Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-07 / 56. szám
4 TOLNA MEGYEI VEPÜJSÄG r 1965. március 1. BORO SEV- KHAIN ÍPP.EGÉNY VÁlTOZM • SAMOS ENDRE 1. Egy sötét márciusi éjjel, úgy három órával napkelte előtt, halk, alig kivehető berregés ütötte meg a Tisza menü szovjet határőrök fülét A Kárpátok felett nagy magasságban dél-nyugati irányból egy ismeretlen nemzetiségű repülőgép repült be szovjet területre. A gép az erdős, hegyes vidéken pár percig északnak tartott, majd visszafordult, és eltűnt hallótávolságból. Zubavin őrnagy, a belügyminisztérium Jávor városi kirendeltségének vezetője néhány percen belül értesült róla, hogy egy ismeretlen nemzetiségű repülőgép megsértette a Szovjetunió légi terét. „Nem valószínű, hogy a gép ilyen sötét éjszaka csak egyszerű sétarepülést végzett — gondolta magában Zubavin. — Nyilván ejtőernyősöket dobott le.” A gép hét percen át repült szovjet terület fölött. Északi irányban legalább negyven kilométerre behatolt. De pontosan hol kell keresni a ledobott ejtőernyősöket? Zubavin kiterítette maga elé a környék részletes katonai térképét, és hosszan eltűnődött. Alapos megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy az ejtőernyősöket a Jávor környéki hegyvidéken kell keresni. Igen, a kémeknek minden bizonnyal erre a forgalmas, nagy városra esett a választásuk: itt könnyebben el tudnak rejtőzködni, a szélrózsa minden irányában szétágazó vasútvonalakon és autóutakon gyorsan tovább tudnak jutni. Zubavin jól tudta, hogy a szovjet földre belopódzott ellenséges elemeknek mindig az a legelső gondja, hogy olyan helyre kerüljenek, ahol az embertömegben elrejtőzhetnek a figyelő szemek elől. Zubavin intézkedett. A határőrség reggelre körülzárta az egész nagy területet, amelyen az ejtőernyősöket gyanították. Felderítő őrjáratok átfésülték a Jávorral határos erdőségeket és hegyszakadékokat Estefelé találtak két ejtőernyőt: az egyiket kövekkel betemetve egy sűrű bokor alján, a másikat egy szénaboglyában, a „Hajnal a Tisza felett” kolhoz földjén. Ugyanaznap az ötödik határőrségi szakaszon, az álmoshegyi szőlőkben a határőrök feltartóztattak egy ismeretlen egyént, aki azt állította magáról, hogy agronó- mus, és hogy Moszkvából jött Gyanúsnak találták, közrefogták, hogy bekísérjék a parancsnokságra. Az „agronómus” szökést kísérelt meg, utánalőttek, az egyik golyó a szívébe hatolt, ő volt az egyik ejtőernyős. A második ejtőernyőst a leggondosabb kutatás ellenére sem sikerült kézre keríteni sem az éjszaka, sem a rákövetkező nap folyamán. Nem könnyű feladat megtalálni valakit egy erdőkkel borított, szakadékos hegyvidéken, hát még, ha az illető szakszerű oktatásban részesült, s tudja, hogyan kell a nyomokat eltüntetni. Mégis meg lehet és meg is kell találni! Egyetlen kém sem rejtőzhet a végtelenségig. Valamikor csak el kell hagynia rejtekhelyét, elő kell jönnie. Zubavin úgy számított, hogy ez másnap reggel fog bekövetkezni: vasárnap lesz, s ilyenkor a kolhozparasztok már kora reggel elözönlik a hegyi utakat, igyekeznek a vasárnapi hetipiacra. Zubavin gondolt arra is, hogy az ellenség esetleg pontosan meg tudja figyelni rejtekhelyéről üldözőinek ténykedését, s ezért tüntetőleg megszüntette a körülzá- rást. A felderítő őrjáratokat és az őrszemeket mindenünnen visszarendelte, nagy zajjal autóba ültette és elszállította őket a völgybe. De éjjel titokban valamenynyién visszatértek, s újból elálltak minden kijáratot, mely a hegyekből a völgybe, a városba vezetett. A hegyiutakon és ösvényeken már kora hajnalban megkezdődött a népvándorlás. Egymás után ereszkedtek le- a hegyekből az ökör vontatta, teherrel megrakott szekerek, s hátukon fonott fűz- fakosárakkál, gyalogosan a kolhozparasztok. - Nem maradtak le a fiatalok mögött az öregek sem: a férfiak fekete kalapban, színes gyapjúval kivarrt subában, foguk közt az elmaradhatatlan, feketére szívott pipával, a sötétbőrű, éj fekete szemű öregasszonyok pedig kopott gúnyájukban, fehér bekecsükben kitartóan lépegettek a fiatalok után. A kis emberpatakok azután a Jávor felé vezető főúton egyetlen hatalmas áradattá egyesültek. Az út a viáxos előtti vasúü átjárón keresztül vezetett, itt foglalt el Zubavin figyelőállást a vasúti őrházban. Lentről, a Tisza felől, Jávor vasúti állomást elhagyva, lassan pöfögött felfelé egy tehervonat. A bakter leeresztette a piros-fehér sávos vasúti sorompót. A várakozók tömege egyre nőtt. Zubavin figyelmesen megnézett minden egyes arcot, a legtöbbjét ismerte, az ismeretleneknek minden vonását igyekezett emlékezetébe vésni, hogy alkalomadtán felismerje őket. Ezek között leginkább egy kissé dagadtképű, bo- rotválatlan, piszeorrú legény tűnt fel neki. Hétköznapi viseletnek is nagyon szegényes öltözékben volt: hosszú, kopott kabátját nyilván az apjától örökölte, lábain félretaposott bocskort, fején agyonkopott báránybőr kucsmát viselt. A hátára szíj azott kosárból egy vöröscsőrű, bóbitás gúnár kandikált kifelé. De a legfeltűnőbb az volt rajta, hogy kabát- gallérját feltűrve viselte, holott se eső, se szél nem volt, ragyogóan sütött a márciusi nap. — Érdekes külsejű fickó az ott — fordult az őrnagy a bakterhoz. — Gyakran jár erre a hetipiacra? — Most látom először az életben. Nem idevalósi, hiszen láthatja, milyen fehérbőrű. A mieinket mind megfogja a szél meg a nap. Meg aztán itt ilyen ruhát se hordanak. — Milyen ruhát? — Hát ilyen hosszú kabátot, meg kucsmát. Bocskort meg az öregisten se látott még erre. Ismerek én mindenkit ezen a környéken, fenn a hegyen, meg ott lent is — ezt a pofát még sose láttam. Zubavin megmarkolta zsebében pisztolya agyát, kivágta az ajtót, és odalépett a sorompóhoz. — Polgártárs, kérem az okmányait! — szólt halkan, de erélyesen. — Tesseek!:. > De Zubavinnak már nem is volt szüksége arra, hogy bepillantson az iratokba. Ez a „tesseek” mindent elárult. Kézre került tehát a második ejtőernyős is. Azon nyomban megmotozták. Mi minden elő nem került a zsebeiből és a kosarából: egy zajtalan gyorstüzelő pisztoly, két kézigránát, egy szoros köteg saázrubeles bankjegy, a kárpáti vasúti fővonal pontos rajza, egy hordozható rádiókészülék és még két tartalék töltény- tár a pisztolyhoz. A motozás végén maga Zubavin húzott elő a fogoly inggallérjából egy ciánká- lis ampullát. — Terrorista? — Nem, nem, isten ments! — tiltakozott megrémülve az ejtőernyős, majd rövid hallgatás után hozzáfűzte: — Csak diverzáns. — Csak... — mosolyodott el Zubavin, de csak a szemével, arcvonásai mozdulatlanok maradtak. — Azért ez se kutya! Egyedül jött? — Egyedül, őrnagy úr, elmesélek mindent. Azt a feladatot kaptam, hogy ... — Majd később — intette le az őrnagy a „bűnbánó” diver- zánst — lesz még alkalma elmesélni mindent, megfelelőbb körülmények között. — Kérem, engem nem zavarnak az emberek. Azt a feladatot.. Zubavin most odalépett hozzá, hirtelen mozdulattal visszahajtotta a feltűrt gallért, s megnézte bamásszőke hajjal benőtt tarkó- j*át. — Miért tűrte fel a gallérját? — Mert itt mindenki borotválja a nyakát, nekem pedig .:. —- Értem. Szóval ön rájött, milyen ostobán maszkírozták magát. Kitől kapta a felszerelését? Különben erről is majd később— Amikor már az autóban robogtak, az ejtőernyős nem nagyon igyekezett gyónással „könnyíteni^ a lelkén. Látszólag komor hallgatásba merült, de — mint Zubavin észrevette — nem minden érdeklődés nélkül figyelte á környéket, majd Jávorban a népes utcákat. Csak akkor élénkült fel újból, amikor, az autó megállt a belügyminisztérium helyi kirendeltségének rácsos vaskapuja előtt. — Kérem, őrnagy úr, emlékezzék rá, hogy letartóztatásomkor a legkisebb ellenállást sem tanúsítottam. Fegyver volt ugyan ná- lem, de nem használtam. — És van ennek valanülyen jelentősége? — kérdezte komolyan Zubavin; — Istenem, hogy van-e? De még milyen! Óriási jelentősége van — robbant ki belőle. — Egészen más a büntetés mértéke, ha valaki ellenállást tanúsít, pláne ha még fegyvert is használ, vagy ha valaki — mint én — ellenállás nélkül azonnal rendelkezésére áll a hatóságoknak. Nem igaz? A kocsi lassan begördült a nagy kövekkel kikövezett tágas udvarba. — őrnagy úr — folytatta — én egyenesen önhöz jöttem, hogy megadjam magam. Már akkor foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy mihelyt lehetőség nyílik rá, megadom magam, amikor úgy döntöttek, hogy ideküldenek. Higgye el, őrnagy úr, gyűlölöm őket Elrabolták tőlem az egész ifjúságomat.., Zubavin kinyitotta az ajtót, s intett, hogy szálljon ki. A diverzáns egy ugrással kinn termett a kocsiból, s fürkésző tekintettel nézett kísérőjére, igyekezett kitalálni legközelebbi parancsát, mielőtt az még elhangzott volna. De ugyanakkor lopva körültekintett, megnézte az udvar rep- kényekke! befuttatott magas kőfalát és a nagy ablakos, kétemeletes épületet. Zubavin észrevette. — Ismerős talán magának ez a hely? — Igen — bólintott — emlékszem rá. Azelőtt a kereskedelmi bank volt itt. Ahogy felértek Zubavin dolgozószobájába, Zubavin kinyitotta a kisablakot, levetette esőköpenyét, sapkáját, s zsebkendőjével végigtörölte izzadó homlokát. — Vesse le a kabátját! A diverzáns határozatlanul topogott a nagy szoba közepén, még a szőnyegre is alig mert lépni. — Nem hallotta? Vesse le a kabátját és üljön le! Az ejtőernyős leült. Határozottan zavarban volt. El volt rá készülve, hogy az őrnagy éreztetni fogja vele hatalmát, megvetéssel fogja kezelni, sőt még ennél sokkal rosszabbra is el volt készülve — s mindebből semmi. (Folytatjuk)
