Tolna Megyei Népújság, 1964. november (14. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-05 / 260. szám
I%4. november 5. TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 5 ÚSZÓDÁRU A DUNÁK Befejezték a bajai hídroncsok kiemelését — Hit rejt még a folyammeder? Az áradó vízből kiemelkedő vasroncsok között haladt ladikunk a Dunán a bajai híd mellett. Keménykötésű csónakosunk, Németh József állva is magabiztosan irányította evezőlapáttal a ladikot a jobb part közelében horgonyzó hatalmas úszódaruhoz. A több méter mélységű víz fölött imbolygó csónakból vaslétrán kapaszkodtunk fel a „József Attila” daruhajóra. A fedélzeten sokkal hűvösebb, mint a parton, hideg szél nyargal állandóan a hömpölygő hullámokon. AZ UTOLSÓ 500 TONNA Németh József, a nagy daruto- rony kötözője. Ö köti a vasroncsokat a daru drótköteléhez. Nem veszélytelen mesterség ez a nagy folyó felett. A napokban — s utolsóként — egy hídrészt emeltek a felszínre. Mintegy 200 tonnára becsülték ennek a súlyát, kétszer olyan nehéz volt, mint a 100 tonnás úszódarü. A félig a meder homokjába süllyedt, valamikor két pillér között ívelő vasszerkezettel egyedül nem bírt a daruóriás, amely a budapesti Er- zsébet-híd építésétől ment le még a nyáron, a XI. világháborúban felrobbantott bajai vasúti híd roncsainak kiemelésére. A súlyos hídrészt az úszódaruval és a 4. számú hidraulikus hajóemelővel együttesen tudták csak kiszakítani a fenékből. Ezzel befejeződött a bajai hídroncsok kiemelése, amelyet két éven át végeztek a Hídépítő Vállalat búvárai és darus hajósai. Németh József becslése szerint 700—800 tonna roncsot szedtek ki, s az idén került a legtöbb, mintegy 500 tonnányi a partra. DERÉKIG A HOMOKBAN A hídroncsokat több méternyi vastag homokréteg lepte be a folyj fenekén. Nagy erőfeszítéssel dolgoztak a búvárok: Kispál Sándor, Körösi István, Zenteg Ferenc, és Szabó Gusztáv. Tavaly Zenteg Ferencet, derékig betemette a mederben a homok. A rárakódott homok és iszaprétegtől ugyanis szivattyúzással tisztítják meg, teszik hozzáférhetővé a roncsokat. Akkor mélyen leszívattak s az így keletkezett tölcsérszerű mélyedésben dolgozó búvárra hirtelen ráömlött az egyik oldalról leomló homok. Azonnal tovább- szivattak, s így sikerült kiszabadítani a búvárt kellemetlen helyzetéből. Az utolsó nagy szerkezetet a víz alatt elvágták a búvárok, hozzákötötték az acéldrótokat, s kihúzták a daruval, meg a hajóemelővel. Ezzel az utolsó akadályt is eltisztították a bajai hídnál a hajók útjából. A meder teljes megtisztítása azonban még tart, de már csak apróbb maradványok vannak hátra. A partra tett roncsokat — amelyek egy- részét a Duna áradó vízének hullámai ismét nyaldossák — feldarabolják és úgy szállítják majd el a helyszínről. FADEREGLYE A HULLAMSIRBAN Most kiemeltek egy fadereglyét is, amely a vashídnál is régebben heverhetett a Duna hullámsírjában. Vajon, hogyan és mikor süllyedt el a régi dereglye? Milyen tragédiát rejtett a folyam medre? Erre csak a szakértők válaszolhatnak majd. A titokzatos dereglyét a felszínre hozva, kihúzták a parthoz, s odakötötték egy cövekhez. Jelenleg újra elöntötte az árhullám, amely birtokába vette a nemsokkal ezelőtt még víztelen partot. TÖRTÉNELEM A VlZ ALATT Mondják, hogy sok mindent rejt még a Duna. A „József Attila” úszódaru következő feladata a Baja és Érsekcsanád között a JI. világháborúban elsüllyedt magyar páncélos monitor kiemelése. A daruhajót most átirányították a túlsó parti helyszínre, amely a folyam baloldalán van. Tavasz- szal Fadd-Domborinál kezdik meg az ottani Duna-részen felrobbant és elsüllyedt Dömös személyhajó maradványainak a kiemelését. Kiemelésre vár a dunaföldvári hídroncs, és Paksnál egy kereskedelmi hajó is, amely ugyancsak a háború alatt merült a hullámsírba. AZ „AMUR” FÉNYEI Megtekintettük az úszódaru hajóstanyáját is: a kapitány, a kormányosok, az üzemvezető, a vitorlás, a másodgépész és a hajóslegények lakályosan berendezett kajütjeit. Akkumulátorral fejlesztett villany árasztja a világosságot, a Duna vize folyik a vízvezetékekben. — Nyáron jó, de ősszel és tavasszal a hűvös miatt már nem kellemes a hajón lakni — jegyezte meg kalauzunk. Télen nincsenek kint, ha jön a jégzajlás, behúzódnak a telelőbe. Most nagyjavítás lesz éppen. Többen Tolna megyeiek dolgoznak az úszó darun: Németh József bátai, néhá- nyan tolnaiak, a többiek' pestiek, csongrádiak, hartaiak. — Én jobban szeretem a vizet, mint a szárazföldet. Csak az örökös csavargást únom — említette Németh József, aki 13 év óta "Van ennél a vállalatnál. Ez idő alatt a legtöbbször távol volt várostól, falutól. Itt jó sorsa volt, hiszen minden este hazajárhatott családjához, de Algyőn és Tokajban már ritkábban tehette meg ezt. A hét végén, a munkaszüneti napokon a tolnai Guld Mihály, aki csaknem harminc esztendeje hajós, tartott ügyeletes szolgálatot. Most az áradás idején éjszaka is fokozott figyelemmel kísérte a Dunát. Ilyenkor a vízár a parttól elvált egész fákat is elsodor, amelyek rakétaként vágódhatnak a hajótestnek. Az őrködés magányában Lili, a hajóőrző kutya a társ. A közben beállott szürkületben Guld Mihály vitt ki bennünket csónakon a partra. Fenn az új hídról még hosszan elnéztük a Duna esti fényeit. A túlsó partról Baja üzemeinek, utcáinak lámpái tükröződtek, száz, meg száz villanykörte villogott a kikötőbe érkezett „Amur” emeletes üdülőhajón. Áz élet fényárja ragyogott a sötét hullámokon. Ballabás László Á tamási paplanüzemben Augusztusban indult meg a termelés megyénk legfiatalabb ipari üzemében, a Simon tornyai Vegyesipari Vállalat tamási paplanüzemében. Erre a célra átalakított ipari tűzőgépekkel varrják a paplanokat. Irány Budapest. Háromszáz paplant visz el egyszerre a teherautó. — Sajnos, elfogyott, tessék talán megnézni a másik sarkon lévő boltban — mondta a tíúiop a boltos, mire én ugyancsak méltatlankodtam. Időm eppen volt, hogy átsétáljak a másik üzletbe, de azért beírtam a panaszkönyvbe. Elvégre, mégiscsak disznóság, hogy az embernek egy közönséges árucikkért utcáról utcára kell sétálnia. Micsoda ellátás ez?! A panaszkönyvi beírásra aztán vizsgálat kezdődött, majdnem fegyelmit kapott a boltos, gyorsan intézkedtek, hogy legyen olyan áru is a boltban, amilyent kerestem, aztán eljött hozzám egy háromtagú küldöttség elnézést kérni. * Jött a tél, nem volt ruhánk, ami megvédett volna a hidegtől. A lámpánkhoz nem volt cilinder. de petróleum is alig akadt. A sótartó csaknem mindig üres volt, anyám inkább tett volna hozzá mindig, amikor főzött, mint elvett belőle, mert tudta, hogy másnap is öt éhes száj ül majd az asztalhoz, azt viszont nem tudta, hogy honnan vesz annyi sót, amennyi a levesbe kell. így aztán egy szép napon így szólt hozzám anyám: — Fiam, felmegyünk mi is Pestre, cserélni. Te is jösz. elég nagy vagy már, elbírod a hátizsákot. Jól kihúztam magam, hogy nagyobbnak tűnjek, nehogy közben meggondolják magukat, mert akkor még nagy dolognak számított Pestre menni. Éppen a 12. évemben voltam, így aztán egy kicsit büszke voltam, hogy már ilyen komoly dologban is számítanak rám. Elkezdtünk csomagolni. A kamrából leakasztottunk egy-két tábla szalonnát, a zsírosbödönből is kikapartuk a maradékot, néhány megkopasztott tyúk és kacsa is a hátizsákba, meg a kosárba került, aztán következett a krumpli, tojás, zöldség, dió, meg az aszalt szilva. Amikor már kész volt a csomag, akkor kiderült, hogy még ezt is kellene vinni. meg azt is, így aztán csomagoltunk tovább. Végül hátunkra akasztottuk a hátizsákot, a kosarakat a kezünkbe, aztán elindultunk a vasútállomásra. Mire a falu szélére értünk, már majd összerogytunk, pedig akkor az útnak még csak a kezdetén voltunk. Ugyanis Miszlának akkora legközelebbi vasútállomása Nagy- dorog volt, mert a pécsi vonalon, Simontornyánál rossz volt a híd, és így arra nem közlekedhettek a vonatok. Persze, hogy •.Nagydo- ragról mikor indul vonat, azt nem tudtuk, de úgy hírlett, hogy ezen a vonalon néha megy Pest felé. Vagyis csak úgy, vaktában indultunk el. A faluból kiérve, megszaporodtunk: mások is jöttek a nagy batyukkal. A hegynek fölfelé már vagy tizenötös csoportban szuszogtunk. izzadtunk, pedig a hőmérséklet fagypont körül járt. Aztán, ahogy visszanéztünk, a messzeségben újabb és újabb bátyusok tűntek elő. Mintha vándorútra kelt volna az egész falu. Nagydorog vagy 20 kilométerre fekszik Miszlától, így aztán egész nap mentünk, már ahogy az erőnkből tellett, mert bizony majd minden kilométernél le kellett tenni a csomagot. Nagyszékely felől is. Nem kérdezte senki senkitől, hogy hova megy, de mindenki tudta — a batyuról. A lőrinci lapon, — így nevezik a Nagyszékely és Sárszentlőrinc közti út egy részletét, ahol jó messze el lehet látni az úton előre is, hátra is, — már százak botorkáltak a nagy pakkokkal. Alig akartuk hinni, de egyszer mégiscsak megérkeztünk a nagydorogi vasútállomásra. Holtfá- radtan rogytunk le a hideg földre, s vártuk a vonatot. Egyszer be is jelentették, hogy ami most jön a vonat, az egyenest Pestre megy. Nemsokára be is döcögött az állomásra egy nyitott kocsikból álló tehervonat. Ez volt a menetrendszerű személyvonat. A vagonokba rakott árun emberek százai szoronkodtak. Szerencsénk volt, egy krumplisvagon tetejére kerültünk — ez szerencsének számított, mert volt, aki nem jutott tovább az ütközőnél. Egy órán belül fehérek voltunk a dértől, zúzmarától, és vacogtunk. Testrészeink meggémbered- tek, mert moccanni sem tudtunk egymástól. A mozdony füstje állandóan fojtogatott bennünket, a kéményből kirepülő szikrák pedig hol egyikőnk, hol másikónk ruháját égették ki. Gyötört bennünket az álom is, de ha csak elbóbiskolunk, a következő pillanatban lerepülünk a vagon tetejéről. Végül másnap mégis felérkeztünk Pestre, és megkezdődött a házalás. Minden bérház udvara amolyan börze volt: ha belépett oda egy falusi ember batyuval, azt megrohanták a ház lakói. . — Mennyi szalonnát ad a téli kabátért, ami rajtapi van? — Nénikém, levetném a cipőmet egy kis, zsírért... — Kedvesem, csak legalább mutassa hieg azt a kacsát... A kabátot felpróbáltam, mamám jónak ítélte meg, mert mint mondotta, négy-öt évig még nőhetek bele. Az enyém is lett. Sikerült szerezni egy felemás bakancsot is, meg valami előkelő úrtól egy kopottas térdnadrágot és micisapkát. Mikor hazaértem, a saját apám sem ismert meg benne! Sikerült cserélnünk egyéb dolgot is, amire szükségünk volt. Vagy két napig Pesten voltunk, az élelmiszer helye egyéb dolgokkal tellett meg, de ezt a kifejezést még véletlenül sem hallottam: — Mennyit kér a tyúkért? Vagy: — Mennyiért adja azt a ruhadarabot? Mintha az emberiség ki sem alakította volna a pénzt. Végül kigyalogoltunk a Délibe, hogy felkapaszkodjunk egy Tolna felé tartó vonatra. Utunk a Vérmező mellett vezetett el. Az akkor még tele volt felrobbant harckocsikkal, kiégett teherautókkal, széttört csövű ágyukkal. Én, a kis falusi gyerek, aki természetszerűleg nem tudtam felfogni a nagy számokat, méreteket, addig azt hittem, hogy talán az egész háborúban sem volt annyi hadigépezet, mint amennyi itt tárult szemem elé. Lenyűgözött a látvány. Tulajdonképpen most tárult elém a háború, mert amit kis falumban éltem végig, az csak porszem volt ehhez képest. A töménytelen roncsból magamhoz vettem egy kilőtt géppuskahüvelyt. Ebből remek öngyújtót lehet majd fabrikálni — gondoltam, és ami a legfőbb, ez nem került semmibe. Ezért nem kellett sem tojást, sem diót adni. Ha majd megnövök. jó lesz ez is... A vonatban pestiekkel utaztunk visszafelé. A ruhásszekrényük tartalmát vitték magukkal. Hogy hova mentek, maguk sem tudták. Csak annyit tudtak, hogy a gyomruk üres, korog az éhségtől. Ugye, nem kell a dátumot leírni? BODA FERENC
