Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-11 / 59. szám
4 TÖLIM MEGYEI NÉPÚJSÁG 1963. március 11. BEM AA//K/0£/VACÉPEM U&M/ A/CAETA SZÓLÓ' HAJZAT eLs /DÓS áDESAAJyjÁr, A.K/ EGY <Ó‘- ZEU EAEUßAM CAfiZOTT. A&/ZA VEITE <JttA,T7. 4. Az óriási kiterjedésű határterületen kijelöltek egy alig pár kilométer hosszú sávot, s ezt a területet tekintették a felderítés fő irányának. Ebbe a sávba esett Jávor város, a várost környező hegyvidék és a Tisza lapályos partvidékének egy része is. Ide várták Karéi Groncsak névtelen főnökét. Az egész következő nap a hadművelet előkészítésének jegyében folyt le. Ha valaki csak az íróasztal mellett látta Gromadát, s nem ismerte, mint frontharcost, mint katonai parancsnokot, mint fáradhatatlan katonát, az joggal állapíthatta meg: ez az ember arra született, hogy ceruzával a kezében, íróasztal mellett, térkép fölé hajolva dolgozzon, ez az ember a velejéig törzskari tiszt, ez csak a törzskarba való. i De milyen más véleménye volt annak, aki határezolgálatának teljesítése köziben, vagy a csapatánál látta Gromadát, aki látta, amint szakadó esőben ellenőrzi az őrszemeket, s utána a legénységi épületben kedélyesen pipáz- gatva elbeszélget a határőrökkel, aki látta, mikor politikai munkát végez, vagy a határőrparancsnokkal bejárja annak szakaszát. ...Eltelt egy hét. de a „nagy vad”, akinek elfogatásira annyi előkészületet tettek, csak nem akart befutni a csapdába. A jávori szakaszon semmi feltűnőt nem észleltek. Gromada nyugodtan várt. Katonái éberen őrizték a határt. Ugyanezekben a márciusi napokban a Kárpátokat átszelő autóút mentén, közvetlenül az Éj-hegy lábánál fekvő mély szakadékban egy férfiholttestet találtak. Mint az orvosi vizsgálat kiderítette, az illető — legfeljebb 25—26 éves fiatalember — orvtámadás áldozata lett: valamilyen súlyos fémtárggyal hátulról fejbeütötték, szétzúzták a koponyáját. A halál az ütés után azonnal beállt, a gyilkosok azonban óvatosságból még két kés- szúrást is ejtettek rajta. Az áldozatot meztelenre vetkőztették, s a meredek széléről a behavazott szakadékba hajították. | Zubavin őrnagy maga is megtekintette a holttestet, s különös figyelemmel vizsgálgatta a jobbkéz csuklója körül kegyetlenül összeszabdalt bőrt. Az orvosi megállapítás szerint a kéz megcsonkítása is már a halál után következett be. Vajon mi oka lehetett erre a gyilkosoknak? Bi- zonyára csak az, hogy eltávolítsák a kézfejen lévő tetoválást. Valami azonban úgy látszik, megzavarhatta őket. vagy nem voltak eléggé körültekintőek — a tetoválást nem tüntették el teljesen. egy „E” betű még most is tisztán kivehető volt a szétron- csodt kézen. Zubavin embereivel gondosan átkutatta az egész környéket, i nem találnak-e valami áruló nyomot a tettesek kilétét illetően. A hóba félig betap>osva egy aramy- | szegélyes kartonlapra felragasz- ; tott női arcképet találtak. A színes fénykép — melyet az Ogo- nyok-ból vágtak ki — Terézia Szimatot, a „Hajnal a Tisza felett’ kolhoz kiváló dolgozóját, a Szocialista Munka Hősét ábrázolta. A fiatal lányt mindenki jól ismerte Jávor környékén. A meggyilkolt birtokában volt-e ez az újságkivágás, vagy valaki más vesztette el? — erre és még több más kérdésre egyelőre nem volt válasz. Terézia Szimak kihallgatása sem derített fényt az ügyre. Zubavin őrnagy magához hívatta a leányt, elébe helyezte a meggyilkolt fiatalember felnagyított fényképét: — Ismeri ezt az embert, találkozott valaha vele? A lány tagadólag rázta a fejét. — Erőltesse meg az emlékezetét. Talán mégis találkozott vele valahol? — Nem. Soha nem láttam. Fogalmam sincs róla, ki lehet. A nyomozó hatóságok mindent elkövettek, hogy valami nyomra akadjanak, de minden fáradozásuk hiábavalónak bizonyult, nem sikerült megállapítaniuk az áldozat személyazonosságát, s így mint ismeretlen halottat temették el. Hosszú idő múlva derült csak ki. hogy az áldozat Iván Fjodorovics Belograj volt. A moszkvai állomás üvegtetős csarnokában türelmetlenül pöfögött az expressz, melynek tiszta, kék fémből készült vagonjain fehér zománctábla jelezte az útirányt: „Moszkva—Budapest— Bécs”, „Moszkva—Prága”, „Moszkva—Jávor”. Ezzel az expresszel indult élete utolsó útjára Iván Fjodorovics Belograj. Belograj közlékeny természetű ember volt, szívesen ismerkedett, minden érdekelte, mindenre kíváncsi volt, s most sem igyekezett a beszállással. Kényelmesen végigsétált a vonat előtt, s a nyitott kupéablaikokon át nézegette az utasokat. Az egyik fülke nyitott ablakánál nyáriasan barnára sült, tréningruhás sportolók szorongtak, mellükön a Szovjetunió arany címere ragyogott. Belograj — maga is ismert sportoló, súlyemelő, és röplabdázó, aki nem egyszer képviselte a szovjet hadsereget tornaünnepólyeken — azonnal megismerte az országszerte ismert sporthírességeket. — Ide figyelj, kapitány — búcsúztatta a futballistákat egyik kísérőjük — vasárnap meghallgatjuk a rádióközvetítést, de ha fel nem repül a prágai stadionban a vörös lobogó, haza se gyere! A magunk részéről megteszünk mindent a győzelmetek érdekében, egész vasárnap a ti egészségetekre fogunk inni! — Könnyű nektek, 1á ihattok. Én a múltkor csak egy málnaszörpöt rendeltem, de Iván Tro- fimics még azt is majd kiütötte a kezemből, azt hitte, vörösbort iszom. Belograj mosolyogva sétált tovább. A következő vagon lépcsőjénél egy tejfölösképű fiatal hadnagy és egy még fiatalabb lányka fogta egymás kezét. Szerették volna búcsúzóul átölelni, megcsókolni egymást, de nem volt hozzá bátorságuk a pályaudvari nagy tömegben. Belograj pár pillanatig mosolyogva nézte őket, majd hirtelen hozzájuk lépett, széttárta köpenyét, és háttal feléjük fordulva rájuk szólt: — Most pedig búcsúztodjatok! A szerelmespár elmosolyodott, egy csapásra eltűnt elfogódottságuk —. s búcsúzkodni kezdtek, ahogy ilyenkor illik. Belograj még egy helyen megállt beszállás előtt. Egy fiatal kínaiakból álló kis csoportra lett figyelmes. A fiatalok egy őszhajú. de fiatalos külsejű embert álltak körül, elismeréssel nézték a Szocialista Munka Hősének mellén csillogó arany csillagot, és figyelmesen hallgatták, amint valamit magyarázott. A kínaiak jó megjelenésű. magas, karcsú, vagy zömök, izmos, bamaképű fiatalemberek voltak. Tolmácsuk egy szemüveges kínai lány volt. Simán hátrafésült, ébenfekete haja mintha lakkozva lett volna, s olyan buzgalommal tolmácsolt, mintha egész jövendő boldogsága ettől függött volna. Piros, kissé duzzadt ajkai egy pillanatra sem zárultak össze, gyakran még a kezeit is segítségül hívta, ha hirtelen nem talált meg valamilyen kifejezést. Még öt perc, s megindul ar. expressz távoli útjára — átrobog a Moszkva környéki behavazott erdőkön, a tavaszt lehelő ukrajnai sztyeppen, a Dnyeperen, Kieven és Lembengen, majd a Kárpátok hegygerincét legyőzve, kijut a zavaros, bővizű Tisza határmenti partjára. Csaíknem háromnapos út állt Belograj előtt. Milyen kár, gondolta magában, hogy nem abban a vagonban kapott helyet, ahol az az őszhajú, aranycsillagos ember, meg a kínaiak utaznak. Mennyi érdekes dolgot hallhatott volna tőlük ezen a hosszú úton... Itt az ő kocsija: „Moszkva—Jávor”. Végigment a folyosón, szeme egy pillanatra megakadt egy sötét ruhába öltözött, idősebb nőn. Az arca rendkívül ismerősnek tűnt, de sehogy sem tudott visszaemlékezni, hol látta ezt az asszonyt. Az expressz lassan, méltóság- teljesen kigördüli a pályaudvarról. A kétágyas fülkében Belograj útitársa egy simára borotvált képű. szemüveges, szikár férfi volt. Belograj könnyen ismerkedett. Most is fesztelenül odalépett útitársához, bemutatkozott, mire az is megnevezte magát: — Dzuba. Sándor Janovics Dzuba. A jávori műbútorasztalos szövetkezet elnöke vagyok. — Hm!... — csodálkozott Belograj. — Érdekes név. A keresztneve magyarosan hangzik, a Janovics név cseh, vagy lengyel származására vall, a vezetékneve meg tisztán ukrán. Most már csak az érdekelne, hogy valójában milyen nemzetiségű? — Kárpátaljai vagyok. — Hát ez meg miféle új nemzetiség? Erről még nem hallottam. — Bocsánat, rosszul fejeztem ki magam. Ukrán vagyok, vagy ahogy régen mondták: ruszin. Kis ideig hallgatott, majd folytatta. — A dédapámat is Dzúbának hívták, a Sándor meg a Jan nevet akaratunk ellenére kellett felvennünk. Kárpátalján ugyanis hosszú évtizedeken át hol a magyar király, hol az osztrák császár. hol a csehszlovák elnök volt az úr. Az osztrák uralom alatt a gyerekeket Karinak meg Richard- nak, a magyar uralom alatt Sándornak meg Istvánnak keresztelték. — Ez igaz — helyeselt Belograj. — De mit értek el vele, az ukrán ukrán maradt, ma is az. — Pontosan így van — erősítette meg energikus fejbólintás- sal Dzuba. — És ön? ön természetesen tisztavérű, igazi orosz, nem? — Tudja a jó ég! Ha valamilyen űrlapot kell kitölteni, persze azt írom, hogy orosz vagyok, habár a vezetéknevem... — Nem a címke a fontos, hanem a tartalom — tréfálkozott Dzuba. Levette a szemüvegét, és őszes szemöldöke mögött mélyen bennülő, rövidlátó szemeiből derűs pillantást vetett az előtte álló egészséges, erős fiatalemberre. — Elnézem magát, Iván, és azon töröm a fejem, hogy honnan származhatott. Biztosan messze Északon született, az Északi Fény ragyogásában, egy világos erdészlakban, valahol egy csodálatosan kék tó partján, fehér nyírfák között. Édesanyja bizonyára nyírfahéjból készült teknőben fürösztötte... — Óriási tévedés — nevetett fel Belograj. — Éppen ellenkezőleg, nem északon, délen születtem, Nyikolajev területen, a tengerparton, egy halászkunyhóban... (Folytatjuk) v \
