Tolna Megyei Népújság, 1964. november (14. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-11 / 264. szám

1964. november íi. TOLNA MEGYEI NÉPŰJSAG Mewnutathozás tizenegyedszer NEGYVENKÉT KÉP, tizenki­lenc alkotó. Ennyi a XI. me­gyei képzőművészeti kiállítás számszerű summázása. A római szám azt jelzi, hogy a megye képzőművészeinek ez a tizen­egyedik seregszemléje, amelyet évenként immár hagyományo­san november 7-e tiszteletére rendeznek meg a szekszárdi múzeumban. Egy-egy jellemző vonása mindig volt ezeknek a tárlatoknak s eddig leginkább a nyarankénti művésztelepek hatásai érződtek meg a felvo­nultatott képeken. Amennyire örvendetes volt ez a korábbi esztendőkben — mert mester­ségbeli gyarapodást jelentett minden egyes alkalommal — annyira gátja volt ez a témák szerteágazásának az utolsó két esztendőben. Ennek a kiállítás­nak érdeme, hogy a nyári paksi művésztelep már csak a legki­emelkedőbb visszaemlékezések­ben idéződik és a tárlatlátogató tágabb vidékekre utazhat kép­zeletében. A kiállítás megtekintése kel­lemes élmény, valóban alkal­mas arra, hogy a bemutatott tájak, hangulatok segítségével elkalandozzon a néző. A témák sorravételekor kiderül, hogy a kiállított művek közül telje­sen hiányoznak a csendéletek. Amennyire lapossá tehet egy Új magtisztító üzem létesült Dombóvárott A Szövetkezetek Tolna megyei Értékesítő Központja a napokban helyezte üzembe az exportra gyártó új _ magtisztító üzemét Dombóvárott. A? üzemben gépi osztályozás után kézi válogatásra kerül a bab. A kézzel válogatott bab — mintegy nyolc és fél va­gon, — még az idei évben a nyu­gati országok megrendelőihez le­szállításra kerül. Az üzem jelen­tőségét növeli az, hogy asszonyok részére munkalehetőséget biztosít. J lenleg negyven dolgozót alkal­maznak, a jövőben viszont bőví­tik a munkáslétszámot. Nagy Ákos levelező csoportos bemutatkozást a csendéletek sokasága, úgy hiányérzetet is kelthet egy megszokott témacsoport teljes távolléte. Mert meg kell mondani, hogy az idén nem a csendéletek szürkítik el a kiállítást, hanem a tájképek kerültek megenged­hetetlenül túlsúlyba. Talán az egyéni elbíráláson kívül szem­pont lehetett volna a beküldött képek olyan válogatása is, hogy azok biztosítsák a tárlat egé­szének egészséges ritmusát. A KIÁLLÍTÁS tehát kelle­mes élmény, de egészéről ennél többet nem mondhatunk. Egye­dileg sok szép darabbal talál­kozhatunk, amelyek kimunkálá­sukban, színösszhangjukban mestereiket dicsérik, de elgon­dolkoztató, belső drámai feszí­tésű képpel szinte egyáltalán nem találkoztunk. M. Szabó Ist­ván tájképeinek hangulata idé­zi még a nehezen megtagadha­tó, de már véglegesen a múlté lett vaskos paraszti világot, ám e bizonytalan hangulatokkal nem szabad beérnünk. A képzőművészétünkről val­lott felfogás kimondatja, hogy a szépérzéket fejlesztő alkotások mellett szükségünk van a sűrű, egészséges mondanivalójú al­kotásokra. Sőt elsősorban ezek­re van szükség, mert bennük ötvöződhet a másik szándék is. Itt azt is el kell mondani — nem tanácsadó gesztussal, hi­szen a kiállítók tudják talán leg­jobban — hogy az ilyen mondan­dók hordozói elsősorban az em­berek. Az emberek, akik vá­szonra álmodva figurális kom­pozíciót jelentenek, és ame­lyek úgyszólván teljesen hiá­nyoznak a tárlatról. A kívül álló szemlélődő talán azt hinné, hogy a mi megyénk képzőmű­vészeiből hiányzik a bátorság, ahhoz„ hogy kétségkíyül, nagy gondot jelentő figurális kompo­zíciók megformálásához kezd­jenek. Kevés kivétellel azon­ban ez nincs így. Beszélgetések sokkal inkább azt árulták el, hogy a vásárló, tehát nem csak a nézelődő közönség, leginkább a tájképek, csendéletek iránt vonzódik. Segíthetne ezen talán, Babits Mihály szülőháza Szoksz árdon egy kiállításon belül kiosztható nívódíj, amely a véleményt mondó és formáló képek meg­festésére inspirálna. AZ IDEI TÁRLATON a leg­több alkotással — számszerint héttel — Martinék József sze­repel. Próbálkozó kedvére mi sem jellemzőbb, mint, hogy szép számmal mutatkozik be a fegyvertárából eddig hiányzó guasche-rajzokkal. Lázár Pál akvarellos élményei öt képben tükröződnek a tőle megszokott magas színvonalon majd 3—3 képpel következik Staub Fe­renc, M. Szabó István, Kertes Kollmann Jenő, Heinrich Ru­dolf, Szabó Dezső. A kiállítás egyik legmelegebb színfoltja Szabó Dezső „Szüret után” cí­mű kis méretű ősz hangulatú képe. Két-két képpel szerepel Molnár György, Oszoliné Né- very Piroska, valamint Szily Géza. Szily Gézát is éppúgy a fiatalok között üdvözölhetjük, mint az igen megragadó akva- rellt benyújtó Cseh Gábort és a Mátai Antal kulturális szemlén először magáról hallató Érdi Juditot, aki e tárlat legjobb portréját adta. Végh János, Nagy István, Stekly Gyula, Láng Sándor, Pesti László, Axnix István és Kasselik Lász­ló szerepelnek még egy-egy képpel, amelyek jól illeszked­nek bele a közepesnél jobb színvonalat jelentő tárlat egé­szébe. Végh Miklós WWWiVWWMVJWWftWVWVWVWItWi I MN így él az emlékezetben: PIHENŐ Túri M. felvétele. A három nehéz hónap Emlékek után kutatto™ nyan. Olyanokat ke­restem, amilyeneket csak hallomásból ismerek. Mégsem felejtem el. Hogyan felejtenék azok, akik végigélték? A felszabadulástól kérdezősködtem, azokról a napokról, amikor Simontomyáai először lát­tak szovjet katonát. Húsz éve már, de az em­berek emlékeznek: (Szabó Sándor végigsimít homlokán, azon töpreng, hol is lehetne kezdeni. Homályos szo­bában ülünk, mintha könnyebb lenne így a beszélgetés.) — Az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor a szovjetek december 6-án bejöttek a faluba. Itt álltak meg gépkocsikkal a szomszéd ház udvarán. Hallottam, amikor egy tiszt mond­ta a katonáknak, ne álljanak olyan közel a ganghoz a kocsikkal, mert tönkreteszik a kő­lapokat. Ez volt az első kellemes csalódásom. Tudja, a háborúval annyi kósza hír jön... — Itt, nálunk sokszor voltak beszállásolva szovjet katonák. Egyikük még a puskát is az ágy alá dugta, ne féljenek tőle a gyerekek. Feleségére néz, mintha tőle várná a bizo­nyítást. — Emlékszel arra a kis szőkére, aki együtt aludt a fiúnkkal? Nagyon fáradt volt szegény — mondja az asszony. —' Igen, igen. És az, aki hétszer, vagy nyolc­szor is visszajött, olyan jól érezte magát. A neveket már eltemette az idő, de az ar­cok még élnek a két emberben. Úgy érzem, ahogy mesélnek, mintha néhány házzal odébb még állna az ágyúsor, és akaratlanul halkan beszélünk, mintha a másik szobában fáradt katonák pihennének. Szabó bácsi minden vö- röslkatonájához egy-egy nap emléke kötődik. Nem az események kapcsolódnak emberekhez, inkább egy-egy ember kedves emléke idézi fel bennük a történteket. — Ilyen gyors támadásokról én még nem is hallottam, min.t ami itt volt. Egy éjszaka nagyon előrenyomultak a németek, és mire elmúlott éjfél, már kilométerekkel hátrább vol­tak, mint ahonnan elindultak. Itt, a házban is volt német, amikor mi a szomszéd pincéjébe húzódtunk. Átjöttem megnézni a házat, akkor éppen a pipámat próbálgatta... Előfordult olyan nap is. amikor a szovjetek előőrsei itt voltak a Temető utcában, néhány utcával feljebb pe­dig már lehetett látni a német posztot. — Moziba is mentünk szovjet katonákkal, — szól közbe az asszony. — Igen. hívtak bennünket, itt nem messze egy házban volt a vetítőgép. Húzódoztunk, mert mindenki félt itthagyni a holmiját. Erre őrt állítottak minden ház elé. hogy nyugodtan elmehessünk. ÍYíHTV llíir ni voltak. Egyszer elmeh- uau.wft.^j, egyszer visszajöt­tek a németek. Azt hiszem, március 15-én volt a nagy támadás. Alikor már nem jöttek vissza többet. Gahó István kicsit csodálkozik, amikor el­mondom, hogy húsz évvel ezelőtti emlékeit szeretném hallani. (Hetvenkét éves. nyugdíjas. Az elsők között volt, akik a németek elvonulá­sa után megalakították a Szociáldemokrata Pártot. Először öt taggal, de a fuzionáláskor már 480 sdmontornyai lépett a Kommunista Pártba.) — Hol is kezdjem, minden úgy él bennem ma is, mintha tegnap történt volna. — Emlékek? Nagyon sok embert veszítettek itt a szovjet elvtársak. Egyszer egy támadás után néhány szomszédommal harminckét ka­tona holttestét hordtuk össze a szőlőhegyen. Úgy mondták: a mi falunk olyan, mint egy kis Sztálingrád. — A kórházat a falu központjában álló kastélyszerű épületben rendezték be. Cukrász voltam azelőtt, én sütöttem, főztem a betegek­nek. Peter, az oroszok szakácsa volt a társam. Karácsonykor kis ünnepséget rendeztünk. Sza­loncukrot csináltunk a katonáknak, hogy ők is kapjanak valamit ezen az ünnepen. — Fontos helynek tartották a mi falunkat a németek. A híd, meg a vasút miatt. Mikór visszavonultak, felrobbantották a hidakat. Ne­héz három hónap volt... — A németek Jánosháza, Irénmajor kör­nyékén helyezkedtek el, onnan törték be jó- néhányszor a faluba. Egyszer vagy öt tank be­hatolt az állomásra, kifosztották a raktárakat, aztán megindultak a falu felé. Nem sokáig, ju­tottak, kilőtték őket a szovjetek. — Március volt, amikor a szovjet katonák átjutottak a Sión. A németek nagyon védték a falut. Utcáról' utcára, szinte házról házra har­coltak. Akkor már nem volt megállás... Janiin liánéi ahogy mesél a harcok IvdllO DdCSl emlékéről szinte észre­vétlenül a felszabadulás utáni napokra tereli a szót. Arról beszél, hogy kezdték felépíteni a vashídat, és esténként hányszor kellett végig­járni a házakat, mire a másnapi munkát meg tudták szervezni. Az emlékek nem múlnak el. csak kis időre feledteti őket a mindennapi munka... Kónya József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents