Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-02 / 282. szám

4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG f964. december 2. Ha kiléptek a börtönkapun Hogyan találhatnak vissza az életbe a börtönviseltek ? R. Károlynak ez az utolsó éj­szakája a börtönben. Egy évet töltött itt, másfél évi börtönbün­tetéséből egy félévet elengedtek. Pontosabban: büntetés kitöltésé­nek lejárta előtt egy harmaddal feltételes szabadlábra helyezik, a börtöntanács határozata alapján. Ezalatt a fél év alatt már nem rab, de még nem is szabad em­ber. Köteles meghatározott idő­szakonként jelentkezni a rendőr­ségen, és magatartását bizonyos szabályok korlátozzák. Soha többé — Nem kerülök vissza többé a börtönbe! Jó lecke volt, de el­maradhatott volna. Most már rá­jöttem, hogy milyen drága kincs a szabadság, soha nem kerülök szembe a törvénnyel! — szabad­kozott a börtönben^ töltött utolsó napokon R. Károly. A börtön parancsnokai, a neve­lőtiszt, akik a büntetés letöltése alatt alaposan megismerték R. Károlyt, úgy vélekednek, hogy hihetünk neki. Ez az ember, akit annak idején üzemi lopás miatt ítéltek el nem válik majd vissza­esővé. — Mihez kezd, ha szabadul? — faggatom. — Visszamegyek a gyárba, dol­gozni! — válaszolja nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az a közösség, amelyet megkárosított, ismét be­fogadja. R. Károly valóban nyugodt le­het: a felesége, amikor legutóbb meglátogatta őt a börtönben, el­mondta, hogy járt a gyárban, be­szélt a személyzeti osztály veze­tőjével, aki megígérte, visszave­szik a férjét. R. Károlynak, azon­ban nemcsak ebben van szeren­cséje. hanem abban is, hogy a felesége, akire pedig szégyent ho­zott, a börtön ideje alatt is ki­tartott mellette. — Pedig szegénynek sok kese­rűséget okoztam — mondja most lehajtott fejjel R. Károly. — Bi­zony, neki vajmi kevés haszna volt abból, amit én a máséból el­vettem. Azt is éppúgy a haverok­kal szórtam el, mint a keresete­met. A feleségem sokszor alig tudott enni adni a két gyereknek. Hálás vagyok neki, hogy megbo- csájtott és mindent elkövetek majd, hogy a későbbi életünkkel kárpótoljam... Még mindig sok a visszaeső A büntetésvégrehajtás nagy ta­pasztalattal rendelkező tisztjei azt mondják, hogy nincs elítélt, aki első ítélete során ne tenne szent fogadalmat, hogy soha töb­bé nem kerül börtönbe, s a visz- szaesők is újra és újra megfogad­ják, hogy azután nem kerülnek többé összeütközésbe a törvény­nyel. Mégis, a statisztika azt bi­zonyítja. hogy a visszaesők száma nem csökken jelentősen. Mi az oka annak, hogy a sok fogadko­zást nem igazolják a tettek. Miért éri el a börtönbüntetés a kelle­ténél kevésbé egyik fő célját, a javítást, a nevelést? Egy \ alföldi városkában dolgo­zik H. Tibor. Valamikor egy álla­mi gazdaság, pénzügyi előadója volt, ma gyári segédmunkás. Pénzügyi előadóként — a pénz italra kellett — sikkasztott há­rom évi börtönbüntetéséből ket­tőt letöltött, s ma már a feltéte­les szabadlábra helyezésnél hát­ramaradt egy esztendőn is túl van. Saját példáján bizonyítja, hogy milyen nehéz a börtönből szaba­dult ember élete, ö maga csak a rendőrség erőteljes segítségével kapott munkát, pedig a segéd­munkásság igazán nem bizalmi állás. A legalacsonyabb órabérrel alkalmazták, két órabéremelés­ből is kimaradt, pedig munkája ellen nincs kifogás. Az üzemben nemigen szóltak hozzá az első év­ben; sokan úgy vélekedtek, ku­tyából nem lesz szalonna és aki egyszer hozzányúlt más pénzéhez, abból soha nem lehet rendes em­ber. Régi barátai közül a legtöb­ben ma sem ismerik meg. A csa­lád, amíg ő börtönben volt, anya­gilag tönkrement. Több. mint egy esztendeje szabadon van, de még mindig érzi maga körül a fojtoga­tó légkört. ' — Most már kibírom, tűröm — mondja H. Tibor. — Megértem, hogy az elveszett becsületet mi­lyen nehéz visszaszerezni. Sajnos, annak idején, amikor a szabadulás előtti órákat éltem a börtönben, minden sokkal egyszerűbbnek látszott. A közelgő szabadság igé­zete elkábított. Ki töprengett ak­kor anyagi gondok közeledtén? Ki számolt vele, hogy sokan előítélet­tel fogadják majd? Nos, a szaba­dult rabnak újra kell mindent kezdenie, jogos és jogtalan elő­ítéletekkel kell szembenéznie. Javítani kell az „utógondozáson" A büntetésvégrehajtási parancs­nokság nevelési osztályán meg­erősítik H. Tibor véleményét. S kifejtik: a probléma szerteágazó volta, bonyolultsága az oka annak, hogy mindmáig csak kezdeti ered­ményeket értünk el a szabadult elítéltek úgynevezett utógondozá­sában. Pedig jóakartban, a kor­mányzati szervek erőfeszítésében nincs hiány. A k9rmány 1959. decemberében rendeletet alkotott és ebben a ta­nácsok hatáskörébe utalta a bör­tönből szabadulok munkába való elhelyezését. A tanácsoknak nem csupán egyszerű munkaközvetítési ■ tevékenységet kell folytatniok, ha­nem segíteniök kell a volt elítél­teknek a társadalomba való visz- sza vezetésé ben is. Sajnos, a ren­delet szándéka még nem valósult meg teljes mértékben a gyakor­latban. Igaz, a börtönparancsnok­ságok többé kevésbé pontosan ér­tesítik a tanácsokat, hogy terüle­tükre érkezik majd egy szabadult elítélt, aki jelentkezni fog náluk, kérik, gondoskodjanak munkába- állításukról, de a tanácsoknak csak némelyike viseli valóban szívügye­ként ezt a munkát, más esetekben pedig a feladat egyszerűen meg­haladja a tanács végrehajtó bizott­ságának erejét. A törvény keményen büntet. Aki ismételten megszegi törvé­nyeinket, fokozott szigorúságú ítéletre számíthat. Bizonyos óva­tosság is helyénvaló — ostobaság lenne például pénztárosként al­kalmazni egy volt sikkasztót. (bár néha ez is megtörténik). Mégis: a visszaeső bűnözés megszüntetése j lehetetlen az előítéletek felszá-. molása, a társadalom segítsége nélkül. P. I. Megjelent a termelőszövetkezeti tagok kézikönyve A Kosuth Könyvkiadó szer­kesztésében megjelent a Termelő- szövetkezti tagok kézikönyve, amely négyszáz kérdésre ad vá­laszt. A kiadvány tájékoztat a szövetkezeti élet tudnivalóiról, a tagok jogairól, kötelességeiről. A közös gazdaság szervezeti felépí­tésével 123 kérdés foglalkozik. A könyv a tulaj dón viszony, a föld járadék kérdéseivel, a háztáji gazdaságok és a tsz-tagok szociá­lis ellátásával kapcsolatban is vá­laszt ad a felmerült kérdésekre. A termelőszövetkezeti tagok kézikönyvét, amelynek ára 12 fo­rint, a falusi és tsz-pártszerveze- tek propagandistái, valamint a Kossuth Könyvkiadó megyei ki­rendeltsége terjeszti. JORZY EDIGEY törünoua: nnon 5ÍÍHÁLY 13. Négy napig várta az őrnagy Walicówról a hírt, végre türel­mét vesztve telefonozott Rajski- nak. — Nem feledkeztem meg önről — nevetett Rajski —, de sajnos, egyelőre semmit sem tudtunk csinálni. Kabátujj megjuhászo- dott, és otthon ül. Talán megsza­golta, hogy érdeklődünk felőle- Ha önnek sürgős az ügy, akkor elvihetjük otthonról, vagy a gyár kapuja elől. — Nem, nem. Jobb, ha még egy keveset várunk. Az ilyen le­tartóztatás megijesztene másokat. Utóvégre is Kabátujj nem nagyon érdekel engem. Csak a további nyom felderítéséhez szükséges. Mindent csendben és óvatosan kell csinálnunk. Rajski biztosította az őrnagyot, hogy Kabátujjt állandó, diszkrét megfigyelés alatt tartják és a legközelebbi alkalommal „lefüle­lik”. A főhadnagy hozzátette, hogy a legközelebbi szombaton vagy vasárnap. A kerület statisz­tikája szerint a legtöbb kocsmai verekedés és botrányokozás eze­ken a napokon történik. Közben az őrnagyot szüntelenül gyötörte az a kérdés, miért hazu­dott Kalinkowski vallomásában? Elhagyva a bíróság épületét ho­gyan és hol töltötte idejét, mielőtt hazatért volna. A mentőkórházban átnézte a névsort, kik látogatták meg a jog­gyakornokot betegágyánál. Csak a hozzátartozói nevét találta fel­írva, meg az ügvészét, a titkár­nőét és két kollégáét a bíróság­ról. Valaki telefonon érdeklődött Kalinkowski egészsége iránt, de amikor megkérték, közölje nevét, lemondott arról, hogv az infor­mációt megkapja, és letette a te­lefonkagylót. Az őrnagy tehát otthon láto­gatta meg Kalinkowskit, de itt megtudta, hogy a joggyakomok nem vette igénybe a további or­vosi „kiírást”: elismerte, már annyira jól érzi magát, hogy dol­gozni menet Krzyzewski, akár akart, akár nem, kénytelen volt a Swierezewski utcába menni, bár biztos volt abban, hogy barátja türelmetlen lesz, az ő véleménye szerint a nyomozás nagyon is las­sú előrehaladásával. Érzései való­ban nem csalták meg. boszorkányok és látnokok. Van­nak bizonyos okok is, jól ismered őket, amelyek azt parancsolják, hogy a legóvatosabban és a leg­nagyobb figyelemmel dolgoz­zunk. Néha semmit sem ér, ha hirtelen cselekszünk. De térjünk vissza a lényegre. Szeretnék ta­lálkozni Kalinkowskival, állítólag már bejött dolgozni. — Igen, már itt van. A folyo­són balra, az utolsó szobában ül, Debinski ügyész dolgozószobá­jában, aki szabadságra utazott. Krzyzewski elbúcsúzott az ügyésztől és kiment a folyosóra; körülnézett: tájékozódni akart, milyen irányba menjen, végül is balra fordult. — őrnagy úr, őrnagy úr! Hátratekintett. Wilska futott utána. — Ne haragudjon az ügyész úrra — kérte —, ő most valóban nehéz napokat él át. És nem az ő hibájából. Nagyon kérem ... Mosolyogva nézett a kislányra. Könyörgő kifejezéssel az arcán valóban szép volt. — Milyen szerencsés ez a Ju- rek — tréfált az őrnagy — nem minden főnök miatt aggódnak így a titkiárnők. menyasszonya. Egy ottani' örvös lánya. — És flörtök? Varsóban nincs senkije? — Azt hiszem, nincs. Legalább is nem tudok ilyesmiről. Néha szeret eljárni Zosiához, a fővá­rosi ügyészségre. — Milyen Zosiához? — Zosia Samaszkównához Zo­sia négy éve dolgozik a fővárosi ügyészségein. A férfiak az állít­ják, hogy ő a legszebb nő az egész épületben. Bár csakugyan csinos, és szép. a férfiaknál még sincs szerencséje, mindezideig senki sem foglalkozott vele ko­moly szándékkal. Nemrégen azon­ban eljegyezte az egyik bíró. Édesapja a „Wedel”-gyárban dol­gozik. Van egy két évvel fiata­labb öccse, Wiktor. Polonisztikát tanult az egyetemen, de azt hi­szem, minden nagyobb eredmény nélkül. Csinos fiú, és jól táncol, az utolsó mulatságon táncoltam is vele. Az utóbbi időben sokat üldögél a nővérénél a fővárosi ügyészségen és állandóan a bíró­ság épületében cselleng. Zosia azt mondta róla. hogy regényt akar írni, és itt keres hozzá anyagot. — Megint semmi újság — ide­geskedett az ügyész. — Végy több embert a segítségedre. Telnek a napok, közben Kalinkowski meg­gyógyult, és még mindig semmi hír. Ennyi idő alatt nem egy, ha­nem tíz csekket is ki lehetett volna vinni Becsbe. — Sőt, százat is kivihettek! — vágta el a beszélgetést élesen az őrnagy —, de azt az egyet nem vitték ki. Ha az ügyészség úgy gondolja, hogv a nyomozás rossz vagy nem elég energikus, akkor kérje a módosítását és tegye át az" ügyet a fővárosi parancsnok­sághoz. Talán ott eredményeseb­bek lesznek. Az ügyészhelyettes zavarba jött. — Bocsáss meg, Stach. Nem akartalak megbántani. Jól tudom, ha te nem mozdítod ki az ügyet helyéből, akkor senki sem moz­dítja ki. De képzeld magad az én helyzetembe, a szó szoros értel­mében égni kezd talpam alatt a talaj. — Mergértelek, de te is érts meg bennünket. Nem vagyunk Wilska elpirult. — Halinka kisasszony — mond­ta az őrnagy könnyedén meg­érintve a lány karját —, sétál­junk egy kicsit és beszélgessünk komolyan. Maga ugye, ismeri Ka­linkowskit? Mi a véleménye ró­la? — Mit mondhatok én? Kalin­kowski több mint három eszten­deje dolgozik a varsói bíróságon. Már minden osztályon dolgozott. Legtovább, már egy esztendeje, itt az ügyészségen van, mert ezen a vonalon akar maradni. Jó kolléga, mindig szívesen segít a munkában. Udvarias, de talán kissé öntelt, mert sokszor dicsér­ték a munkáját. Kétségtelenül tehetséges! Vissza akar menni Plockba. — Gazdag? — A szülei Plockban laknak. Apja hajós, az anyja egy fejuzlet vezetője. Van még egy öccse és egy húga. No, és egy jómódú — Kalinkowski flörtölt Zosiá- val? — Nem igen lehet ezt flörtnek nevezni, mert — mint mondot­tam, — Zosia az egyik bírónak szabályosan eljegyzett menyasz- szonya. és az utóbbi időben na­gyon vigyáz a hírére. Különben Zygmunt tudja ezt, és aligha koc­káztatta volna meg az ő hely­zetében, — ne felejtse el, kine­vezésre váró joggyakornok — hogy ellenlábasa legyen valaki­nek, aki komolyan árthat neki. Az igaz, hogy a kislány tetszett neki, és ő is a kislánynak. Hiszen Zosia majdnem elájult, amikor a fülébe jutott a baleset híre. De azelőtt nem árult el semmit az érzéseiről. — És maga? Maga hasonló esetben könnyen elveszti a fejét? — Ez nem tartozik a tárgy­hoz, őrnagy úr — mosolygott Wilska — már így is sokat mond­tam önnek. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents