Tolna Megyei Népújság, 1965. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-15 / 12. szám

1965. jannär iS. tOLNA MEGYEI NÉPÜJSAC Punaföldvór a realitások tükrében A PAKSI JÁRÁS legnagyobb, s kimondottan városias külsejű községe Dunaföldvár, fontos át­kelőhely. A Duna—Tisza közét híd köti össze a Dunántúllal. A maga módján Dunaföldvár mégis afféle egyedülálló szigetnek te­kinthető, a benne rejlő ellent­mondások miatt. Talán sehol nem burjánzik ugyanis ma már oly mértékben a kizsákmányolásra, a kupeckodásra való hajlandóság, mint itt. Egy talaját veszített életforma úgy rúgja az utolsókat, hogy ellenszenves makacssággal saját magát injekciózza, s nem képes felismerni, hogy ezek az injekciók mégiscsak a pusztulá­sához vezetnek, mert szocialista közegen másként nem, kizárólag szocialista módon lehet élni és dolgozni. Viszonylag jól megismerhettem a községet, mert sokszor volt al­kalmam életét tanulmányozni. Megfigyelhettem, hogy a belső ellentmondások pontosan az ál­tal hegyeződnek időnként ki, mert Dunaföldváron — a meglé­vő alaphelyzet miatt — a lehe­tő legkíméletlenebb az új és a régi harca. Ez alatt a következő­ket kell érteni: Évekkel ezelőtt, a mezőgazdaság átszervezésekor a haladást képviselő erők felülke­rekedtek, győztek és a visszahú­zó erők alulmaradtak. A legyő- zöttség tényét viszont a most már formailag, számszerűségé­ben is évek óta kisebbségben lévő kizsákmányolásra, kupeckodásra hajlamos réteg nem hajlandó tu­domásul' venni: helyet követel, életteret kér, holott sem helye, sem élettere a mi napunk alatt nincs. Ennek a rétegnek az egyet­len lehetséges választása kézen­fekvő: bele kell illeszkednie a lehető leggyorsabban a község haladást szolgáló rendjébe, annál is inkább, mert ez a lehetőség adott. . Magyarán: a becsületes közös munka mindenki számá­ra biztosítva van. Viszont, mert vonakodva illesz­kednek bele az új életformába, ügyködésüket ellenszenvvel és haraggal figyelik a dolgos szö­vetkezeti gazdák. Főleg ebből származnak az éles ellentétek. A tsz-ben dolgozó tagok azt mond­ják: gyorsabb lenne a gazdasá­gok megszilárdulása, sokkal job­ban ki tudnánk használni a nagy­üzemben rejlő lehetőségeket, ha kivétel nélkül mindenki belead­ná tudását és . a tehetségét. Azt is hangoztatják, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Miért? Azért, mert a veit falusi kizsákmányolok döntő többsége hazánkban az át­szervezés óta megtalálta helyét a termelőszövetkezetekben, dolgo­zik, és két keze munkájával ke­resi kenyerét. Ez a mindenki ál­tal ismert történelmi tény Duna­földváron esetenként úgy móso- sul, hogy a volt kizsákmányolok egy része ott még ma is munka nélkül, dolog nélkül szeretne jól élni, s hogy e törekvésüknek va­lamiféle emberi jogalapot adja­nak, arra hivatkoznak: a tsz-ben nem lehet megélni. A becsületes szövetkezeti gazdák viszont erre így válaszolnak: aki nem dolgo­zik, annak persze hogy nem le­het. A KÖNNYEN ÉLNI és jól élni illúziókat néhány emberben fel­színen tartja egy egészen saját­ságos dunaföldvári jellegzetesség. Mik ezek? Az fmsz kebelén be­lül működik egy szakcsoport. Mindenki tudja. Kertész Ferenc, a községi tanács vb. elnökhelyet­tese meg is mondja: Ennek a szakcsoportnak a tagjai között élethivatásszerű földműves még talán kettő sincs. A zöm élethiva­tásszerűen mással foglalkozik. Ez tény, és talán szükségtelen részletezni ennek a lélektani ki­hatásait. Vannk ' , pesti „gazdák”, akik a főváros­ból úgy gazdálkodnak, hogy a du­naföldvári földjeiket bérbe adják. Ilyen budapesti maszek gazda például Szilasi Györgyné, Öchler Antalné, Böde Józsefné. Időnként leveleivel zaklatja a községi ta­nácsot egy volt tábornok is — követeli a jussát. Ez mind ébren- tartja a heves nosztalgiát, a régi életforma konzerválására. Dunaföldváron a törvények be nem tartása miatt az egészséges­nél jóval töményebb a létezése, a jelenvalósága annak, ami fer­tőzi és visszafelé kacsingatásra ingerli azokat, akik kupeckodás- ból, kizsákmányolásból éltek. Va­lahogy így: „Ha másnak még mindig lehet, akkor neke^n miért látják ezt a tsz-ek vezetői és tagjai is, de nem vesztik el egyen­súlyukat, mert ha valahol, ak­kor ebben a községben a szoká­sosnál is jobban megfigyelhető az új élet és gazdálkodási forma lehengerlő vitalitása. Ha ugyanis a tsz-mozgalom nem rendelkezne kellő életener­giával, akkor Dunaföldváron va­lósággal megfulladna. Ennek vi­szont éppen az ellenkezője törté­nik: a nagyüzemek vezetői és tagjai kitartó szívóssággal, hatá­rozott, egyértelmű tendenciával, minden energiát a megszilárdí­tásra fordítanak. Ebben a köz­ségben el lehet mondani, hogy tűzben edzik az acélt, másszó­val: hogy a nagyüzemi gazdálko­dás éppen a nehézségek ellenha­tásaként erősödik, és fejlődik. Sima úton persze könnyebb len­ne a tagok dolga. így nehezebb. Ám a munka, amit végeznek, nem meddő. Volt rá eset, hogy az egyik közös gazdaságban a tagok bizalma a kertészet élére állított egy volt nagygazdát. Elő­legezték neki a bizalmat, vissza­élt vele. Gyomtenger lett a ker­tészet. Az ilyen és az ehhez ha­sonló buktatók gyakoriak. De a szövetkezetek hűséges emberei i r '"gednek. ■> SW? 4 fi HELYTÁLLÁSUKAT néhány szemléltető adattal szeretném bi­zonyítani: Az Aranykalász Tsz- ben a kötelező munkaegységet a nyugdíjasokon kívül 1964-ben a tsz-tagoknak mindössze 56 száza­léka teljesítette. Az Alkotmány Tsz-ben mindössze 57 százaléka. Ez azt jelenti, hogy szinte heroi­kus munka hárult azokra, akik­nek a tsz-ből kell és akik a tsz- j bői akarnak megélni. Gyakran két-három ember munkáját egy tag végzi. S ez nem a hitet ren­díti meg az új életforma igen- j léiben, ellenkezőleg: méginkább megnő bennük a tenniakarás vá­gya, megmutatni, hogy igenis boldogulnak. S megmutatják. Bölcskéről Dunaföldvárra visz az út: közel a községhez, a falu alatt hatalmas korszerű szőlőültetvény, amely az új gazdálkodási forma alkotásaként már imponálóan bi­zonyít. Nem sok idő múlva mil­liókkal fog bizonyítani. De bizo­nyítanak a tavalyi termelési ered­mények is. Ebben az esetben is­mét a számokat hívjuk segítsé­gül: Az Aranykalász Tsz-ben a munkaerőgondok ellenére 19,1 métermázsa májusi morzsolt ku­koricát termeltek holdanként a tervezett 14 mázsával szemben. A Dunagyöngye Tsz-ben a 15 má­zsás tervvel szemben 19,73 mé­termázsát. A Virágzó Tsz-ben a 14,5 mázsával szemben 20,1 mé­termázsát. Az Alkotmány Tsz-ben ben a tervezett 14 mázsa helyett 19,24 métermázsát. A fontosabb növényféleségek úgyszólván mindegyikéből túlteljesítették a tervet. Ne feledjük a munkaerő­gondokat, és mégis ez van. A' dolgos tsz-tagok nagyszerű helyt­állására tehát nem lehet nem oda figyelni. Dunaföldvár ellentmon­dásos község, de máris bizonyos, hogy a ki kit győz le, végérvé­nyesen eldőlt akkor is, ha időn­ként a halódó, régi életforma még okvetetlenkedik. Szekulity Péter Mintegy tizenkét féle takarmánykeveréket készít a Malomipari és Terményforgalmi Vállalat decsi takarmánykeverő üzeme, Wéber Péter molnár a „henger” működését ellenőrzi, amely óránként harminc mázsa magot őröl. (Bakó Jenő felvétele) Ülést tartott a Szekszárdi Járási Pártbizottság Az MSZMP Szekszárdi Járási Bizottsága ülést tartott január 14- én, csütörtökön délelőtt a városi tanács nagytermében. Az ülésen a Központi Bizottság 1984. évi december 10-i határoza­tából adódó feladatokat ismertet­te Hornok István elvtárs, a járási pártbizottság első titkára. Foglal­kozott az ipar, építőipar, a köz­lekedés 1965. évi beruházásaival, a tervfeladatofckal. A járás jelle­géből adódóan a mezőgazdaságra háruló feladatokat ismertette, majd a munka termelékenységé­nek növelésére, a munkafegyelem megszilárdítására, s a takarékos­ság fokozásával kapcsolatos ten­nivalókra irányította a figyelmet. Ezzel kapcsolatban az állami és gazdasági vezetők, valamint a pártszervezetek további munkájá­hoz adott útmutatást a beszámo­ló. A beszámolót vita követte. A vitában számos jó javaslat hang­zott el -a feladatok megoldására. Több mint 150 ezer forint értékű szakkönyv A korábbi gyakorlathoz ha­sonlóan az idén is február hónap­ban rendezik meg országszerte a mezőgazdasági könyvhónapot. A szakkönyvek e kitűnő sergszem- léje az idén is azzal a céllal kerül sorra, hogy minél inkább foko­zódjék a mezőgazdasági szakmai műveltség, többen férjenek hozzá az értékes tanácsokat tartalmazó szakirodalomhoz. A földműves­szövetkezetek könyvterjesztési munkájuk legfontosabb részének tartják a mezőgazdasági könyv­hónap megrendezését. Az idei hónap során a szoká­sosnál is bővebb választékot kí­nálnak: több mint 150 ezer forint értékű, s a mezőgazdaság minden ágára kiterjedő szakirodalmat bo­csátanak a vásárlók rendelkezé­sére. A szokásnak megfelelően minden községben árusítanak szakkönyveket úgy, hogy a vá­sárló helyébe viszik. A házról házra történő árusítás mellett a becsületkosár is útra indul 40 községben. Ez alkalommal nem szépirodalom, hanem elsősorban a növénytermesztés és állat- tenyésztés legfontosabb kérdései­re válaszoló könyvek közül válo­gathatnak benne a falusi vásár­lók. Nem maradhak el az ugyan­csak szokásos szakíró—elvasó ta­lálkozók sem. Megyénkben 8 he­lyen rendeznek ankéto!, amelyen neves szakírók tartanak ismer­tetőt a legfontosabb mezőgazda­sági kérdésekről. Az ankétok mellett megyebeli előadók rész­vételével 12 községben rendez ismeretterjesztő előadásokat a földművesszövetkezetek és a me­zőgazdasági könyvhónap szerve­zésével, lebonyolításával foglal­kozó megyei bizottság, Húsz esztendővel ezelőtt: Másodszor is pénzkibocsátó város lett Szekszárd Úgy mondják, mintegy másfél évtizeddel ezelőtt tekintélyes ösz- szeget ajánlott fel egy külföldi annak, aki az 1945 januárjában a megyeszékheiyen kibocsátott szek­szárdi pengőkből összegyűjti a teljes sorozatot, és azt átadja ne­ki. Ma már nem lehet teljes hite­lességgel megállapítani, létezeti-e valaha is olyan személy, aki va­lójában a szekszárdi pénzre volt „éhes”, vagy csupán mese-e az egész, annyi azonban bizonyos, hogy 1945 januárjában, a város felszabadulása után alig két hó­nappal pénzt adtak ki Szekszár­dion. S ezzel Tolna megye szék­helye ismét feliratkozott a pénz­kibocsátó magyar városok listájá­ra. Ezúttal másodszor. Az első szekszárdi pénzkibocsá­tás ideje egybeesik a Magyar Ta­nácsköztársaság időszakával. 1919- ben jó minőségű papírból, művé­szien megrajzolt koronát adtaik ki a megyeszékhelyen. a munkás— paraszt—katonatanács városi in­téző bizottságának utasítására. A koronát az akkor állami tulajdon­ba került Molnár-féle nyomdában állították elő. A papírpénz azon­ban az első magyar proletá •dik­tatúra idején nem kerülhetett for­galomba. Erről tanúskodnak a ku­tatások eredményei, és a Tanács- köztársaság veteránjainak vissza­emlékezései is. Az 1919-es szek­szárdi koronának egy példányát a Szekszárdi Állami Levéltár őrzi. Más volt a helyzet 1945-ében. Akkor a forgalomba hozott pen­gőn mindenki azt vásárolt, amit akart, — vagy amit kapott. (A há­ború után ugyanis igen sok áru szerepelt a hiánylistán, vagy csak jegyre lehetett kapni.) A szek­szárdi pengőkön, amelyeket 1, 2, 5, 10, 20 és 50 pengős címletekben bocsátottak ki, a következő fel­irat olvasható: „Szekszárd m. város által ki­bocsátott utalványjegy, melyet kí­vánatra a város pénztára 1945. de­cember 31-ig törvényes pénzre beváltani köteles. Elfogadása Szekszárd m. város területén minden fizetésnél köte­lező”. A város lakossága kezdetben vonakodott az „utalványjegy” el­fogadásától. Nem bízott annak értékállóságában. Esetenként csak a szigorúbb fellépés eredménye­ként voltak hajlandók elfogadni. Később azonban már minden zök­kenő nélkül betölthette az álta­lános csereérték szerepét. Miért kellett Szekszárdon 1945. januárjában pénzt kibocsátani, amikor országosan egyre gyor­sabb ütemben mélyült el az inflá­ció? Senye Sándor polgármester, akinek neve ott szerepel a város címerével ellátott pengőn, a többi között a következőket mondja: „A város a felszabadulás után aprópénz-hiányban szenvedett. Előfordult. hogy valaki egy ska­tulya gyufát akart venni, 10 pen­gővel fizetett, és nem tudtak visz- szaadni belőle. Ezt a kérdést úgy akartuk megoldani, hogy a me­gyeszékhelyen pénzt bocsátunk ki A képviselőtestület egyhangúlaí, megszavazta annak végrehajtá­sát. 300 000 pengő értékben bo csátottunk ki szükségpénzt. A pénz gyártásának ellenőrzésére t képviselőtestület egymást váltó, . tagú bizottságokat jelölt ki, akii állandóan a nyomdagép melleti álltak és ellenőrizték az elké­szült bankjegyeket. Amikor a: utolsó széria is elkészült, a klisé átadták a képviselőtestületnek akik azokat megsemmisítették.” A visszaemlékezésben szó vaj arról is, hogy a pénzkibocsátás hoz az illetékes központi szervek tő! az engedélyt szóban megkap­ták. A szekszárdi pengők egy idei( eredményesen segítették a várói gazdasági életének megindítását jó eszköznek bizonyult az árufor­galom lebonyolításához, az adós­ságok törlesztéséhez, az adófize­téshez, stb. 1945. december végén a kibocsátott összegnek körülbe­lül egyharmadát nyújtották be át­váltás céljából. I 1940-ban, az infláció végén a százmillió milpengőkkel, a B-pen- gökkel, az adópengőkkel együtt a sok jó szolgálatot tett szekszárdi „utalványjegy”, azaz pengő is a lomtárba került. Nem tudunk ar­ról, hogy valakinek is birtokában lenne a szekszárdi pénz teljes so­rozata. K. BALOG JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents