Tolna Megyei Népújság, 1964. november (14. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-27 / 278. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1964. november 2”. GYEREKEK Óvodások, sorakozó. Első lépések. ._ (ßakó Jenő felvételei.) JORZY EDIGEY Fordította: BÁBA MIHÁLY 9. — És mi történt aztán? — az őrnagy valamit sokáig jegyezge- tett a füzetébe. — Aztán már semmi különösebb nem történt. Mint mondottam, hét óra előtt jött a takarítónőnk, és azt mondta, hogy már minden szobát kitakarított, és tovább nem tud várni. Mivel nem fejeztem be a munkámat, és tudtam, hogy reggelre kész kell lennie, ezért a vádiratot meg a hetedik kötetet a táskámba tettem és kimentem a bíróság épületéből. — Egyedül? — kérdezte sietve az őrnagy. — Igen, egyedül! Különben az egész épületben a takarítónőn kívül talán már senki sem volt. Mivel annyi órát ültem, elhatároztam, sétálok egy kicsit. A Traugutta utcánál autóbuszra szálltam. Útközben senkivel sem találkoztam. — Otthon, a nagybátyámék már megvacsoráztak, a nagynéném így hát valami ételt melegített nekem, ettem és ismét munkához láttam. Talán éjfélig dolgoztam. — Mégis, meg tudná-e állapítani, hogy megtámadták? — tért vissza az őrnagy ismét a következő nap reggeléhez. — Erre őszintén szólva nem mernék megesküdni. Mentem az ösvényen és másra nem emlékszem. öntudatom utolsó szikrájával éreztem csak a rettenetes fájdalmat a fejemben. — Az elesés előtt, vagy után? — Ezt sem tudom megállapítani. Az ügyeletes orvos már kétszer betekintett a szobába. Amikor látta, senki sem veszi észre, hogy jelt ad a látogatás befejezésére, elhatározta; interveniál; belépett és megérintette az ügyész vállát. — Uraim, fejezzék be a beszélgetést, mert a beteget nagyon kifárasztják. — Már megyünk — jegyezte meg az ügyész. — Elnézést kérünk, doktor úr — az őrnagy bűnösnek érezte magát a látogatás elhúzásáért — még csak egy kérdést. Zygmunthoz fordult és megkérdezte: — Amikor a bíróságról ment haza, útközben, este, a támadás előtti napon nem találkozott senkivel és sehová sem tért be? — Nem! Sehová sem mentem be és nem találkoztam senkivel! A joggyakornok gyorsan és nyugodtan mondta ezeket a szavakat, de a rendőrtiszt érzékeny füle mégis megjegyezte, hogy a válasz hangjának tónusa más volt, mint korábban. A különbség alig észrevehető, mégis létezik. Az őrnagy becsukta noteszét, közölte Zygmunttal, ha felgyógyul, kénytelen lesz aláírni a val-’ tamás formális jegyzőkönyvét, amelyet ennek a beszélgetésnek az alapján készítenek el, majd mielőbbi gyógyulást kívánt a be- j tegnek. Mindketten. elbúcsúztak Kalinkowskitól, és az orvos nagy ! megelégedésére végre elhagyták a í kórtermet. Útközben még betér- itek a mentőkórház igazgatójához. | Az őrnagy megkérte, adjon ki ; utasítást, hogy mindenkit igazol- I tassanak, aki Zygmunt Kalin- kowskit akarja meglátogatni, lés ' írják fel, ki telefonál neki, vagy ki érdeklődik egészségi állapota felől. Mula doktor beleegyezett és azonnal kiadta a megfelelő utasítást. — Minek kell ez? — csodálkozott az ügyész, amikor kimentek az utcára. — Talán szükség lesz rá — felelte immel-ámmal barátjának az őrnagy. — Ebben az ügyben nincs semmiféle kiindulópont, tehát minden oldalról keresnünk kell. Egy hirdetés közzététele is szükséges, hogy jelentkezzenek azok a szemtanúk, akik a baleset után Kalinkowski segítségére siettek. — Ezt elintézem Bocianskival, az Expressben — ajánlotta az ügyész. — Rendben van. Adja le a hirdetést, hogy jelentkezzenek a főkapitányságon, a mellékállomásom számán. Észrevettem, az emberek szívesebben jelentkeznek a rendőrségen, ha telefonálhatnak. Mindketten eljutottak a Hoza utcán a Marszalkowska utcáig, ahol az ügyész azt javasolta: térjenek be a közeli presszóba egy „kis feketére”, de az őrnagy elhárította, mondván, még szeretne elmenni az Agrykólára, hogy megnézze a baleset színhelyét. Az őrnagy, amint elköszönt barátjától, bement az első önkiszolgálóba, és vásárolt egy fél kiló cukorkát. A zacskót kabátja zsebébe dugta, és ment az Aleja Ujazdowski felé. Láthatóan örült, hogy egyedül maradt. Nem tudott, és nem akart barátjának feltenni egy kérdést, amelyre még egyelőre nem talált feleletet. Jól emlékezett rá, hogy az ügyész, aki tegnap este elmondta neki a történetet, félreérthetetlenül kijelentette: Amikor a „finn házakban” látogatást tett, az az idős hölgy, Kalinkowski nagynénje, azt állította, hogy a joggya- komok a merénylet előtti napom este kilenc órakor tért haza. Ezzel szemben a nemrégen kihallgatott Kalmkowskd azt vallotta, hogy a bíróság épületét hét óra előtt hagyta el. A Krakowskie Przedmieseie utcáig tartó séta és az auitóbuszút félóráig, legfeljebb negyvenöt percig tarthatott. Tehát még nyolc óra előtt otthon kellett lennie, ha sehová nem tért be útközben. Különben Zygmunt vallomása megerősíti azt, amit az idős hölgy mondott. Kalinkowski azt vallotta, hogy a házigazdái már megvacsoráztak és a nagynénje melegítette meg neki az ételt. Itt valami nincs rendben. Miért hazudott a joggyakor- nok, hogy útközben sehová sem tért be? 5. A Piekna. az Aleja Ujazdowski és az Agrykola utcák közötti óriási terület egészen lefelé a Visztuláig, a gyermekek és a fiatalok birodalma! De ez a királyság szigorúan fél van osztva különféle autonom „hercegségekre”. Az Ujazdowski Park kicsi padjaival és hattyúival a legkisebb gyermekek területe. Valamivel lejjebb, a pillérek alatt terül el a Diák Park. Ezt a „vidéket” a kisportolt diákok vették birtokukba. A futópályán, amely még emlékezik Kusocinski idejére, hajnaltól késő estig, fáradhatatlanul szaladgálnak Krzy- szkowiak és Zimy utódainak ezrei. A még távolabbi terület a legidősebb fiataloké, övék a sport- stadion. a Légia és a Towar sport- stadionja, meg az úszodája. Ebben az- elrendezésben, a terület ilyen felosztása mellett nem volt hely a 8—12 éves gyermekek számára. Ezek a gyerekek, olyan jogon, amely nincs sehol feljegyezve, .játéktérnek az Aleja Ujazdowski és a meredeken lejtő Agrykola utca közötti keskeny zöld területet választották. Itt, 1961. áprilisától késő őszig, hajnaltól késő estig szüntelenül folyt a „Grunwald melletti ütközet”, A litvánok éppen egy szeplős, zöld esőkabátos kisfiú vezérlete alatt kirohantak rejtekhelyükről, és hangos kiáltásokkal megtámadták a kereszteseket, akiket egy rövidre vágott hajú kislány vezetett. összecsaptak a kardok úgy, hogy a szikrák helyett szilánkok röpködtek. Krzyzewski őrnagy mosolyogva nézte ezt az ütközetet. Talán éppen a gyermekéveit juttatták eszébe? Amikor ütközet után egy pillanatnyi fegyverszünet állt be. mert az egyik vezérnek azonnal haza kellett mennie; a harcosok egyre kíváncsibban tekintgettek a szürke kabátos férfira. Az egyik gyerek megkérdezte tőle, hány óra. s az úr udvariasan válaszolt. Aztán a zsebéből előhúzott egy zacskó cukrot, bekapott egy szemet, majd a többit szétosztotta közöttük; nem tett különbséget a litvánok és a keresztesek között. — Nem találtatok itt semmit? — kérdezte a gyerekeket. — Mit vesztett el a bácsi? — érdeklődött a litvánok vezére. — Tegnap este erre mentem, és a sötétben egy bokorba botlottam. Azt hiszem, hogy itt vesztettem el egy kék kendőt, és volt a kezemben egy fűzfavessző is. kockásra faragva, mint a sakktábla. — Nem találtátok meg? — Krzyzewski őrnagy ezt a mesét rögtönözte az elveszett tárgyakról. — Ha itt maradt volna valami, a fiúk biztosan megtalálják — úgy látszik, a litvánok vezére volt a leghatározottabb —, de itt senkinek nem volt ilyen vesszője. Hogyan tetszett azt csinálni? — Bólék Jablonski talált tegnap valamit, de nem botocskát, — mondta az egyik srác. — Mit talált? — érdeklődött az őrnagy. — Eh, semmi érdekeset — felelték a többi fiúk — egy olyan kis hurka félét. — Zsákocskát? Milyen volt? — az Idősebb úr egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta szavaikat. — Olyan hosszú, vastag kis zsák, mint a „lengyel kaviár”. — Kaviár? — az őrnagynak meg kellett állapítani, hogy a litvánokkal és a keresztesekkel folytatott beszélgetés legalább olyan nehéz, mint a gyanúsított kihallgatása, akikből szavanként kell kiszedni a vallomást. — Hát nem tetszik tudni? — csodálkozott a fiú — a „lengyel kaviár” az a hurka, hosszú és vastag. — És mi volt abban a zsákocskában? — Nem volt abban semmi. Csak homok. Olyan, mint ez — itt — az egyik fiú a homokozóra mutatott. — És hol van az a kis zsák? — kérdezte az őrnagy. (Folytatjuk)
