Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-20 / 67. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1965. március 20. Szivében egyre magasabbra csapott a bosszúéitól vágya. Ott ártott Hitler magyar csatlósainak és a német fasisztáknak, ahol tudott. Szekszárdi szabász ezüstplakettel ki iiln-ín sokan megállnak a í\L Ullull kirakat előtt. Nézik a szép sötét férfiöltönyt, mellette a piros bársony tokban pihenő ezüstplakett. Ott a felirat is: „Az országos szabászverseny második helyezettjének”. Az üzletbe lépek, a díjnyertes szabót keresem. Vékony, bajuszos ember guggol egy nadrág mellett, neve hallatára felemelkedik, kezet nyújt: — Komáromi István vagyok, foglaljon helyet. A távozó vendég után bezárja az ajtót, mert öt óra már elmúlt. Leül, szeme a jól ismert falakra téved, szinte azoknak vall, amikor megkezdi az emlékezést: — Az öltöny elkészítése nem tartott sokáig. Inkább a tervezés. — Két hónapig töprengtem, milyen fazonnal induljak? Modern legyen, olyan, amilyen a kor követelményeinek megfelel. Áttanulmányoztam a külföldi lapokat és a hazai szakirodalmat is. Segített a böngészés, de végeredményben magamra voltam utalva. — Azon is nekem kellett gondolkoznom, hogy kit válasszak manekennek? Minden vendégem úgy figyeltem, alkalmas lesz-e bemutatásra? — Kit választott? — Doktor Barabás Jánost, a vállalatunk fiatal ügyészét. Még az elmúlt évben alakítottam egy ruháját, az is úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Láttam: szabász szemmel is jóalakú ember. Magas, karcsú, de széles vállú, kicsit lejt is a válla. Épp ilyen emberre volna szükségem, de vállalja-e? Megkértem, nem könnyen, de sikerült, aztán ő is velem örült a sikernek; Az anyagért magam utaztam Budapestre, végül mégsem abba vágtam bele azonnal. A megszerkesztett szabászmintát először saját szövetemen próbáltam ki, nem kell-e változtatnom? De minden megfelelt. Abból az anyagból a fiamnak lesz öltöny. A ruhadarabot, nem munkaidőben, hanem esténként otthon, a szombat délutánokat és a vasárnapokat is felhasználva készíteti te. Négy nap szabadságát is erre áldozta. u prf a elutazott. Csürvenid e»lc reggel még néhány simítás a vasalóval, és megkezdődött a Gel- lért szálló teaszalonjában a bemutató. — Harminckét ktsz mutatott be férfiruhákat, ebből 16 lehetett a pesti, de a vidékiek megelőzték őket. A két első helyből csak az egyiket sikerült megszerezniük, ha jól tudom, Miskolccal osztoztak. Minden díjat két példányban adtak ki, olyan erős volt a mezőny. Szekszárd Hódmezővásárhely előtt végzett. A díjjal pénzjutalom is járt: kétezer az első helyért, ötszáz forinttal kevesebb helyezésenként. — A legizgalmasabb három óra csütörtök délután volt, a zsűri tanácskozásakor. Kicsit már reménykedhettem, az elsők közé bekerült a ruhám. Egy falatot sem tudtam lenyelni öt óráig. Akkor félhivatalosan megsúgták az eredményt. Másnap táviratoztak. Mire a műhelybe bejöttem, mór mindenki tudott a jutalomról. Mindenki gratulált. Az arcát figyelem, amely most is csupa ragyogás, öröm. Úgy érzem, nem csekély dolog, ennyi nagy tudású ember között kiverekedni az előkelő második helyezést. Erről a vékony, szerény szabóról pedig elismerték, hogy az ország második legjobb szabásza. — A jutalompénzt megőrizte? — Ajándékot akartam vásárolni a családnak, a feleségem nem engedte. Ebből magadnak veszel anyagot; — mondta, de a saját ruhám elkészítéséhez még nem tudtam hozzákezdeni, — mentegetőzik mosolyogva. Moldován Ibolya 12. A városból kiérve már gyorsabban haladtak, a köd is kissé ritkult, úgyhogy már ki lehetett venni az elsuhanó távíróoszlopokat. Egy község határában a sofőr ismét kérdő tekintettel fordult a tábornok felé: „At a községen, vagy elkanyarodunk?” Gromada csak kezével mutatta az irányt. A gép jobbra fordult. A mélyben már látható volt a Tisza. A terepjáró hosszú ideig haladt közvetlenül a határ mentén, a folyóparton, néha szinte közvetlenül érintve a „határsávot”. A kiváló motor teljes erejéből dolgozott, mégis bizonytalanul dülöngélve tudott csak előrehaladni a nehéz terepen, a kerekek alól csak úgy fröcskölt a sár és a víz. Időnként le kellett állítani a gépet, mert a szélvédő már annyira telefröcskölődött sárral, hogy a látást akadályozta. A csend oly mély volt, hogy szinte hallani lehetett. Az erdő, a határvidéki, járhatatlan, titokzatos őserdő szorosan az úthoz simult. Azokon a helyeken, ahol a folyópart mocsaras volt, az erdő eltávolodott a folyótól és áthatolhatatlan nádasnak, bozóthak adta át a helyét. A kocsi egymásután hagyta el a zöld-piros sávos határoszlopokat és a magas őrszemtornyokat. Az erdőből a dűlőút egyenesen a főútra vezetett. A terepjáró gumikereke itt már vidáman surrogott a kavicsos úton. — A parancsnokság — mormogta félhangosan a segédtiszt. Az autó fényszórójának sugara egy náddal benőtt kis tóra, majd egy zsilipre, egy vízimalom kőfalára és egy alacsony földszintes épületre esett. Közvetlenül az épület mögött már sűrű erdő volt. A túlsó oldalon, a folyó nyugati partján egy falu fényei villantak fel. . a.» IRTA: HUNYADY JÓZSEF RAJZOLTA: FRIEDRICH GABOR A sofőr nyilván azt gondolta, hogy a tábornok kiszáll a parancsnokságon, és megállni készülődött. — Tovább! — szólt Gromada. — A határőrsre! Az ötödik határőrségi szakasz parancsnoksága a Tisza közelében, a határtól alig kétszáz méterre volt a „Hajnal a Tisza felett” kolhoz vezetőségi épületének közvetlen szomszédságában. A szomszéd parancsnokságról már jelezték Saposnyikov kapitánynak, hogy Gromada hozzá igyekszik. A kapitány megigazította magán a köpenyét, felállt, és gyorsan átgondolta, rendben van-e a minden házatáján, amiről most számot kell adnia a tábornoknak. Saposnyikov a határra gondolt. De nem a széles folyóra, nem a „határsávra”, nem a jelzőoszlopokra vagy a határ más külső jeleire. Nem. A parancsnok az emberekre gondolt, arra, ami egy ország határait valóban sérthetetlenné teszi. Gondolatban bejárta körletének egész frontrészét, egyik sarkától a másikig. Felmerültek képzeletében a különböző, de neki egyformán kedves arcok, az őrvezetők, tizedesek, őrmesterek, tisztek. Fürkészően nézte, tanulmányozta ezt az „élő határvonalat”, és arra gondolt, helyesen osztotta-e el az embereket, nem hagyott-e valahol rést, ahol átcsúszhat az ellenség, elég éber-e minden egyes embere ahhoz, hogy a sűrű ködben is felfedezze, meghallja az ellenség lépteit? Saposnyikov mindezekre a kérdésekre határozott igennel válaszolt. Jól ismerte az embereit, bízott mindegyikben, tudta, hogy nem akad közöttük egy sem, aki csalódást okozna. Saposnyikov több más tiszttel együtt még hadnagy korában került a kárpátaljai határra, akkor, amikor még maga a határ is csak kialakulóban volt, amikor még sem a Tisza partján, sem másutt semmiféle határjelző nem állt. Saposnyikov rendkívül munkaszerető ember volt, és ha valamit a fejébe vett, azt tűzön-vízen keresztül megvalósította. Évről évre erősítette, tökéletesítette saját szakaszán a határvédelmet. Megdöntötte például azt a véleményt, hogy hegyi terepen nem lehet létrehozni azt a bizonyos „határsávot”. Ott, ahol a gnánit hegyoldal nagyon meredek volt, és a föld nem állt meg, lépcsőzetes teraszokat vágatott, amelyeket először apró kövekkel be- döngöltetett, és csak azután szóratta rájuk a porhanyós földet. Saposnyikovnak rengeteg mun- kájába került, míg tökéletesen kiépítette saját szakaszának védelmi rendszerét. De nem kis munka volt az sem, amíg megismerte beosztottjait, amíg mindenkiről megtudta, hogy mire képes, milyen az ízlése, hajlama. Saposnyikovnak arról is tájékozva kellett lennie, hogy milyen az aznapi hangulata Ivanovnak vagy Petrovnak, Kablukovnak vagy Szmoljarcsuknak. Egyáltalában nem mellékes, hogy ki milyen hangulatban végzi szolgálatát, mert ha valahol, hót itt igazián súlyos következményei lehetnek a felületes szolgálatnak. Saposnyikov mindig személyesen foglalkozott azzal a beosztottjával, aki egy vagy más oknál fog- va kizökkent a kerékvágásból. Éppen ma javasolta Saposnyikov helyettese, egy fiatal hadnagy, aki csak nemrégiben került ki az iskolából, hogy váltsák le Kablukovot. Az utóbbi időben ugyanis — mint jelentette — olyan lehangolt és szórakozott lett, hogy nyugodt lelkiismerettel nem meri rábízni ezt a fontos szolgálatot. Ha már most Saposnyikov elfogadta volna a javaslatot, Kab- lukov még lehangoltabbá vált volna. Biztos, hogy Gromada tábornok is helytelennek és igazságtalannak találta volna ezt a döntést. Saposnyikov szinte hallani vélte Gromada enyhe feddését: „Nem ezt vártam öntől, Saposnyikov kapitány! A határ védelmi berendezését jól elkészítette, de az emberekkel nem tud bánni!” Sűrű, nehéz köd ereszkedett le a hegyekről. A kutyaidomító telepet éles csaholás verte fel, a kórusból észrevehetően kivált Vitéz jellegzetes kaffantósa. Az istállóból lódobogás hallatszott, messzire érződött az erős istállószag. Egy narancssárga trikós, hirtelenszőke, kopaszra nyírt határőr épp a nyújtón tornázott. A parancsnokság nyitott kisablakán keresztül kihallatszott a tábori telefon zümmögő csöngetése, majd az ügyeletes telefonista szigorú hangja: — Itt almafa. Hogyan? Telefontávirat? Diktálja, írom. Pár perc múlva egy ügyeletes az udvaron jelentette Saposnyikovnak: — Kapitány elvtárs, telefontávirat érkezett a törzstől. — Szája most széles mosolyra húzódott, s úgy folytatta: — Kab- lukov őrvezető ügyében. Leszerelték. Saposnyikov az irodában átolvasta a telefontáviratot. Az ügyeletes őrmester várakozóan állt a küszöbön. — Közölje Kablukowal — hangzott a parancs. — Az őrjáratba pedig Sztyepanovot kell beosztani helyette. — Igenis. — Az ügyeletes pontosan, vidáman hadarva ismételte el a kapott parancsot, majd sarkon fordult, és elsietett a legénységi szállásra. Saposnyikov legnagyobb meglepetésére Kablukov nem nagyon öiült a várva várt parancsnak. Vagy ha örült is, az arckifejezése ezt nem igen árulta el, továbbra is komolyan, összehúzott szemöldökkel nézett maga elé. — Valami baj van, Kablukov? — kérdezte, amikor pár perc múlva maga is megjelent a legénységi szálláson. — Nincs semmi baj, kapitány elvtárs. Az édesanyám nagyon meg fog örülni. Csak... Az őrvezető arca egész piros lett. — Hogy utazhatom el most, amikor itt... Kablukov elhallgatott, de Saposnyikov már mindent értett. — Utazzék csak nyugodt lelkiismerettel. Sztyepanovot állítjuk be a maga helyére, remélem, méltó utóda lesz. Minden jót, jó egészséget magának is, édesanyjának is. Saposnyikov kézfogásra nyújtotta kezét, de az őrvezető ahogy megfogta, úgy azonnal el is eresztette. — Kapitány elvtárs, ez a Sztye- panov még nagyon fiatal, szeretném az első útjára még magam elkísérni. Megengedi, kapitány elvtárs? — Semmi kifogásom nincs ellene. * A határra érkezve Gromada ellenőrizte a határszakasz munkáját, az őrség megszervezését, a járőrszolgálatot, a gyakorlatok pontos betartását, a fegyverek állapotát, megnézte, tisztán kapják-e meg a katonák az ágyneműt, elég ízletes-e az étel, és mennyiségileg is megfelelő-e. Mindent a legteljesebb rendben talált. A tábornok kötelességének tartotta, hogy ilyen esetekben elismerését fejezze ki a parancsnoknak. (Folytatjuk) 07218715
