Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-27 / 73. szám

4

TOLNA MEGYEI NEPO.ISAG

1965. március 21

Emberek között

A főkönyvelő könyve

Nem tudom, miért. de bennem már régen motoszkál a gondolat, hogy a főkönyvelők arc nélküli emberek. Ritkán hallani róluk valamit izgalmas érdek feszítő dolgot pedig igazán csak elvétve. Pedig közöttünk élnek, s gyakran jellegtelennek tűnő munkájukkal egyensúlyban tartanak egy-egy vállalatot, gazdaságot, termelőszövetkezetet. Találkoztam már olyannal, aki azt mondta: azért esik kevés szó a főkönyvelőkről, mert tevékenységük nincs szoros kapcsolatban a termeléssel. Inkább csak regisztrálják a munka, a gazdálkodás eredményeit.

— így is fel lehet fogni — vélekedett a minap Beck János a Hőgyészi Állami Gazdaság főkönyvelője. — Kinek, kinek lelke azon amit mond.

Elnevette magát a kellemes levegőjű irodában, s amíg faggattam különböző, a gazdasággal összefüggő kérdésekről nagyjából mindig mosolygott. Akkor is. amikor a könyvet elővette. A méreteiről csak any- nyit, hogy az általános iskola felső osztályaiban körülbelül ekkorák a dolgozatfüzetek. A tartalom azonban tükör, tükre a hőgyészi gazdaság egész évi működésének. Minden megtalálható benne. Mi csak egyet kerestünk: mit tesz a gazdaság azért, hogy a piacokon, az üzletekben szaporodjék a tojás, a baromfi.

— A sorrend szerint a keltetésnél kezdem. Keltetőgépeinkben az idén 840 ezer csibe látja meg a napvilágot. Nem, nem ennyit mi nem nevelünk fel, nekünk csak annyi kell, ameny- nyivel kiegészítjük törzsállományunkat. A többi megy a termelőszövetkezeteknek és a háztáji gazdaságokba.

Továbblapozza a könyvet, s csak azután említi: a csibe mellett még 2 millió 145 ezer tojást is adnak a gazdaság tyúkjai. A szám tetemes mennyiséget takar, s így nem érdektelen az sem milyen módon próbálják a tervet teljesíteni. A főkönyvelő gondolkozás nélkül válaszol és bizonyít:

— A nagyüzemi baromfi- tenyésztés előnyeiről mi már régen meggyőződtünk.

S mintha mindenkit meg akarna győzni arról, ami valóban hasznos, ismét fordít egyet mindenttudó könyvén.

— Több tojóházunk van. A nagyüzemiben általában magasabb a hozam, mint máshol.

Az olvasóknak korábban képes oldalon bemutatott hőgyészi „csibegyárban’’, a korszerű nagyüzemi követelményeknek megfelelően berendezett üzemben a tojáshozam februárban 65 százalékos volt. Elsőre nem látszik ez valami nagyszerűnek.

— Igazában csak akkor mutatkozik a különbség, ha hozzátesszük, hogy a cserjédi vagy a Fogoly-völgyi telepünkön februárban csak 40—42 százalékos eredményt értek el a tojáshozamban.

Már búcsúzunk, amikor még egy gondolatot felvet:

— A költségeknél az sem jelentéktelen, hogy amíg bent 6000 tyúkot gondoz egy tenyésztő, addig kinti telepeinken általában 6—7 ember dolgozik ...

Azt mondtuk az elején: mintha arc nélküli ember lenne a főkönyvelő. S amint látszik nagyon is van arca. Tervez, számol, kalkulál, s csendes, gyakran jellegtelennek tűnő tevékenységét igen jól lehet hasznosítani a gazdálkodásnál.

18.

Amikor a törzsőrmester elfordította tekintetét a sebesült kutyáról, a diverzáns már nem volt a bokorban. Hol itt, hol ott villant fel háta a távoli fák között. Gyors Léptekkel haladt, időnként hátranézett, mint a farkas, amelynek sikerült megszöknie üldözője elől. Szmoljarcsuk tudta mit gondol: azt hiszi, hogy lelőtte a határőrt és a kutyáját. Ez jó. Most biztosan nyugodtabban, határozottabban megy tovább. Nyilván hirtelen jobbra fog fordulni, hogy a faluba jusson.

— Nem jut oda! — Szmoljarcsuk gyorsan átkötötte Vitéz sebét, ledobta sapkáját, bekecsét, csizmáját, és futásnak eredt, hogy megelőzze.

Vitéz utána akart kúszni, Szmoljarcsuk azonban megparancsolta, hogy maradjon a helyén. A kutya lefeküdt, de tovább vinnyogott.

A törzsőrmester számítása helyesnek bizonyult. A diverzáns éppen ott jelent meg, ahol várta, nehezen lihegve jött vele szembe a sötét erdei ösvényen. Borostás arca egész fekete volt, nyitott ingéből kilátszott szőrös melle. Kezében géppisztolyt tartott. Az ilyenek rendszerint nem hagyják élve elfogni magukat, de mégis, meg kell kísérelni. Szmoljarcsuk megbújt a bokorban és hangosan rákiáltott:

— Dobd el a fegyvert! Fel a kezeikkel!

A diverzáns hosszú sortüzet adott a hang irányába. Szmoljarcsuk válaszsortüze leterítette az ellenséget: megbotlott, előreesett, de még esés közben is tüzelt. Szmoljarcsuk óvatosan előjött rejtekhelyéről, az erdei ösvényen ott hevert előtte a határsértő holtteste. A törzsőrmester elvette gép- piszolyát, majd kimerültén leült egy fatönkre, és ingujjával megtörölte verejtékes homlokát.

Lovas határőrök kíséretében megérkezett a helyszínre a határőrs parancsnoka. Saposnyikov kapitány leugrott lováról, a holttesthez lépett, és szótlanul, borús arccal nézett annak szürke, borostás arcába.

Szmoljarcsuk boesánatkérően mosolygott:

— Melléfogtam ezúttal, kapitány elvtárs, nem teljesítettem maradéktalanul a parancsot. Legalább egyet élve kellett volna elfogni.

Saposnyikov tekintetét a törzs- őrmester felé fordította: kiár, nagyon kár, hogy ez a fonal is megszakadt.

— Kitűnően teljesítette feladatát Szmoljarcsuk elvtárs. Kitűnően!... Hol van Vitéz? — kérdezte váratlanul.

— Megsebesült, kapitány elvtárs. Engem vár. Engedélyt kérek, hogy..;

— Vigyen lovat magával — szakította félbe Saposnyikov.

*

Az ötös határszakaszon egymást követték az események. Gromada tábornok aggodalma nem bizonyult alaptalannak: mintegy 600 méterre a három nyomtól még egy nyomot fedeztek fel a határsávon. Saposnyikov kapitány hosszas vizsgálat után arra a véleményre jutott — ahogy azt Gromada tábornok is gondolta —, hogy a fő diverzáns itt, a határszakasz balszámyán jött át szovjet területre. A jobbszárnyon tulajdonképpen csak a „fedő csoport” szökött át.

Saposnyikov kapitány megerősített őrséggel és a vezérkarból kapott rendőrkutyával megkezdte a nyomozást.

Az új nyom szintén álcázott nyom volt. A határsértő gumiszőnyeget terített maga elé, amely igen halvány nyomot hagyott, majd amikor túljutott a határsávon, a szőnyeget felgöngyölte és bátran megindult a hátországba. Íme, itt vannak a lábnyomai. Ezek szerint vastagtalpú, gumisarkú bakancsot viselt. Óvatosan haladt, gyakran megállt. Betért a „Hajnal a Tisza felett” kolhoz szőlőjébe. Itt bizonyára megzavarták, mert kénytelen volt elrejtőzni a fészerben.

A ferde, egyik oldalról gerendával megtámasztott fészer a hegy lejtőjén állt, három oldalról gondosan megmunkált szőlők vették körül. A frissen kapált földön jól látszottak a bakancsnyomok, amelyek a félig nyitott ajtóhoz vezettek. Visszafelé vezető nyomok azonban nem voltak. A határsértő nyilván még nem hagyta el rejtekhelyét.

Az elöl haladó nyomozó, aki a kutyát pórázon vezette, az ajtó- előtt határozatlanul megállt, gondolkozott, mit tegyen. Ha bemegy a kutyával, lelőhetik. Egyedül a kutyát engedje be? Az is pórul fog járni. A leghelyesebb megoldás, gondolta magában, ha bekerítik és megrohamozzák a fészert. Elgondolását el is mondta az őrsparancsnoknak. Saposnyikov azonban határozottan ellenezte ezt a tervet.

— És ha már nincs ott a határsértő? Amíg mi bekerítjük a fészert, ki tudja, meddig jut! Engedje csak be a kutyát.

— Kapitány elvtárs!

Saposnyikov halkan, de határozottan adta ki a parancsot:

— Engedje be!

A. nyomozó lekapcsolta a farkaskutya nyakörvéről a pórázt. Az állat hegyezni kezdte a fülét, s egyenesen a fészernek tartott. Benyomta orrát a sötét ajtónyíláson, és besurrant a fészerbe.

— Látja, nincs ott senki! — mondta Saposnyikov.

A kutya visszatért, leült gazdája lábához, hízelgőén rátekintett és csóválni kezdte a farkát. A nyomozó megértette, mit akar az állat, kinyitotta tenyerét,

amelybe a kutya, tátott szájából, egy patront ejtett. A határsértő a fészerben töltötte meg géppisztolyát.

Saposnyikov megtekintette a fészert, megállapította, hogy hátsó falában van egy nyílás. A szökevény némi pihenés és ciga- rettázás után (az eldobott gyufa és cigarettacsutka erről tanúskodott) ezen keresztül távozott.

Minél jobban távolodtak a határtól, a talaj annál keményebb és a nyom annál halványabb lett. Amikor a határőrök a déli lejtőre, a „Hajnal a Tisza felett” kolhoz szőlőjének köves ösvényére jutottak, a nyomok teljesen eltűntek. A kutya a vak nyomot követve, a határőröket az országúira vezette, és ott — tudománya csődöt mondott. Lehet, hogy a határsértő gépkocsira ült, de az is lehet, hogy még egy darabon az országúton haladt azután letért róla, s most eldugott ösvényeken, gyülmölcsösökön és szőlőkön át siet Jávorba.

— Komarov. keresse a nyomokat az országút mentén! — adta ki Saposnyikov a parancsot a nyomozónak.

A kutya mintegy két kilométert haladt az út baloldalán, majd bejárta a szomszédos területet is, de sehol sem fedezett fel nyomokat.

— Ha Vitéz itt lenne, az biztos megtalálná — jegyezte meg az egyik katona az őrség tagjai közül.

— Komarov, folytassa a keresést, én hamarosan visszatérek. Lóra! — parancsolta Saposnyikov az őrség többi tagjának:

*

Gromada és Zubavin gépkocsin Jávorba tartottak. Útközben a híradós rádiótáviratot kapott. „Mindhárom határsértőt agyonlőtték a Bárányhomlok hegy szomszédságában, a Fekete erdőben. Utasítást várok — Saposnyikov.” Gromada egy szóval felelt: „Odautazom.”

A terepjáró beért Jávor városába. A tábornok felvette a kocsira Karéi Groncsak ejtőernyőst. Napfelkeltekor már mindnyájan a Fekete erdőben voltak.

A holttestek egy sötét fenyő alatt feküdtek.

— Melyik közülük? — kérdezte Zubavin, és tekintetét az ejtőernyős sápadt, szorongást kifejező arcára függesztette.

Karéi Groncsak egy lépést tett előre, felemelte a fenyő lehajló ágát, és végignézett a halottakon. Tekintete egyik arcról a másikra siklott, és nem tudta elrejteni Zubavin előtt a szemében felvillanó örömet.

Az őrnagy elmosolyodott:

— Sem az egyik, sem a másik, sem a harmadik. Igaz?

Karéi Groncsak bólintott:

— Ezeket az embereket én.:;

— Ne siessen — szakította félbe — Zubavin —, még lesz ideje gondolkozni, talán eszébe jut, hol látta őket.

Intett az őröknek, hogy vigyék el az ejtőernyőst.

— Az ön feltevése, tábornok elvtárs, helyesnek bizonyult — jegyezte meg Zubavin, miközben átnézte a diverzánsoknál talált tárgyakat. Groncsak főnöke minden valószínűség szerint az, akinek elvesztettük a nyomát. Ezek itt szintén álcázó eszközök..;

A határsértőknél fegyvert, mérget tartalmazó fiolákat, iránytűt, jelentős összegű szovjet és külföldi valutát találtak, mindegyikük zsebében ott lapult a Kárpátok erdős vidékének térképe is.

— Érdekes, tábornok elvtárs, ezeknek a banditáknak a pénze ugyanolyan sorszámú, mint az ejtőernyősöké. A felszerelésük is ugyanolyan típusú.

Sz. 1.

IRTA: HUNYADY JÓZSEF RAJZOLTA: FRIEDRICH GABOR

(Folytatjuk)