Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-05 / 285. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPtJJSAG 1964. december 5. Á méltatás művésze 80 éve született Kárpáti Aurél Uj Kossuth-díjasokat köszöntöttek 1960. márciusában az Írószövetségben. Az ünnepeltek egyike Kárpáti Aurél volt; egész élete művéért, elsősorban a sok évtizedes kritikai munkásságáért részesült a magas kitüntetésben. Eleinte lesütött szemmel hallgatta a munkáiról szóló dicsérő szavakat, majd kiosont, s csak akkor tért vissza, amikor már rég nem róla beszéltek.. A sok epizódból, amit emlékeként őrzök, csupán ezt említem. Akkor is, később is egyik elbeszélésének hősét juttatta eszembe, aki valósággal menekült, ha személyére, személyes sikereire terelődött a méltató szó. De mennyivel inkább örömmel osztotta az elismerést másoknak és mások érdemeinek. A csaknem fél évszázados, hallatlanul széles körű — az irodalmat, a színművészetet, és a képzőművészet egy részét átfogó — kritikusi tevékenysége bizonyítja: ritkán tévedve, avatott kézzel tapintott rá az értékekre, s bőven elhalmozta őket — olykor serkentésnek szánt — dicsérettel. A méltatás művészeként tartottuk számon. Ugyanakkor azonban kitűnő „vívó”- ként is, aki nagyszerűen vette célba a művészi teljesítmény gyengébb pontjait és „találatait” sosem harsányan, hanem az igaz mesterekre jellemző atyai figyelmeztetőül adta tudtunkra. A művek értékrendjének felállításában a shakespearei mércét tartotta szem előtt, azt, hogy az alkotás „tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa az erénynek ön-ábrázatát, a gúnynak önön képét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. Minden műben, amelyet vizsgált, a humánumot, a mélyen emberi „tükrét” kutatta és igyekezett felmutatni. Az 1884 december 5-én Cegléden született Kárpáti Aurél a tanítóképző elvégzése után festőművésznek készült. Ezzel az „álmával” azonban hamar felhagyott. Versek publikálásával kezdte írói pályáját. Költeményei, noha két kötete (Az én örökségem, 1909; Kaláris 1920) is napvilágot látott, számos más versét pedig különféle folyóiratok hasábjai őrzik — feledésbe merültek. Nem így elbeszélései, novellái, különösen az első világháború előttiek (Éjszakai ballada, Budai képeskönyv), valamint regényei, elsősorban az 1918-ban közzétett Három régi esztendő. E megejtően szép, lírai hangvételű kisregény alapján — amelyben a századforduló finom ' hangulatát eleveníti meg —, bírálói joggal rokonították őt Krúdy Gyulával. De azután belevetette magát a színházi életbe. Krónikása lett a magyar színműirodalomnak, színjátszásnak és vele egyidőben a magyar irodalomnak is. Attól a naptól, hogy az elhunyt Ambrus Zoltán kritikusi székét örökölte a Pesti Naplónál, úgyszólván egyetlen budapesti színházi bemutató sem múlott el, amelyről ne számolt volna be. Bár színibírálatainak zöme közvetlenül az előadás után íródott, mégis többet jelentenek a beszámolóknál; kortörténeti hátteret is adnak, s a nemzeti színjátszás legjobb hagyományaihoz mérve mutatják be a szóban forgó teljesítményt. Feledhetetlen színészportrékat örökített meg: többek közt Pethes Imre Hamlet-, Cdry Árpád Solness-, Törzs Jenő III. Richárd-, Som- lay Arthur Hamlet- és Ladányi Ferenc Peer Gynt alakítását. Ilyen irányú munkáit Főpróba után (1956) és Színház 1959. c. köteteiben gyűjtötte össze. A nemes művészet iránti tisztelet vezette irodalmi kritikái és írói portréi megformálásában is. Nagy műveltségével és megelevenítő készségével szinte személyes ismerősünkké tudta tenni a magyar és a világirodalom több kiemelkedő alakját. így pl. Ma- dáchot, Cholnokyt, Színi Gyulát, Krudyt, Bródyt, Karinthyt, Molnárt, Kiss Józsefet, Dosztojevszkijt, Turgenyevet, Defoet és Jack Londont. Irodalomismertető munkáit tartalmazza az 1961-ben kiadott Tegnaptól máig c. könyve. Hivatásának tartotta az irodalom és a művészet legjobb értékeinek népszerűsítését. Nemcsak ilyen jellegű írásaival, hanem személyesen is részt vett a közéletben. Vezetőségi tagként aktív szerepet játszott az írószövetség újjáalakításában és a Pen Club tevékenységében, egészen 1963. februárjában bekövetkezett haláláig. E halk szavú művész élete nem volt megpróbáltatásokkal terhes. Valahol egyszer úgy határozta meg az epikus és drámai hős közti különbséget, hogy „ az előbbi keresztül megy a világon, az utóbbin keresztül megy a világ”. Kárpáti Aurél az előbbiek közé tartozott — áthaladt a világon, küzdve, harcolva az irodalom és művészeti közízlés nemesítéséért. (— tt—) JORZY EDIGEY Fordította: BÁBA MIHÁLY Diafilm felnőtteknek Az utazás most már valóságos népvándorlási méreteket ölt: az idén egymillió hazánkfia járt külföldön. A Balatont, a főváros nevezetességeit, hegyeinket, a Dunakanyart ennél is több másvidéki ember kereste fel. Jó ez, nagyszerű dolog. Az azonban már kevésbé örvendetes, hogy — tisztelet a kivételnek — sok embert csak a távoli célok vonzanak; szűkebb környezetünket valahogy nem vesszük észre. Átnézünk a kisebb „haza” — a megye, a járás — határain, mintha csak az lenne érdekes, ami távol esik. Sokan tán többet tudnak a prágai Óvárosról, mint saját környezetük nevezetességeiről. Csongrád megye most változtatni szeretne ezen. Meg akarja ismertetni Csongrád megyét — a, Csongrád megyeiekkel. S ehhez a törekvéshez a diafilmet is segítségül hívja. A megyei tanács művelődési osztálya diafilm-sorozatokat készített, amelyeket aztán a téli ismeretterjesztési évadban vetítenek az előadások szemléltetésére. Falusi, kisvárosi kultúrotthonok falán — téli estéken — megjelennek majd a felszabadulás után emelt, építőművészeti szempontból is jelentős épületek vetített képei. Gazdag az anyag, hiszen a megye sokat gyarapodott az elmúlt húsz esztendő alatt. Színes felvételek készülnek a felszabadulás óta felállított szobrokról, az új épületekről, stb. Diafilm-soro- zat készül arról is, hogyan lehet szépen, ízlésesen berendezni a lakást korszerű bútorokkal, nép- művészeti tárgyakkal. A gyermekjátékot — az egyszerű diafilmet — hívják segítségül megyéjük „felfedezéséhez” a csongrádiak. Jó ötlet, hasznos és egyszerű. Érdemes lenne máshol is megpróbálni. (A. K.) 15. — Nos, ha a kapitány úr azt mondja, hogy orvosság, akkor nagyon köszönjük — a fedélzetmester nadrágja zsebébe csúsztatta az üveget. Az „Upsala” tovább indult Malmoe felé. A 125-ös határőrpont motorcsónakja pedig visszatért a helli kikötőbe. Itt a szökevényt száraz ruhába öltöztették. Az orvos segítségére sietett, szíverősítő injekciót adott neki. A szökevény teljesen összeroppant. Ételt nem fogadott el és nem szólt senkihez. — Ne aggódj fickó — vigasztalta az egyik határőr —, a fejedet nem vágják le. Legfeljebb néhány hónapot kapsz a szökési kísérletért. De az is lehet, hogy csak pénz- büntetésre ítélnek. Myslinskinél nem találtak sem^ miféle pénzt, vagy valamiféle iratot, csak a személyazonossági igazolványát, melyet a fedélzet- mesternek adott át Olaf Atterbom kapitány. A helyőrség parancsnoka elhatározta, hogy a szökevényt néhány órai pihenés után átviszik Gdyniába és átadják a rendőrségnek. Másnap Myslinkskit Gdyniában a helybeli rendőrség egyik tisztje kihallgatta. Személyi adatait igazolványa alapján diktálta be és azzal védekezett: illegálisan akart Svédországba menni, hogy onnan Amerikába hajózzon, ahol rokonai élnek. — De hiszen a rokonaitól kaphatott volna meghívót és a „Bá- torival” elutazhatott volna néhány hónapra. Miért kellett a : disszidálási kísérletet megkockáz- j tatni? Hogyan került a hajóra? A szökevény előadta, hogy a '„Bátorival” nem utazhatott, mert , nem volt pénze, és nem akart a rokonoktól kérni. Elhatározta: a maga erejéből jut el az USÁ-ba. ,Nem tudta, hogy meghívó nélkül sehol sem kap vízumot: úgy gondolta, ha az első svéd kikö'.őben j lengyel disszidensként jelentke- j zik, akkor azonnal ingyen viszik ki az Egyesült Államokba. Hogy milyen úton-módon került a hajóra? Ez a része az ügynek, — úgymond — egyszerű volt. Amikor Gdyniába érkezett, munkakeresés közben a Kikötői Szolgáltató Vállalathoz irányították. Néhány napig várt az alkalomra. Tegnap végre eljött az alkalmas pillanat; fát rakodtak az „Upsa- lára”. Erre a hajóra sem a ha- I tárőrök, sem a vámosok nem for- ! dítottak nagyobb figyelmet. Amikor az ő csoportjuk befejezte a munkát, lement a hajóról és egy óra múlva már visszatért. Koráb- • ban talált magának egy meg- i felelő rejtekhelyei — egy kicsi, szűk kamrát a kémény mellett. Becsúszott oda és várt. De ebben 1 a helyiségben fullasztó forróság ! volt. Amikor észrevette, hogy már úton vannak, kitartott még ' egy óra hosszat, aztán csaknem félholtan kitántorgott a fedélzetre. ! Ostoba ügy — gondolta a kihallgatást vezető tiszt. | — Van valamilyen pénz magánál, lengyel vagy idegen, mondjuk dollár? — Nincs semmi. Már a határőrségen is megmotoztak, és nem .találtak semmit. I — Sajnálom. — mondta a rendőrtiszt — itt kell tartanom, amíg kivizsgáljuk az ügyét. Aztán majd meglátjuk.:. Elkészítette a „kihallgatott gyanúsított” jegyzőkönyvét, melyet Myslinski aláírt, és utasította az ügyeletes rendőrt, hogy a szökevényt vezesse el az ideiglenes börtönbe; ő maga meg a parancsnokhoz ment jelentéstételre. — Nos, mit tegyünk? — kérdezte a parancsnok, amikor figyelmesen végighallgatta a jelentést. — Valutát nem találtak nála, ezenkívül fontos dokumentumokat, iratokat sem akart kivinni. Tehát nem követett el deviza-bűncselekményt. Ujjlenyomatot minden esetre vétessen és küldje el Varsóba a Központi Dokumentációs Irodába. Egyelőre, 2—3 napig itt marad nálunk. Vajon miért akart öngyilkos lenni? — Azt állítja, hogy félelmében. Félt, hogy a szökési kísérletért legkevesebb öt esztendőt kap. Mindkét tiszt hangosan felneve. tett a szökevény hiszékenységén. A főhadnagy kiadta az utasítást, hogy a rendőrfényképész készítsen róla felvételeket és vegyen ujjlenyomatot. Még ma, futárral elküldjük ezeket Varsóba, a rendőr-főkapitányságra. 3. Éjfél már elmúlt. Krzyzewski őrnagy lakásán már mindenki aludt, amikor hirtelen megcsörrent a telefon. Az őrnagy lassan ocsúdva mély álmából, csak a harmadik csengetésre vette fel a kagylót. Álmos líállójára egy idegen hang válaszolt. — Krzyzewski őrnagy a rendőrfőkapitányságról? — Igen én vagyok. — Itt az ügyeletes őrmester a Waliców negyed rendőrőrsről. Rajski főhadnagy utasítására jelentem, hogy Jan Napiórkowski polgárt letartóztattuk a Wrona utcában, mert verekedést provokált Antoni Palus-sal és Marian Chmielewskivel... — Egy pillanat, őrmester! — szakította félbe az őrnagy —, hagyja a részleteket és röviden mondja el, miről van szó. Miféle Jan Napiórkowskiról beszél? — Hát Kabátujiról, akiről az őrnagy úr érdeklődött nálunk. — Á, Kabátujj! Nagyszerű, hogy a kezünkben van. Holnap reggel kilenckor ott vagyok. Azonnal értesítse Rajski főhadnagyot is. — Megvan a jómadár — ezekkel a szavakkal üdvözölte Rajski főhadnagyot az őrnagy, amikor belépett a walicówi negyed kerületi őrszobájába. — Ha akarja, azonnal felvezetik. — Főhadnagy úr, jobb, ha előbb kiengedik az őrizeteseket, hogy Kabátujj a vérére maradjon. Akkor ő is, még a bandája is joggal azt hiheti, hogy szabadon bocsátjuk a főkolompost is. — Úgy bánik ezzel a Kabátuj- jal, mint a hímes tojással! De rendben van, úgy csináljuk, ahogy kívánja. Félóra múlva bevezettek a szobába egy negyven év körüli, zömök, erős testalkatú férfit. Bal füle vastag volt, teljesen lapos, a íülkagyló rajza nélkül, és fönt kissé beszakítva. A belépő gyors tekintettel végigpásztázta a szobát. Futó csodálkozás látszott az arcán, amikor megpillantotta az ismeretlen, őrnagyi rangban lévő rendőrtisztet. Alázatosan meghajolt. — Mély tiszteletem, főhadnagyúr. Hogy érzi magát? Rég nem láttuk egymást. Az őrnagy urat még nincs szerencsém ismerni... — Idehallgasson, Kabátujj! — a Rajski főhadnagy hangja fenyegető volt, — nem ötórai teán vagyunk, felesleges minden udvariaskodás, arra feleljen, mit csinált már megint? — Nem csináltam én semmit, főhadnagy úr, forduljak fel, ha... — Gondoskodtam magáról, munkához juttattam és ez a köszönet. Megígérte, hogy nem lesz több bajunk magával. — Főhadnagy úr, én úgy éljek, ártatlan vagyok! Két részeg fickó csinálta a zűrt, az egyik szá- jonvágta a másikat, és rögtön annyi rendőr termett ott, mint a pelyva... A rendőrség mindenkit, aki a kocsmában volt, azonnal a sitibe vitt. Hát igazság ez? Ez, kérem, a törvényesség megsértése! — Idehallgasson, Kabátujj, utoljára figyelmeztetem magát,ne* járassa velem a bolondját. — Mit képzel főhadnagy úr! Annyi esztendei jó együttműködés után, hogyan mernék én a kedves rendőrséggel kukoricázni? Verjen meg engem akkor a magasságos isten... — Elég a fecsegésből — a főhadnagy az öklével az asztalra csapott. — Beszélj, az ördög vigyen el, hogyan gyilkoltátok meg az ügyészt az Agrykolán. — Nem tudok semmiféle gyilkosságról és semmiféle ügyészről. — Kabátujj arca meg sem rez- dült. — A főhadnagy úr ismer engem. Kabátujj néha „leterít” valakit, de sohasem ment „véres” munkára. — Kedden megtámadták és meggyilkolták az Agrykolán az egyik ügyészt. Bizonyítékaink vannak, hogy maga részt vett a merényletben. Nem volt a munkahelyén. A tanúk látták a gyilkosság színhelyén, megtalálták a homokkal kitömött kabátujjat is. — Én nem tudok semmiről. Azt hiszi főhadnagy úr, kevés gazfickó garázdálkodik mostanában? Az ilyenek egy kis homokot tömnek a kabátujjba és becsületes „szakembernek” álcázzák magukat. — Mit csinált azon a reggelen? — Melyik reggelen? — Kabátujj nem hagyta magát „berántani”. — Tíz nappal ezelőtt, kedden. Három órai késéssel ért a munkahelyére. — Á, most már emlékszem. Este egy kicsit beszívtam, és átaludtam a reggelt. Hol lehettem volna? Hazulról egyenesen munkába mentem. —. Akkor miért látták az Agrykolán? — Én nem tudom, hogy ki látott ott engem. Hazulról egyenesen munkába mentem. — Ki volt a másik, a társa? — Nincs semmiféle társam. (Folytatjuk)
