Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-26 / 72. szám
4 Tolna megyei népújság-----------------j 1 965. március 26. Gazdasági alapfogalmak Reálbér Ha az életszínvonalra! esik Szó» leggyakrabban a reálbér alakulását vizsgálják. A reálbér valóban egyik fő mutatója az életszínvonal alakulásának, ha nem is tükrözi azt teljesen. A reálbér lényegének a vizsgálatnál induljunk ki a munkások és alkalmazottak rendszeres pénzjövedelméből: a munkabérből. Ezt a közgazdaságtan névleges (nominal) bérnek nevezi. Miért „névleges” ez a bér? Hogy ezt megértsük, vissza kell térnünk egy kicsit a nemzeti jövedelem j elosztásához. A nemzeti jövedelemnek körülbelül háromnegyed része a fogyasztási alap, s ennek egy része, äz egyéni fogyasztási} alap. Ez azokat a termékeket tartalmazza, melyeket a lakosság elhasznál, elfogyaszt, mint személyes jövedelmet. Hogyan osztják el ezeket a termékeket? A szocializmus elvének megfelelően, ki- nek-kinek elvégzett munkája alapján. De ez az elosztás nem is olyan egyszerű, hiszen van. aki | inkább élelmiszerekből kíván többel mások a ruházkodást részesítik előnyben, s még ezen túl i* nagy egyéni különbségek van- nyel” elvégzett munkája arányának abban, hogy ki mit „igényel” elvégzett munkája arányában a nemzeti jövedelem egyéni fogyasztási alapjából. Országos átlagban — a tapasztalatok alapján — nagyjából persze kiszámítható, hogy ez az alap a különböző fogyasztási cikkek- ! bői mennyit tartalmaz. De a sze- | mélyenkénti elosztás csakis a j bér, az elvégzett munka által meghatározott nagyságú pénzösz- i szeg — segítségével, lehetséges,) úgy, hogy mindenki maga válasz- sza ki és vásárolja meg azt, amit szükségesnek ítél. A termékek elosztása tehát a bér és az áruforgalom közbejöttével történik. De ez azt is jelenti, hogy az elosztásra nemcsak a bérek, hanem az árak is hatással vannak. Ha például valakinek nő a bére, de közben ugyanannyival nőnek az árak is, nem tud több terméket vásárolni, mint korábban. Viszont ha a bérösszeg ugyanakkora marad, de az árak csökkennek, a névlegesen változatlan bér a valóságban több terméket képvisel, tehát értéke nőtt. A névleges bért és a reálbért azért kell megkülönböztetnünk, mert mozgásuk, változásuk nem feltétlenül azonos. A névleges bér számbavétele és átlagának kiszámítása viszonylag egyszerű feladat, a reálbéré nehezebb. Először meg kell állapítani, hogy egy korábbi időponthoz képest hogyan változott százalékban kifejezve átlagosan a névleges bér, (az így kapott mutatót nevezik nominálbérindexnek). Másodszor: ugyanezen idő alatt hogyan változott százalékosan az átlagos árszínvonal (ennek mutatója az árindex). Végül a bérindexet el kell osztani az árindexszel és a kapott szám már a bérekért kapható árutömeg változását, vagyis a reálbér alakulását mutatja. A reálbér két tényezőjét azért is külön kell vizsgálnunk, mert az árak csökkenése a társadalom minden rétegének jövedelmét növeli, míg a névleges bérek emelése csak a bérből és fizetésből élők körében hat és pl. a parasztságot számottevően nem érinti. Az államvezetés tehát ezeknek az eltérő hatású eszközöknek a segítségével az adott helyzet követelményeinek megfelelően szabályozhatja a lakosság különböző rétegei jövedelmének alakulását. Hazánkban 1964-ben 70 százalékkal volt magasabb a bérből és fizetésből élők reálbére, mint 1949-ben. Ez a szám is jól mutatja azt a nagy utat, amelyet az életkörülmények javulásában a felszabadulás óta megtettünk. (B. Cy.) 17. „Ök azok!” — gondolta S'zmol- jarcsuk, egy pillantást vetett Sztyepanovra és Kablukovra, s ujját a géppisztoly ravaszára helyezte. De milyen furcsa: Vitéz egyáltalában nem nyugtalankodott. A kutya viselkedése zavarba hozta a törzsőrmestert. Csak nem vezette Vitéz hamis nyomra? „Hiszek neked barátocskám, de azért mégis ellenőrzőm” — gondolta magában Szmoljarcsuk. Intett a kutyának, hogy maradjon mellette. Vitéz nem szívesen engedelmeskedett a parancsnak. A törzsőrmester nesztelenül a farakás mögé lopózott. — Fel a kezekkel! A tűznél melegedő két idős ember felugrott. Arcukon nyoma sem volt az ijedtségnek. Szmoljarcsuk rögtön tudta, hogy nem azokkal van dolga, akiket keresett. Mégis alaposan megvizsgálta irataikat. A két öreg helybeli favágó volt. Mikor és hol tért le a kutya a nyomról? Szmoljarcsuk a favágók elbeszéléséből megtudta, milyen úton jöttek erre a tisztásra, és megállapította, hol kereszteződtek lábnyomaik a határsértőkével. Vitéz, gazdájával együtt, visz- szament egy darabon, megtalálta az elhagyott nyomot, és azon haladt tovább. „Derék állat! — gondolta Szmoljarcsuk —, ezt a vizsgát is sikerrel tette le.” A nyomozó kutyával sokat el lehet érni, de nem mjndent. Szmoljarcsuk látta, hogy Vitéz kezd kifáradni. Az a hét-nyolc kilométer, amit megtettek, meg sem kottyant neki. de igen nagy fáradságába került, hogy a sokféle különböző szagból mindig kiválassza a keresett szagot. Ha nem adnak időt a kutyának pihenésre, akkor bizonyos idő után eltompul a szaglóérzéke. Szmoljarcsuk óvatosan megállította kutyáját, és lefektette egy IRTA: HUNYADV JÓZSEF RAJZOLTA: FRIEDRICH GABOR mogyoróbokor alá. Zsebében mindig volt tartalékban egy darabka hideg hús és néhány kocka cukor. Vitéz, gazdája lábához feküdt és úgy evett a tenyeréből. Mialatt az etetés tartott, Kab- lukov és Sztyepanov az avarban pihentek és óvatosan vizsgálták a környéket. Pihenés után folytatták az üldözést. Lassan hajnalodott. A sötét szürke éj nem szívesen adta át a hatalmat a világosságnak. Végre kivilágosodott. Most már jól meg lehetett különböztetni az égerfát a nyárfától, a tölgyet a juhatról, a bükköt a nyírfától. A mohán csillogtak az éjjeli har- mateseppek. A menekülők sötét nyomot hagytak a harmatos fűvön. Erősen fújt a szél. Vitéz lassan, magabiztosan haladt. Néha kinyújtózkodott, valósággal elnyúlt a köveken. Végül is világossá volt, hogy a kutya elvesztette a nyomot: rosszkedvű lett, ide-oda szaladgált. A törzsőrmester — az egész úton most először — komoly nyugtalanságot érzett. Az ellenség így messze juthat! Szmoljarcsuk rövid pórázra fogta az állatot, hadd nyugodjék meg. Vajon milyen irányban folytatták útjukat a határsértők? — Mit gondolsz Sztyepanov? — kérdeze Szmoljarcsuk. Sztyepanov azt mondta, hogy a fenyőfákkal borított mély völgy csábítónak látszik, de nem vezet a hágók felé. Kablukovnák az volt a véleménye, hogy a menekülők azt a szakadékot választották, amelynek mélyén még fehérük a hó. Szmoljarcsuk megkérdezte, nem gondolják-e, hogy a menekülők a látszólag legkedvezőtlenebb irányt választották, azt a meredek hegyoldalt, ahol már zöldell az első tavaszi fű. Ez az irány csak az első pillanatban látszik kedvezőtlennek. A meredek hegyoldalon sokkal könnyebb az előrehaladás, mint a köves, szakadékos, úttalan utakon. Kerül az ember, de időt nyer és fáradságot takarít meg. A mélyből, a hegy lába felől alig-alig hallható kolompszót hozott a szél. A kolomp hangja olyan halk volt, hogy csak Kab- lukov hallotta meg. — Hallod? — kérdezte Szmol- jarcsuktól. Amaz feszülten figyelt, de az erdő zaján és a havas szakadék mélyén futó patak csobogásán kívül semmit sem hallott. — Nyáj!... Amint Kablukov ezt a szót kiejtette, Szmoljarcsuk azonnal meghallotta a csilingelő hangot és még a nyáj jellemző szagát is érezte orrában. — Láttuk mi a kutyafejűeket! — Láttuk! — A tarisznyás, fekete kalapos, lelógó bajúszú- pásztor meg sem várta, míg a határőrök odaérnek hozzájuk és kérdezősködnek, hanem már messziről kiáltott nekik. — Elküldtük Vaszilunkat az őrházba. Nem találkoztak vele? — Elkerültük egymást — mondta Szmoljarcsuk. — Merre mentek? — Menjenek csak a görbe fenyő felé, hamar utolérik őket. A pásztor helyes irányt mutatott: a magas ferde törzsű hegyi fenyő alatt Vitéz megtalálta az elvesztett nyomot, és folytatta a „kutyafejűek” üldözését. A kutya egyre dühösebb lett. egyre jobban feszítette a pórázt, és a határőröket egy sűrű fenyőerdőbe vezette. A sötét, csaknem fekete fenyők, a szürke moha, a nedves talaj nagyon rossz benyomást tett az emberre. Mindenütt síri csend honolt. Gyanús volt ez a csend. Akármelyik fa, akármelyik bokor mögött megbújhat géppisztollyal kezében az ellenség. Szmoljarcsuk egyszerre fogta fel pillantásával az egész erdőt, „Valahol itt a közelben bújhatta!? el a kémek” — gondolta magában. Szmoljarcsuk figyelmes lett egy csoport fiatal fenyőre, melyeknek hegyes csúcsa gyanúsan rezgeti; A törzsőrmester megbújt egy fa t törzse mögött és lefektette a ku- '■ tyát. Fatörzsek mögé húzódtak a kísérő határőrök is. — Figyelj! — parancsolta halkan Szmoljarcsuk. A kutya dühösen hegyezte a fülét, csaholt, ugrásra készülődött. — Csak nyugodtan kedvesem, csak nyugodtan! Szmoljarcsuk felvett egy száraz ágat és nagy roppanással kettétörte. Abban a pillanatban kerepelni kezdett az ellenség gépfegyvere. Kablukov és Sztyepanov sortüzet adott a fénylő pontokra. Megkezdődött a tűzharc. Szmoljarcsuk, amikor látta, hogy a határsértők nem teszik le a fegyvert, elhatározta, hogy , végez velük. Parancsot adott Kablukovnak, hogy állandó tüzeléssel vonja magára a figyelmet. Sztyepanovnak azt az utasítást adta, hogy a fenyvest balról kerülje meg, ő maga pedig bokorról bokorra szaladva igyekezett jobbra kerülni. A bekerí- tési manőver alatt Kablukov szakadatlanul tüzelt. A diverzánsok körül egyre szűkült a kör. Egyre ritkábban lőttek, végül teljesen beszüntették a tüzelést. Szmoljarcsuk nyugtalankodni kezdett. Mit jelent ez? Talán ott hagytak valakit utóvédnek, hogy a többi távozását fedezze? A határőrök a golyók vágta nyíláson keresztül beláthattak a fenyők sűrűjébe és jól kivehettek, hogy a földön két mozdulatlan alak fekszik. Csak kettő. Hol a harmadik? Megszökött volna? Úgy látszik. Szmoljarcsuk elsőnek futott a halottakhoz. Arccal lefelé borulva feküdtek a fűben. A törzsőrmester a hátukra fordította őket és meglátta borostás, dagadt képüket, Vastag katonai derékszíjukon kézigránátok és tölténytárak lógtak. — Megmotozni! — Mi van veled? — kiáltotta Szmoljarcsuk,- amikor észrevette, hogy Sztyepanov mindig pirospozsgásá arca elsápadt. — Azt hiszem... megsebesültem. A lábam... — mondta Sztyepanov reszkető ajakkal. — Megsebesültem — ismételte csendesen. Szmoljarcsuk elvette Sztyepanov fegyverét, utasította Kabluko- vot, hogy kösse be társa sebét, és maradjon a halottak mellett, őma- ga pedig folytatta útját. Nem volt veszteni való ideje. Lövésre készen tartott fegyverrel haladt Vitéz után. Az esőcsöppektői nehéz fenyőágak súrolták forró arcát, izzadságcseppek hullottak a szemébe, de ő csak ment, ment előre. Gyökerekbe, kövekbe, bokrokba kapaszkodott, belesüppedt a vízzel teli vakondtúrásokba, elesett, de újra talpraállt, még mielőtt a kutya megfeszítette volna a szíjat. Szmoljarcsukot magával ragadta az üldözés láza, megfeledkezett a veszedelemről. Az ellenfél rövid sortüze azonban figyelmeztette. Szmoljarcsuk lehasalt egy vastag fenyő mögött és tüzet nyitott a diverzánst fedő bokorra. De előbb még kiadta a parancsot kutyájának: „Feküdj!” Vitéz engedelmeskedett, de szokatlanul lassan. Térdre ereszkedett, orrát a földbe fúrta, majd tehetetlenül oldalt fordult. A feje körül piros- lott a moha. Szmoljarcsuk leejtette géppisztolyát, és Vitéz szemébe tekintett. Nézte lehanyatló bársonyos fülét* vakító fehér fogait. (Folytatjuk)
