Tolna Megyei Népújság, 1964. november (14. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-10 / 263. szám
TOLNA MEGYEI VEPÜJSÄG 1964. november 10. „Vinni kell a harcot...” 55 éve halt meg Gyulai Pál Hatvány Lajos írta lírai hevü- letű emlékezésében, a „Gyulai Pál estéjé”-ben, hogy a kritikus tulajdonképpen halála napjáig harcos, a közhangulattal szembeszállni merő, saját igazságai mellett bátran kiálló ember maradt. „Szelidebb lett és bölcsebb, de szégyellte volna, ha nem fedezi indulataival is felismeréseit.” Az 1826-ban Kolozsvárott született és 55 évvel ezelőtt, — tehát 83 esztendős korában — Budapesten meghalt Gyulai Pál soha nem tudta levetni a hivatalnok-sorba jutott nemesi család környezetéből magába szívott politikai konzervativizmust. Tudjuk, hogy Görgeyt Kossuth Lajos, és Deák Ferencet, de Széli Kálmánt is Teleki László elé helyezte. Ugyanakkor azonban az irodalomban a realizmus harcos híve volt, és rendkívül élesen támadta az életet hazugul „megszépítő”, a valóságot leegyszerűsítő, ahogy ő fogalmazta; „a legendákat gyártó” irodalmi műveket. Nagy Petőfi-tanulmányában elismeri a költő művészetét, s ugyanakkor ízekre szedi a nagy költő alkotását külsőségeiben másoló, s Petőfi költői realizmusa híján lévő, „a nagy géniusz lába- nyomába sem érő” utánzókat. Jókai politikailag közelebb állott Gyulaihoz, mint Petőfi, de ez nem akadályozta meg Gyulai Pált abban, hogy az akkor már „poéta laureatus”-nak számító nagy mesemondót mindig támadja. A harcos kritikust annyira ingerelte Jókaj „angyal és dómon” ábrázolási módja, hogy azt sem méltányolta, ami pedig Jókai érdeme: a gazdag mesélő vénát, az emelkedett, s mégis közérthető stílust, a pompás leírásokat. Gyulai rengeteg kritikát írt; a magyar irodalom ütőerén tartotta kezét. Noha Kozma Andor, a Gyulai-vezette „irodalmi Deák- párt” emlőin nevelkedett, ez azonban nem akadályozza Gyulait abban, hogy az 1889-ben írt kritikában rá ne mutasson Kozma költeményeinek „csinált”, „nagyhangúan rhetorikus” voltára. Jó tanácsokkal zárja kritikáját: „Ne kéresse a fantázia édes betegségét, de átadva magát az élet többnemű és erősebb benyomásainak, keressen minél több tápot fantáziájának. Ne írjon robotból verset, érlelje meg gondolatait”. Gyulai Pál írt regényeket, novellákat, verses elbeszéléseket, lírai költeményeket is. A Kemény Zsigmond hatását túlságosan is tükröző „Egy régi udvarház utolsó gazdája” című regényénél fontosabb a „Nők a tükör előtt” című kisregény és fennmaradnak a rostáló időben az olyan versek, mint az „Éji látogatás”, vagy a „Hadnagy uram”. Művészi alkotásainál — nevelői irodalomszervezői munkásságánál is — fontosabb világos esztétikai elveken alapuló, a művekben a valóság és az élet vonásait kereső kritikai tevékenysége. Nem feledhetjük: 6 fedezte fel a magyar irodalomtörténet számára Katona József „Bánk bán”~ját, ő írta az első, modem szemléletű Vörösmarty-tanulmányt; s egész életében küzdött az ál- és félműveltség, az olcsó eredetieske- dés, a szélhámos kozmopolitiz- mus ellen. Ezeket az érdemeit felismerve búcsúzott versben Ady Endre Gyulai Páltól. A „Harcos Gyulai Pál” című költeménye tisztelgés előtte; „— Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot, S a sorsvivők el nem mehetnek. Hol álom-pipák ős füstje kavargóit, Szívig és csontig vinni kell a harcot." A. G. Szalui Jánost ÍTÉLETIDŐ EGRI CSILLAGOK • Feldolgozta : Márkus» László Rajzolta: Záród Ernő in. — Dani! Hogy kerülhetett ez ide? Mi lesz, ha István megtudja, hogy itt van? Jaj édes istenem, csak menne el... István mocorogni kezdett. Dani ismét zörgött. — örzse ... ! — Ha jól hallottam, neked szóltak! — Nekem? — Neked hát! Engedd csak be a gavallérodat! — Én? — Hát ki az isten, talán én engedjem be?! Az asszony felkászálódott. Magára rántotta a ruháját, a lábára meg egy rossz cipőt húzott és kikiáltott a jövevény megnyugtatására. — Várjál, mindjárt megyek! Gyufa sercent, kulcs fordult a zárban. — Már azt gondoltam, nem vagytok itthon. István is itthon van? — Itthon! — Hű, de megveszekedett egy idő van kint... — Kerülj már bejjebb. — Jóestét István! Ne haragudj, hogy éjnek idején zavarok, de gondoltam... — Nem zavarsz. Aztán mi járatban vagy errefelé? — Csúnya idő van kint. Dörög, villámlik, csapkod az istennyila, esik az eső, meg a jég, mintha a hideg pokol szabadult volna a földre. ítéletidő van kint. Sok házról még a tetőt is levitte a szél. Nálunk az állatok úgy megvadultak a vihartól, hogy a Sárinak a csikója megszökött az istállóból. Erre felé jött. Azért jöttem: nem volna-e egy esőkabátod ... — Van ni van ... — Lennél szíves kölcsönadni. Mégiscsak kár lenne azért a nyamvadt csikóért... — Ott van a fogason, a konyhában ... — Köszönöm. Holnap visszahozom! — Ráérsz vele. Nem sürgős... — Hát jó, akkor majd alkalom- adtán beadom. Dani elment. Az asszony gyorsan a dunyha alá bújt. — Elment? — El! — Jó trükk ez az esőkabát fÓvatos. Már a konyhában meg- Lkérdi: „István itthon van?!” Itt- "hon a hergott istenit, itthon! Jó, khogy itthon van! Most legalább rmaga is meggyőződhetett róla, Lhogy mi történik a háta mögött. fMost tagadd le, most te cafat! István kiugrott az ágyból. — Takarodj a házamból te, te mocsokféreg ... ! Takarodj! — István ... Kint villámlott és felnyögött az ég. 7. Lassan világosodott. Az ablakon beszűrődő fény megvilágította Istvánt. Állt és maga elé bámult. Olyan volt, mint aki megzavarodott. Szemei véresek voltak, arca sápadt és ökölbe szorult keze remegett. Egyszercsak hirtelen a földre vágódott. — Erzsók! örzsi! Erzsikém! Karjai átölelték az asszonyt. Kicsit fölemelte, a szemébe nézett és ujjai remegve simogatták a formás kezet. — Erzsók! Nem akartam! Hidd el, nem akartam! Szeretlek! Szeretlek ,.. ! 8. Szép nyári reggel volt. Madarak csiviteltek és a vihar nyomát csak a megtépdesett növények, a letört koronájú fák őrizték. A vihar főleg a fiatal fákat tördelte le. Az emberek már korán kimentek a határba, hogy megnézzék milyen nagy kárt okozott a vihar az ő földjükön. Ha összetalálkoztak, akkor sóhajtva mesélték, hogy az ő kukoricájuk teljesen oda van. A másik meg azt panaszolta: ez az átkozott vihar tönkretette a szőlőjét, de a barackfákat is. Az egyik ilyen hatáméző csoport ott ment el Tóthék tanyája mellett. Nagy jónapot köszöntek, csak úgy szokásból, gondolván, hátha van valaki az udvaron, akit ők nem látnak. És. ha ilyenkor nem köszönnek, akkor tudják, hogy mi következik ebből. Estére már mindenki arról beszél a faluban: annyira felvágnak. hogy még nem is köszönnek. Ezért hát köszöntek, nem törődve azzal: kapnak-e feleletet. — Úgy látszik nincsenek itthon. — szólalt meg Bujdosó Imre. — Az meglehet. — dünnyögött Csizmadia Péter. — Füstöl a kéményük. — Az ám! Méghozzá a szobai. — Vajon mit csinálhatnak? Nyáron a szobában tüzelni? — Törődök is én véle, akármit is csinálnak. 9. Kocsis János, a postás mint mindenkor, ma is pontban féltizenegykor kint volt az állomáson. Ma a vonat is pontos volt. Ez pedig nagy csoda. Átvette a csomagokat, a leveleket, nyakába akasztotta a gurtnit és gyite ne, már tolta is maga előtt a tragacsot. A postán kiöntötte a zsákból a levelet és szortírozni kezdte. Egyszercsak a kezébe került egy levél. Tóth Istvánnak volt címezve. Dünnyögött valamit magában, valami olyat, hogy pont amikor ő sietni akar, akkor kell kimenni a tanyára is. — Majd kiküldőm az asszonyt! — gondolta és ezzel bele is gyömöszölte az újságokat, meg a leveleket a táskába. Az asszony pörölt az emberrel egy verset, de azért csak kivitte a levelet. Először bekiabált az udvarba, de mivel nem feleltek, hát bement. Ajánlott levél, át kell adni az istenit! — bosszankodott Ko- csisné. A kutyától is tartani kell, igazán kijöhetnének! Kopogott az ajtón. Semmi válasz. Megnyomta a kilincset. Bement. A konyhában senki; — Hé, van itthon valaki! Nem felelnek. Benyit a szobába. Egy pillanatig, mintha megmerevedett volna. Maga sem tudja, hogy keveredett ki onnan a szobából, csak azt tudja, hogy futni kell, hogy minél előbb el kell hagynia ezt a tanyát. 10. Néhány óra múlva egy autó állt meg a tanyán. Négy ember szállt ki a kocsiból. Benyitottak a konyhába, majd a szobába. A szobában bűz terjengett. Az ágyban ott, feküdt a halott asszony és mellette ott állt István. Éppen etette az asszonyt. — Mit csinál? — kérdezte a rendőr. — Enni kell neki, hogy meggyógyuljon! 11. Szombat délután volt. Idős és fiatal asszonyok, férfiak gyülekeztek a tanyán. A koporsó ott állt a tanya közepén. Rajta felirat: „Tóth Istvánná élt 23 évet”. Amikor a pap a búcsúbeszédet mondta, valamennyi asszonynak potyogott a könnye. Egyesek még fel is sóhajtottak. A koporsó mellett ott állt Tóth István is. Két rendőr fogta. — Megbolondult. — súgták egymásnak az asszonyok. — Etette a halott feleségét. Be- fűtött. hogy ne fázzon . .. — Talán nem is volt igaz az az egész Dani história. — Ugyan! Ok nélkül nem ölte volna meg! Nem bizony. Biztosan megvolt rá az oka! — szólt közbe Kányáné. A kántor énekelni kezdett. (Vége.)
