta a szülőházat. A kapuban a ház- mesternébe ütközött. Az egykor kövér, szőke asszony csontig so- ványodott, megőszült. Tekintetében volt valami eszelős. Nem ismerte föl a fiatalembert. A kis konyha, amelyben megfordulni is alig lehetett, a régi volt. Még az illatai is a régiek. Görcsös mozdulattal lenyomta a kilincset, a rettegés elgyengítette. Az utcára nyíló ablaknál ott ült az öreg: idősebb Bendula Géza. Töppedt volt, megaszaló- dott. Ott ült a sápadt fényben és erős, vastag, rozsdavörös bajusza ellepte zsugorodott, kicsi arcát. Az arca majdhogy elfogyott, de a bajusz, megmaradt. Mikor megpillantotta belépő fiát, kételkedő mosoly ült a szája köré. Mint aki azt mondja a látomásnak, ne bolondozz! Fonnyadt volt, sovány, de a hangja megőrizte régi, meleg színeit. — Most már elhiszem, hogy vége a háborúnak. Ülj le, kisfiam! Édesanyja csak estére került haza. Valami előkelő vendéglőt rendeztek be a belvárosban, oda járt takarítani. Magas volt, termetes, szokásához híven most is egyenes derékkal járt. Bendulában ismét gyűlt a keserűség. — Hát maga takarítani jár, anya? Azért dőlt össze a régi, hogy maga megint csak takarítson? Az asszony vállat vont. „Nem rendeződik el minden egy- csapásra”. Egész éjszaka beszélgettek, gondolataik szakadozottak voltak, nem ragaszkodtak az összefüggéshez. Az életüket mondták, hogy volt, amióta elszakította őket egymástól a háború. — Magadra maradtál, fiam — mondta az öreg, de többet nem beszéltek Nusiról. Másnap elindult végcélon útján. A régi üzemben munkának nyoma sem volt. Barátait szétfújta, szétdobálta a háború. Már pedig akárhogy van, nem akart üres kézzel hazamenni. Érezzék az öregek, hogy hazaérkezett a fiuk. Egy kifőzde kirakatánál megtorpant. Állt, állt és bámulta a tüneményt, egy egész sült libát. Nem volt pénze, de belépett a hűvös, hosszú boltba. Hegyes állú asszony fogadta. — A sült libát szeretném — dadogta, s maga sem tudta, mi lesz ebből. — Pénzért nem adom. — Pénzem nincs is. — Hát akkor? — az asszony már tuszkolta volna kifelé, de megakadt a szeme Bendula bakancsán. Jó, hibátlan bakancs volt az. — Ezért megkaphatja. — Ezért? Bendula elvörösödött a haragtól. — Tudja, hogy mi maga? Hullarabló. Az asszony nem sértődött meg; vállatvont. Végül Bendula lekuporodott a földre, kifűzte a bakancsát és elindult a sült libával. Mikor belépett a szobába, az öregek csak a sült libát látták a kezében és nem vették észre, hogy nincs a lábán cipő. 9,0 év hnwD'igryi króaiká.jából Türelmetlenül várakozott. Szidta a névtelen bejelentőt. Miatta kelt fel ilyen korán. És semmi eredmény... A repülőgépet figyelte. Az indulás ideje öt perccel elmúlt, mégsem szállt fel. Pedig az utasok már bent ültek... A váróterembe hívták. — A pisztolyod? — kérdezte az állambiztonsági csoportvezető. — A zsebemben. — Töltény? — Tele a tár. — Rendben. A gépet nem hagyhatjuk védelem nélkül. M. G-ula főhadnagy elvtárssal beszálltak. A pilótákat figyelmeztettük. Segítségetekre lesznek. Ha Szombathelyig nem történik semmi, szánjatok ki. Legyetek óvatosak ... Idegtépő percek Váratlan utasítás. K. Béla százados nem számított erre. Amikor, kora reggel többedmagával kiérkezett a Ferihegyi repülőtérre, azt hitte, hét órára befejezik az akciót. Addigra előkerülnek a fegyverek, ártalmatlanná teszik a négytagú bandát és még felszállás előtt meghiúsítják bűnös tervüket. Ha alaposabb motozást végeznek, talán másként alakul. De ő is, mint o többi nyomozó — bizonytalankodott. Hátha csak vaklárma az egész. Minek zaklassák feleslegesen az utasokat. Felületesen motoztak — eredmény nélkül. Alig foglaltak helyet, a gép máris a levegőbe emelkedett. K. százados még sohasem ült repülőn. Enyhe hányingert érzett. Az első út már egymagában csupa izgalom, hátha még fegyveres támadás, élethalálharc várható a szűk utastérben. Nem adja köny- nyen az életét — határozta el, de gyomra remegett az izgalomtól. Az első negyedórában megnyugodott. Leküzdötte szorongását. Az utasokat fürkészte. Csak sejtené honnan fenyegeti a veszély? Gyanús csend Figyelte, ki kivel beszélget. Talán ebből következtethet. De hiába fülelt. Még a szomszédok is alig váltottak szót egymással. Az egyik sovány fiatalemberen minduntalan megakadt a szeme. Már a beszálláskor feltűnt. Nehéz bőröndöt cipelt. Kár, hogy akkor nem nézték meg, mit rejteget. Az is lehet, hogy ő a „bandavezér’'. Gyanúsan hallgat. Csak néha tekint le az ezerméteres mélységbe. K. Béla százados is kinézett. Soha nem látott kép tárult elébe. Apró házak, bámuló erdők, távolabb az országút kanyargós szalagja ..: Pisztolya zsebében lapult. Ha kell, bármely pillanatban előránthatja. Balkezes. Ki sejtené az utasok közül? Ez most előnyt jelent. Ha harcra kerül sor, váratlanul tüzelhet. Később a mosdóba ment. Visz- szafelé jövet észrevétlenül fürkészte az utasokat. A sovány fiatalember felöltőjén akadt meg a tekintete. Hosszabb útra készül? öltözködése is ezt mutatja! Erre eddig nem gondolt! Gyakrabban figyelt rá, leste, mikor ránt fegyvert, ad jelt rejtőzködő társainak. De semmi gyanús mozdulatot nem észlelt. Nehezen múló percek... Az utasszállító repülőgép végre megbillent, süllyedni kezdett, és leszállt a szombathelyi repülőtéren. Öntevékenység K. százados fellélegzett. A támadás elmaradt. Jobb így. Nem mozdult helyéről. Várta, mit cselekszik a gyanús fiatalember, fent marad-e a gépen? Az fogta a bőröndjét és kiszállt. A százados restellkedett. Milyen tévesen következtetett. De hat utas tovább utazik, köztük lehetnek a banditák, a támadás veszélye még nem múlt el. Felszállás után végrehajthatják tervüket. A határ nincs messze. Zalaegerszegig kíséri a gépet. Nem kockáztathat.
