Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-23 / 69. szám
4 TOLNA MEGTE1 NEPÜJSAG 1985. március 29. Gazdasági alapfogalmak A reáljövedelem A dolgozóknak a bérem kívül van egyéb jövedelmük is. A nemzeti jövedelem fogyasztási alapjának csak egyik része az egyéni fogyasztási alap. amiből a munkások és alkalmazottaik a munkabér által közvetlenül részesednek. A társadalmi fogyasztási alapból való részesedés szántén jövedelem, de ez nem bérjellegű és elosztása, csak részben függ a végzett munkától. A társadalmi fogyasztási alap egy részét pénzben fizetik ki, így ennek felhasználási módjáról ugyancsak a féUjaszmáló dönt, éppen úgy mint a bér jellegű jövedelem esetében. Ilyen pl. a nyugdíj, ösztöndíj, családi pótlék, táppénz stb. Ezek közül a nyugdíj és a táppénz nagysága összefügg a végzett termelőmunkával, a többi viszont nem. A társadalmi fogyasztási alapból való részesedésnek egy sor más módja is van. Fő ismérvük, hogy nem pénzformában jutnak el a dolgozóhoz. Ilyen pl. a gyermekintézmények, kórházak, üdülök lakóinak fogyasztása. Ezekért csekély térítést kell fizetni (átlagosan a tényleges költségek kb. 30 százalékát) és a térítésen felüli összeg az, amit a dolgozók jövedelmének tekinthetünk. A társadalmi fogyasztási alapból történő részesedés jelentős része nem anyagi formában, (mint valamilyen termék) hanem szolgáltatásként áll a lakosság rendelkezésére. Ilyen pl. az előbb említett intézmények dolgozóinak — az orvosoknak, ápolónőknek, óvónőknek — a munkája, továbbá a kulturális, az oktatási intézmények dolgozóinak munkájában megtestesülő szolgáltatás is. Egy általános iskolai tanuló tanítása egy évben átlag 830 forint, egy középiskolásé 2546 forint míg egy főiskolai vagy egyetemi hallgatóé az ösztöndíj nélkül 11 270 forint. Az ilyen nem anyagi jellegű jövedelmeket úgy veszik számításba, hogy a szóban forgó intézmények létesítésének és fenntartásának költségeit elosztják a lakosság számával. így számítva 1958-ban hazánkban minden dolgozó átlagosan 11 530 forintot, havonta tehát majdnem 1000 forintot kapott! Amint az eddigiekből is látható a teljes jövedelem lényegesen meghaladja a munkabért, s így a reáljövedelem (az összes jövedelem reálértéke) a reálbért. Azt is figyelembe kell azonban vennünk, hogy önálló jövedelme nincs mindenkinek, vannak eltartottak is. A reáljövedelem átlagos nagyságát tehát nemcsak egy dolgozóra vetítik ki, hanem egy lakosra is, belevéve az eltartottakat. Ha így számolnak, kiderül, hogy egy-egy család tagjainak reáljövedelme nagyban függ attól — hányán dolgoznak és menynyi az eltartottak száma. Hazánkban általános tendencia az önálló jövedelemmel rendelkezők számának növekedése. Míg pl. 1930-ban 100 keresőnek átlagosan 117 nem keresőt kellett eltartania, ma mindössze 76-ot. Minden tényezőt figyelembevéve a munkások és alkalmazottak egy főre jutó reáljövedelme 1963-ban kétszerese volt az 1949. évinek. A parasztság reáljövedelmének számítási módja némileg eltér a bérből és fizetésből élőkétől, mert ők munkájuk alapján nem munkabért, hanem különféle formában részesedést kapnak a tsz jövedelméből s ezért az ő esetükben nem számíthatunk reálbért. Ezen túl figyelembe kell venni a saját termelésű termékek fogyasztását is. A parasztságot illetően a munkások és alkalmazottak egy főre jutó reáljövedelmének az összes fogyasztás reálértéke felel meg. 14. Kablukov erősen megrántotta a spárgát. Sztyepanov lihegve, lábujjhegyen szaladt hozzá. — Hallod? — kérdezte az őrvezető. Sztyepanov füléhez illesztette a kezét, úgy figyelt. — Seregély. Valószínűleg a túlsó parton, Magyarországon — tette hozzá bizonytalanul súgva. — Nem. Ez közelebbről hangzik, az innenső oldalról. — Erről meg kell győződnünk — szólt kisvártatva. — Gyerünk! — s máris húzta maga után Sztyepa- novot. De alig közelítették meg vagy harminc méternyire azt a helyet, ahol számítása szerint a seregélyeket felzavarták, amikor hirtelen végigvágta magát a földön, s még a lélegzetét is visszatartotta. Várt öt... tíz ... húsz percet. Mintha valami szokatlan neszt hallott volna, de nem volt benne biztos. Semmi. Semmi olyan zaj, amely elütött a megszokott és nagyon ismerős éjjeli hangoktól, semmi, ami a legkisebb gyanút ébreszthette volna benne. Ebben a pillanatban csak egy nagyon keskeny földsáv választotta el a határsértőket és a határőröket. A határsáv egyik oldalán feküdt az egyik pár, a másikon a másik, de nem látták és nem hallották egymást. Ha Clark és Grab most megpróbált volna előrecsúszni, Kablukov éles füle felfogta volna a legkisebb zajt is, és a kellő pillanatban lecsapott volna rájuk. De Clark és Grab nem mozdult, egv ujjúkat sem mozdították. Tudták, hogy az őrjárat a határsóvot ellenőrzi, az előbb fel is fedezték a határőröket a jobhszámyon, dé aztán hirtelen eltűntek. Könnyen lehetséges, hogy a jelen pillanatban egészen közel vannak hozzájuk. Clark várt. Kablukov is várt. IRTA: HUNYADY JÓZSEF RAJZOLTA: FRIEDRICH GABOR A fatuskó mögött rejtőzködő Clark éppen felállni készülődött, amikor Kablukov talpraugrott. Felállt Sztyepanov is. A fiatal határvadász égett a vágytól, hogy felfedezhesse, letartóztathassa, kézre keríthesse a határsértőket, s nem is sejtette, milyen közel volt most a célhoz. Kabluikov felvillantotta zseblámpáját, s lassan minden zugba bevilágítva haladt előre. Mindent rendben talált, sehol semmi nyom De akkor meg mi zavarhatta fel a seregélyeket? Talán Szmoljarcsuk vagy Vitéz? Nem lehet, nekik most más irányban kell járniuk. Satyepanovnak volt igaza, hogy a Tisza túlsó oldaláról hallatszott ide a zaj? Valószínűleg. Az ilyen sűrű köd a hallást is megzavarja. Miután így megnyugtatta magát, ismét jobb kedvre derült, s nagylelkű akart lenni beosztott- újoncával szemben. Megállt, meghúzta a zsinórt, és megvárta míg Sztyepanov odaér. — No te fülelő — szólt hozzá barátságosan — eddig a fülednek volt dolga. Most vedd elő a szemedet, nesze, itt a lámpa is, és menj előttem. Sztyepanov boldog volt, hogy az őrvezető ilyen fontos feladatot bízott rá. Erősen kezébe szorította a lámpát, és elindult a szakasz balszárnya felé. Erősen figyelte a sávot, nem is egyszerűen figyelte, hanem inkább tanulmányozta. Az ellenség néha oly művésziesen tudja eltüntetni a nyomait a határsávon, hogy még a legtapasztaltabb határőrt; is zavarba hozza. Kis seprűvel elsöpri a nyomokat, fűcsomókkal kiegyengeti a földet, kis gereblyékkel visszaállítja az eredeti vonalakat. A különösen ügyes, gyakorlott határsértők különlegesen megszerkesztett gólyalábakat használnak a határsáv átlépésére, vagy egy hosszú rúddal egyszerűen átugor- ják ezt a sávot. Varrnak, akik kis futószőnyeget vagy deszkadarabot hoznak magukkal, azt terítik maguk elé a porhanyós, laza földre, vagy úgy próbálják félrevezetni a határőröket, hogy előre elkészített lábbelit húznak fel, amelyek aztán medve, vaddisznó, tehén, vagy lópata nyomait hagyják maguk után. A járőr elért a jobbszámyig, itt megfordult a ráruháznál, és elindult visszafelé. Sztyepanov szorosan a sáv mellett haladt, szemét állandóan a lazan felhányt nedves földre szegezte. Egy kilométer. Kettő. Mint egy széles virágágy, úgy húzódott végig a laza, porhanyós határsáv. M«g egy kilométer. Ez már az utolsó. A tejszínű ködrétegen át már látszottak a vasúti híd sötét korvonalai. Amott van az a nagy kőgörgjeteg, amely talán még ezer évvel ezelőtt zúdult le a hegyekből. Az már szakaszuk balszár- hya. Kaiblukov leült egy percre egy mohával benőtt nagy kőre, de Sztyepanov továbbra is állva maradt, nézdegélt, figyelt, nem hall-e valamit. Hej, ha tudnád, hogy irigyellek téged, barátocskám! — szólalt meg halkan az őrvezető. — Irigyelsz? Ugyan miért? _ c sodálkozott Sztyepanov. — Te még három évig hordhatod a csillagos zöld sapkát, én meg már holnap vagy egy hét múlva isten tudja, milyen sapkát vagy kalapot fogok hordani a fejemen. — Hát akkor miért hagyod itt a határt? Itt maradhatsz tovább is. Nem lehet, utaznom kell. Féllábbal már otthon vagyok, az édesanyámnál... — Keserűen elmosolyodott. — De a másik talán örökre ittmarad. Kablukov felállt, nagyot sóhajtott, majd átvette Sztyepanovtól a lámpát, s folytatta útját. A villanylámpa fénye újból végigsiklott a feketén fénylő talajon. Kablukov a villámsújtotta fával szemben megállt, figyelmesen körülnézett, és — alig észrevehető, határozatlan alakú nyomokat fedezett fel a porhanyós földben. A határsáv egyik szélétől a másik'g huszonhat ilyen nyomot számolt meg. A nyomok, melyek nem hasonlítottak sem ember, sem állat nyomára, mintegy nyolcvan centiméter távolságban követték egymást. — Nyilván álcázott nyom — mondta Kablukov, s letérdelt, hogy gondosabban szemügyre vegye. — Igen. Álcázott nyom. Határsértők! — jelentette ki határozottan. Azt hiszem nincs még egy olyan 6zó a világon, amely annyira felvillanyozná a határőrt, mint az a szó, hogy „határsértő”. Annak kiderítése, hogy a határsértő ki- féle-miféle, honnan jött, hová indult, mi a célja — az a hátországra tartozik. A határőrt mindez kevéssé érdekli. A határőrnek csak egy feladata van, hogy minél előbb elcsípje és ártalmatlanná tegye az ellenséget. Kablukov most semmi másra nem tudott gondolni, csak a nyomot látta maga előtt. — Hallod? — kérdezte alig hallhatóan Sztyepanovtól, és megérintette társa vállát. — Valaki jön. Kablukov eloltotta lámpáját, s géppisztolyának csövét a határ felé fordította, ahonnan a gyorsan közeledő lépteket hallotta. Szmoljarcsuk törzsőrmester Szaltanov közkatona és Vitéz kíséretében járőrbe indult. Az őrházból a határsávig keskeny ösvény vezetett. Szmoljarcsuk és Vitéz minden este, akár esett, akár fújt, megtette ezt az utat a jól ismert Tisza menti ösvényen. Az őrjárat most kiért a Tisza partjára. A törzsőrmester meglazította Vitéz pórázát, s fojtott hangon kiadta a parancsot. — Keress! Vitéz, nagy fejét a földhöz lapítva, nesztelen léptekkel haladt, s óvatosan szaglászott az ösvényen. Itt minden rögöt és minden szagot jól ismert. Neki semmiféle akadályt nem jelentett az áthatolhatatlan éjszakai sötétség. A határsértők szagát a sűrű ködben is jól megérezte. Vitéz kétpercenként, beidegző- dött reflex-mozdulattal oktatójára tekintett, mintha újabb parancsot várna. Szmoljarcsuk olyan halkan ai- a ki az utasítást, hogy azt csak a finom hallású kutya hallotta meg: — Figyelj! A nagyfejű, erős, hosszú lábú Vitéz kővémeredten figyelt. Aztán lassan, nyugodtan, Szmoljarcsuk felé fordult, leengedte fülét, mint aki azt mondja: minden rendben van, mehetünk tovább. A törzs- őrmester egy mozdulattal megadta az engedélyt. Szmoljarcsuk öt esztendővel Mielőtt kapta a kutyaidomító telepen Vitézt. A törzsőrmester akkor érkezett a telepre, amikor már minden kutyának volt gazdája. Csak egy kölyökkutya maradt gazdátlanul — senki sem akarta elfogadni. Elődei híres fajtiszta kutyák voltak, de a kis kölyökkutya beteg volt. Ha nem érkezett volna meg idejében Szmoljarcsuk, talán be is fejeződött volna rövid élete. A törzsőrmester vállalta a hosszú lábú, sovány, rühes kutyát, s időt és fáradságot nem kímélve ki is gyógyította. (Folytatjuk)
