Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-10 / 58. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPŰJSAG 1965. március irt. f... HAr...BODIO A tö/z T fá/^/E-r. a röa-| Bit ma« ókj u \ TV ÓJA, TA'bO/ZA/OK. ÚR De HA 1/AtAM/SQV , $&Grl'rHT7~E~-K. .. .. *A VALLOAAASA AAEGr/COAJA/V/Tf AAtf/V- ICA!rJICAT AR-TYUSBVSZ.fC/y POLQ,a'PtÁ/ZS A SE &fTS£QÉr rCÖS2QMJ>ÜtC., SZŰKsd Z* CESZ &a'... 3. Groncsak leült, Zubavin meg odanyújtotta a tábornoknak az apró betűkkel teleírt papírlapokat. Gromada feltette szemüvegét, és figyelmesen végigolvasta a jegyzőkönyvet, egyes lapokat kétszer is elolvasott. I — Hát akkor folytassuk — szólt most a tábornok. Szemüve- j gét levette és egyenesen Gron- 1 csak felé fordult: — Együléses ! repülő volt, amelyikről magát le- I dobták? | — Nem, tábornok úr. Rendes utasszállító gép volt, a legutolsó : típusú „Douglas”. — Akkor meg hogy lehet, hogy ! egy ilyen, több utas befogadására i alkalmas génen maga volt az I egyedüli utas? Groncsak nem válaszolt azonnal. A tábornok és az őrnagy türelmesen várt, míg elhatározza magát a válaszra. A tábornok kényelmesen megtömte pipáját, Zubavin meg ábrákat rajzolt maga elé a papírra, s mindketten gúnyosan mosolyogtak. Groncsak ebből arra következtetett, hogy ők már többet tudnak, mint amit tőle hallottak, j — Nem én voltam az egyedüli utas. Űtitársaim is voltak. I — Hányán? — A tábornok meggyújtott egy gyufát, de nem tartotta oda a pipájához. — Csak ketten. — Férfiak? — Igenis. — Ismerte őket? — Nem, akkor láttam őket először életemben. — írja le őket! Groncsak részletes személyleírást adott útitársairól. Egyikük minden valószínűség szerint a moszkvai „agronómus” volt, akit szökés közben agyonlőttek; de ki volt a másik? Ezt szerette volna most kideríteni a tábornok. — Az egyik úti társát, aki moszkvai „agronómusnak” adta ki magát, Pjotr Ivanovics Kame- nyevnek hívták, igaz? Groncsak csak fejbólintással tudott válaszolni, elsápadt, arcán élesen kiütköztek a mesterséges himlőhelyek: ezek szerint tehát nemcsak őt fogták el... — A másik útitársát hogy hívták? Groncsak szívére tette kezét, és könyörögve nézett a tábornokra meg az őrnagyra: — Nem tudom. Esküszöm hogy nem tudom! Ö sokkal korábban ugrott ki, alig beszéltünk egymással. — Valamiről mégis csak beszélgettek! Miről folyt a szó? — Csak annyit mondott: „Remélem, Taruta, jó arcmemóriája van!” | — Ennyi volt az egész? — Mielőtt kiugrott, még kezet nyújtott nekem, meg Kamenyev- nek, és csak annyit mondott: „A mielőbbi viszontlátásra!” — „A mielőbbi viszontlátásra!” — ismételte Gromada. — S hol gondolták viszontlátni egymást? Kamenyev meg én biztosra i vettük, hogy valahol majd találkozni fogunk, de hogy hol, azt nem tudtuk. — A Kárpátalján valahol? Talán éppen itt, Jávorban? Groncsak csak a vállát vono- gatta. — Fogalmam sincs róla tábornok úr. — De azt talán csak tudja, hogy pontosan mikor startoltak? — Hogyne! Éjjel két óra harminchat perckor, egész pontosan. — És mikor ugrott ki ez az útitársa? — Egy órával később, úgy félnégy körül. „Ha ez igaz, — következtetett magában Gromada — úgy ez a második útitárs még magyar területen ért földet. A kérdés tehát, mikor, és milyen úton ke- ' rül most ide Kárpátaljára. Repülőn? Ezt az eshetőséget most már elvethetjük. Tehát csak a szárazföldi határon keresztül. De ha az ő úticélja is Kárpátalja, akkor miért ugrott ki hamarabb, magyar terület fölött?” — Milyen nemzetiségű volt ez az útitársa? — kérdezte most hangosan. — Nem tudom. Mi németül beszélgettünk egymással. — Jól beszélt németül? Ügy, mintha az anyanyelve lett volna? — Nem. Volt benne egy kis idegenes akcentus. — Mégpedig milyen? — Bocsásson meg, tábornok úr, ezt nem tudtam megállapítani. — Ismerte ő a maga iskolai tanárait? — Bizonyára. A repülőtéren üdvözölték egymást — Hogyan? — Bocsánat, ezt nem értem. — Groncsak bocsánat kérőn, de behízelgő mosollyal nézett a tábornokra. — Azt kérdeztem, hogyan üdvözölték egymást: közömbösen, vagy tiszteletteljesen? Vagy talán úgy, ahogy egyenrangúak üdvözlök egymást? — Barátságosan — válaszolt Groncsak hosszabb gondolkodás után. — Itt hogy találtak volna egymásra? — Mondom, hogy a találkára vonatkozólag nem állapodtunk meg egymással. Higgye el.' tábornok úr, semmi többet nem tudok róla, mint amit elmondtam, — Groncsak szája torz mosolyra hyzódott. — ö volt az úr, én meg... mi voltam én hozzá képest? — egy senki, egy semmi... Gromada tábornok és Zubavin őrnagy összenéztek. Az első kihallgatás végiét ért. Groncsaikot elvezették. — Nos? — kérdezte Gromada az őrnagyra pillantva. Zubavin és a tábornok már úgy összeszoktak, hogy fél szóból is értették egymást. Az őrnagy csak a vállát vonogatta. — Hiszem is, meg nem is. — Általában véve ez persze helyes, de néha többre van szükség. Kookáztatni kell, néha hinni kell még az ellenségnek is. S azt hiszem, éppen most vagyunk ilyen helyzetben, amikor hinni kell, Zubavin elvtárs. Groncsak most mindenképpen igyekszik menteni a saját bőrét, most nem akart félrevezetni. A mi feladatunk tehát az, hogy felkutassuk Groncsak főnökét. — Tábornok elvtárs. engedjen meg egy kérdést: biztos ön abban, hogy az illető szárazföldi úton próbálja meg átlépni a határt? — Feltétlenül ezt az utat fogja választani. — Miért gondolja ezt, tábornok elvtárs? Előttem még nem áll olyan tisztán ez a kérdés. — Hát elemezzük akkor ki a helyzetet. Gromada elővett egy ív tiszta papirost, ceruzával berajzolta a magyar—szovjet határt, és körvonalakkal jelezte a román, a csehszlovák és a lengyel határokat. — Nézze, évtizedek óta ezen az úton szivárognak át a határon a csempészek és a kémek. S itt, az útkereszteződésnél a három határ találkozásánál vannak a külföldi kémszolgálatok titkos fészkei, amelyek... — Értem most már, tábornok elvtárs. A főnök kísérleti nyúlnak használta fel ezeket a mi- hasznákat, nem volt hajlandó kockára tenni saját drága életét. — Helyes. Groncsak főnöke alaposan megfontolta a dolgot. Ha az ejtőernyősökkel való operáció kudarcot vall, úgy ottmarad titkos barátainak védelme alatt, a szovjet igazságszolgáltatás nem érheti el, semmi baja nem történik... — ...ha pedig sikerül az operáció — vágott a szavába Zubavin — akkor késedelem nélkül nekivág a kipróbált útnak és biztosan megérkezik a kijelölt helyre. — Ez az! — helyeselt a tábornok. — Groncsak főnöke most valószínűleg csak a jeladást várja a „Medvétől”. — Már gondoskodtam róla, hogy ez megtörténjék, tábornok elvtárs. — Annál jobb. A többiről meg majd mi gondoskodunk. A viszontlátásra, őrnagy elvtárs. Gromada tábornok osztagai több száz kilométeres vonalon őrizték a határokat, folyók és patakok mentén, járhatatlan hegyi utakon, az örök hó birodalmában, hegyi fennsíkokon, békésen zöldelő, napos völgyekben, peremvárosokban és falvakban — végig az egész határvonal mentén. Hol fogja átlépni a határt a „főnök”, Karéi Groncsak útitársa, melyik útirányt fogja a legkedvezőbbnek vélni — ez most a fő kérdés. Gromada tábornok e téren szerzett gazdag tapasztalatai alapján biztosra vehette, hogy ezt a kérdést meg lehet, és meg is fogja oldani. Azok a határsértők, akikkel az utóbbi években Gromadának dolga volt, csaknem mind egy fészekből valók voltak. Gromada nemcsak a földrajzi pántokat ismerte, ahol ezeket az elemeket felszerelték, hanem az embereket is, akik oktatták és felszerelték őket. S éppen e tudása folytán, csaknem mindig pontosan előre meg tudta mondani, hogy adott esetben hogy fognak cselekedni. Ha valamelyik külföldi kémszolgálat hosszabb időre akar berendezkedni a Kárpátalján, következtetett Gromada, azt elsősorban Jávor városa fogja érdekelni. Vasúti diverzámsok részére pedig más hely úgyszólván számításba sem jöhet. Vessünk csak egy pillantást a kárpátaljai terület térképére. Most figyelmen kívül hagyhatjuk az ismert nagyvárosokat, inkább a kárpátaljai alföldet és a hegyvidéket átszelő kanyargós vasútvonalat vegyük szemügyre. Valahol itt, a Tisza mentén, a Kárpátok és a magyar alföld tálálkozá- sánál fekszik Jávor városa. Jávor állomásról öt irányba ágaznak szét a vasútvonalak: északra a Kárpátokba és tovább Lemberg, Kiev, Moszkva felé; északnyugatra a lengyel hegyvidékre; nyugatra Csehszlovákiába; délnyugatra Magyal-országra; délkeletre Romániába. „Az öt világrész” — így nevezik a vasutasak a jávori vasúti csomópontot, a kárpátaljai vidék fő kapuja. Óránként érkeznek a vonatok Jávor állomásra a határon túlról meg az ország belsejéből. Rengeteg külföldit látunk itt vasutas egyenruhában: vasúti kalauzokat, vonatvezetőket, mozdonyvezetőket. Az állomásépület közelében van egy nagy, jól berendezett szálloda, itt piheni ki magát a külföldi vasúti személyzet. Az állomás várótermei, vámhivatala, éttermei állandóan zsúfoltak, a vonatok ontják és nyelik az utasokat. Minden diverzánsnak, kémnek, csempésznek, aki illegálisan lépi át a határt, az a legfőbb törekvése, hogy olyan helyre jusson, ahol elveszhet az embertömegben. S éppen erre nagyon alkalmas Jávor városa. •Gromada tábornok több órán át tanácskozott a határszolgálatot teljesítő tisztekkel, megmagyarázta a helyzetet és tisztázta a teendőket. Teljesen egységes vélemény alakult ki. (Folytatjuk)
