Tolna Megyei Népújság, 1964. november (14. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-24 / 275. szám

1964. november Si. TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 5 Talajvédelmi ankét a palánki felsőfokú technikumban Tolna megye gazdasági életé­ben nagy veszteséget okoz az erózió, sőt a talajlepusztulás te­rén megyénk országosan vezet. Az eróziós folyamatok felismerése és az ellenük való védekezés, minden löszterületen gazdálkodó agronómus feladata kell, hogy le­gyen. Évről* évre nagyobb a ter­méskiesés és ez okból egyre nő a termelés alól kimaradó terület. E kérdés fontosságát felismer­ve, a Palánki Felsőfokú Techni­kum, az innen kikerülő új ag- ronómusok nevelésében súlyt he­lyez ennek megoldására. Ezért az országos hírű Koppány völgyi Víz­gazdálkodási Társulat tál szoros kapcsolatba lépett, és ott, kísérleti parcellákon tudományos megfi­gyeléseket és értékeléseket végez a talajlepusztulás mértékéről, az ellene való védekezésről, valamint a lepusztult talajok feljavításáról. Ezt a célt szolgálja a november 26-án délután 2—6 óráig-Palánkon rendezendő ankét, ahol az elmé­leti és gyakorlati problémákat megvitatják. A TIT'' földrajzi szakosztályának, valamint az ag­ronómiái szakosztály javaslatára dr. Pataki József, — aki a me­gyei eróziós folyamatok egyik ku­tatója, — felkérte dr. Ádám Lászlót, a Tudományos Akadémia földrajzi kutatócsoport tagját, és Kovács József fóagronómust. a Koppányvölgyi Vízgazdálkodási Társaság önökét előadás megtar­tására, amelyen a technikum ta­nárai és hallgatói is részt vesz­nek. Dr. Ádám László: A szerkezet, felszín és kőzet kapcsolata az erózióval témakörből, Kovács Jó­zsef pedig az eddigi erózió és talajvédelmi murikéiról tart elő­adást. Az előadásokat és vitát magnetofonra veszik, hogy a ki­helyezett osztályokon is meghall­gathassák. A tudományos anké- ton megjelenik dr. Sipos Gábor egyetemi tanár, a kérdés egyik szakismerője. Az ankétet a tervek szerint — a későbbiek folyamén — az eró­ziós területeken működő megyei agráremberek előtt megismétlik. Az ankét jelentőségét fokozza, hogy a napokban jelent meg a Tolna megyei Tanács VB határo­zata ,a talajvédelemmel kapcso­latban. Halmos Ferenc Belecska szállít a Gellért- szállónak A budapesti Tolbuchin-körúti vásárcsarnokban mindössze alig tucatnyi termelőszövetkezeti el­árusítóhely van. Az egyik legna­gyobb és áruval leggazdagabban t ellátott a belecskai termelőszö-1 vetkezet nevét viseli cégtábláján. A valóságban azonban nem egyet­len termelőszövetkezet, hanem többek társulása tartja fenn. így idehozzák" a MÉK-kel kötött szer­ződéses mennyiségen felül ter­melt árujukat Nagydorog, Pálfa és Iregszemcse közös gazdaságai. Az egyetlen megyén kívüli társ: Kelebia. Az árusító hely havi másfél százezer forintos forgal­mat bonyolít le. Nemcsak a na­ponta bevásárló háziasszonyok járnak ide, hanem a Gundel, a Gellért és a Royal szállók áru­beszerzői is. A termelőszövetkeze­ti társulás állandóan friss zöld­ségféléivel már hírnevet szerzett magának. A hírnév — és a jöve­delem — azonban csak gyara­podna, ha a társult gazdaságok nemcsak korai szántóföldi termel- vényeikkel jelentkeznének tavasz- szal, hanem primőrrel is. Vagyis fokozatosan berendezkednének a melegágyi termesztésre. sziget miatt emlékezetes, hanem az 1918. februári matrózfelkelés miatt, amit véres kézzel, kegyet­lenül Horthy vezetésével fojtottak el, de erről az idegenvezető nem fog említést tenni, és elmondani az ötezer lakosú Kotor történe­tét, meg, hogy ebben a kisváros­ban nincsenek utcanevek, csak házszámok vannak, meg elmon­dani St. Trifon legendáját, s hogy néhány dinárért megnézhetik Trifon egy kiló aranyba foglalt koponyáját a halálos sebhellyel, meg más emléktárgyakat — de közben keresztül mentünk már a városon, meg a vízen. A kompon szokatlanul hűvös volt. azután tovább mentünk, föl a Lovcsenra. aminek a csúcsa pontosan 1749 méter, a meredek sziklafalba vá­gott szerpentinről pompás lát­ványt nyújt az egész öböl, meg háttérben a komoly szépségű he­gyek, a csúcsról pedig valóban be lehet látni az egész Crna Go­rát. Crna Gora. Montenegro. Ez hát Njegos hazája. A faluja pedig kő­falú, a Lövésén belső lábánál, ahonnan csak köveket meg az eget lehet látni. Meg néha bok­rot, meg a keskeny utakon po­roszkáló öszvéreket. Félmillió em­ber él ezen a vidéken, a terület nagy része kopár, a szántóföld csak hat százalék, s a lakosság háromnegyed része a mezőgazda­ságban dolgozik. Történelmi nép. Kezdve a török időktől, egészen az antifasiszta népi ellenállásig. A ma 10 ezer lakosú Cetinje volt valamikor a köztársaság fő­városa, 641 méterre a tenger szint­je fölött, innen lelátni a Skutari tóra, a tó túlsó felén már Albá­nia van. Cetinje közepén áll a városi múzeum, az épület vala­mikor Nikola király palotája volt, tehát ugyancsak történelmi neve­zetesség: fényképek a családról, meg a marcona harcostársakról, pénzek, bélyegek, egy tépett harci zászló egy szoba faragott beren­dezéssel, ez Nikola szobája volt, a falakat kézifegyverek borítják, ugyanis szokás volt, hogy a hadi­zsákmányból a legszebb fegyvert mindig Nikolának hozták, azután a jellegzetes nemzeti viselet, ami a történelmi időkön egyben a montenegróiak „egyenruhája” is volt, míg megjelent a! monarchia, és „biztosította” a katonai uni­formist. Hallgattam a szakszerű magyarázatokat, azután megje­gyeztem: a kiállított női ruhák meglepően nagyméretűek. Az ide­genvezető mosolyog. — Montenegróban „nagymére­tű” nők élnek — mondja, és ké­sőbb elmeséli Nikola király egyik lányának (kilenc lánya volt) tör­ténetét, a lány Viktor Emánuel- hez ment férjhez, szép szál me­nyecske volt, Emánuel pedig köz­tudomásúan alacsony, és amikor a „vőlegény” háztűznézőbe jött Montenegróba, a főváros végigne­vette a parádés felvonulást: nem talált különb „legényt” magának ez a Nikola-lány? A cetinjei nagyszálló előtt fel- kérezkedik az autóbuszra egy bo­zontos, fekete kamasz, kéri, hogy vigyük el egy darabig, gimnazis­ta, naponta kilenc kilométerről gyalog jár iskolába, oda-vissza 18 kilométer, lekuporodik az ajtó mellé, mint egy kis kutya, ne- gvedóra múlva feláll, kövek kö­zött járunk, háznak nyoma sincs, minden egyforma és a fiú azt mondja: itt lakik. Csak köveket lehet látni, meg az egyetlen or­szágút keskeny, veszélyes szalag­ját. Azután a fiú elindul a kö­vek között, ügyesen mozog, maid eltűnik, és az ember ebben a szá­raz. vigasztalan, szinte árnyék nélküli tájban úgy érzi mintha t-Upcon magára maradt volna a természettel... Szekszárdi utca Budapesten Kirsí Utfa elejétől végéig IY1LM UILd, negyven ház A XIII. kerület lakói mégis jól is­merik és ezért nemcsak a kör­nyékbeliek jegyezték meg a ne­vét, mert gyárak, üzemek tarkít­ják. Akik lakják, ismerik-e utcájuk névadó városát? Látogatásunk célja tehát kettős: Szekszárd lakóinak bemutatni a budapesti Szekszárdi utcát, s a pestieknek felidézni Szekszárdot. /Találomra megállítjuk az első szembejövőt. — Túrói Mária vagyok, a Ká­rolyi Sándor kórház konyháján dolgozom. Szekszárdot csak szőlő- és bortermelésével kapcsolatban hallottam emlegetni. Restellkedem is, hogy nem tudok többet az ut­cánk névadó városáról, de régen jártam iskolába. Kérdezzenek ta­lán egy fiatalabbat... A fiatalabb kislány tizenhat éves: — Én nem itt jártam iskolába, azért nem tudok semmit Szek- szárdról... Érdekes, nem minden iskolában azonos a tananyag? Kovács Imre, Fischer Zoli, egy iskolába jártak, a közeli Tömöri utcaiba. Talán ők tudnak vala­mit, hisz ők itt jártak, régi Szek­szárdi utcaiak. Zoli, aki elsőosz­tályos tanuló a Kandó Kálmán Gépipari Technikumban, barátja arcát figyeli. — Te mit tudsz? Imre titokzatosan mosolyog, él­vezi barátja zavarát, úgy érzi, neki nyugodt a lelkiismerete, ő már közölte velünk, hogy hallott valamit a bor kiváló minőségéről, de azért nem mulasztja el a fél­revezető választ: — Én? Én nem tudok semmit! Zoli megkönnyebbülten sóhajt: ■— Akkor jő., Látod, annak-én éppen a dupláját* tudom,- „Wlii tovább fhégyűrik'. Váló­ban nem kötelező ismerniük az utca lakóinak Szekszárdot, de jó volna már egy olyan látogatóval összeakadni, aki valamivel töb­bet sejt a városról annál, mint­hogy jó bora van. Végre. Ez a fiatalember talán mond valamit, olyan értelmes külseje van... — Hol van Szekszárd? Termé­szetesen, hogy tudom. Az Alföl- döp. — veti oda magabiztosan. Kicsit elszomorodunk. A fiúk legalább bevallották, hogy nem tudnak semmit... Vasárnap este rak, csak a Habselyemgyár és a Pamutszövőgyár ablakai világo­sak, a 31-es számú ház földszin­tes lakásából is fény szűrődik: televízió előtt ül a család. A név­táblán érdekes név: „Blankhardt Vladimir”. Kopogtatásunkra először a csa­ládfő nyit ajtót, de kérdéseinkre édesanyja is felkászálódik, és ki­tipeg a konyhába, özvegy Balogh Károlyné látogatóba érkezett fiá­hoz, már néhány éve nem lakik itt. Az utcát azért fél évszázada ismeri, ebben a házban lakott ő is, még 1917-ben. Osztrák—ma­gyar részvénytársaság tulajdonát képezte a Jutagyár, amelynek apjával és húgával együtt mun­kása volt. A gyár építette a la­kásokat is, az utca majd minden bérháza a jutagyári kolóniához tartozik. — Amikor idejöttem, alig há­rom ház állt az utcában. A sar­kon egy rozoga vasöntöde volt, úgy csúfolták; patkánygyár. — A lakásunkat a gyár adta, a gyár is vette vissza. — Igen, 1937-ben, amikor „há­lából” sem lettem sztrájktörő. A kétgépes rendszer bevezetésével a dolgozók felét elbocsátották vol­na, mi pedig azt mondtuk, együtt jöttünk, együtt is megyünk a tár­sainkkal. Felemás győzelmet arat­tunk, mindenki maradhatott, de csak fél hetet , dolgozattunk. *.* ; — Ä rendetlenkedőknek, így nekünk is, mennünk kellett. Új­pestre költöztünk. — Mit tudok Szekszárdról? — Ott gyógyult meg a lányom kislánya. Szamárköhögésére vidé­ki levegőt ajánlottak, de nem volt vidéki rokonunk. Ekkor eszünk­be jutott, ismerünk mi valakit, aki segíthetne. Újpesti szomszé­dunkban lakott ágybérletben egy kislány: Dombi Klára. Úgy sze­rettem, mint a sajátjaimat, az esküvőjét is nálunk tartotta. Szekszárdra költöztek, írtunk nekik. Két napot töltöttem a vá­rosban, én nem igen emlékszem már rá, de az unokám, aki ott pihent, ma is emlegeti. — Újpestről hogyan kerültünk vissza? — Olyan hosszú történet ez, mint a fiam segédmunkásból mű­vezetővé válásának útja. A szí­vem ide. húz, itt születtek gyer­mekeim, és itt vesztettem el a szüléimét is. Ma is dolgozom még, mindenki két gépen sző már, de senki sem felesleges... Néhány éve a KIK kezeli a lakó­házakat, meg is becsülik a me­nyem munkáját, nézzék a falon az oklevelet: I. lett a házmeste­rek versenyében... A Blankhardt csa“mc!^u szereti, vigyázza is szülőházát,' Szekszárdra pedig jó szívvel em­lékeznek vissza. Az utca már egészen kihalt, csak egy keménykalapos bácsi igyekszik hazafelé. Ugyancsak meglepődünk, amikor azt halljuk tőle: — Szekszárd? No, ott se törik össze magukat az építők! A mi gyárunknak már három éve épül ott egy részlege, de még mindig nem készült el. A műszergyárban dolgoztam ugyanis, csak már nyugdíjas vagyok. Fridrich Jenő, a műszergyár 62 éves nyugdíjasa valósággal, sze­relmese utcájának. Úgy vezet bennünket végig, hogy tíz perc alatt többet tudunk meg az utcá­ról, mintha évek óta itt laknánk. — Látják, ott ahol a tisztító működik? Ott régen festődé volt, két házban is működött az ut­cában, az egyik üzemet az apa vezette a kisebbik fiával, a má­sikat az anya az idősebbel. Jól jövedelmezett nekik, ők festették a Habselyemgyár trikóselymeit is. — Ebben a pincében az Akku­mulátor Gyárnak készítettek do­bozokat, itt pedig, — mutat egy másik épületre — az egész ország számára készültek a celluloid keménygallérok. Hosszút sóhajt, kicsit fájó szív­vel idézi a keménygalléros kor­szakot, amely képzeletében egyet jelent az ifjúsággal. Hamar meg- vígasztalódik: — Ez az ultramodern épület itt a bölcsőde. Nézzék, milyen prak­tikusan oldották meg a napozó­részt. Szeretek itt leselkedni, olyan édesek a csöppségek... Azért az utcánk büszkeségét talán ná­luk is jobban szeretem. Valószí­nűleg látták már, ott jöttek el mellette, de messziről is könnyű felfedezni, hisz az első épület az utcában és milyen magas! Késő van már, de ismét meg­csodáljuk az utca „büszkeségét”! Valóban gyönyörű épület, a Bán­ki Donét - Gépipari Technikum 9-es intézetének ipari tanulói laknak itt. Érdekes, modern kerí­tése, domborművű kapudíszítése, színes világos falai új színfoltját képezik az utcának. Kétszáz ta­nulónak jelent kényelmes, ideig­lenes otthont, a Munkaügyi Mi­nisztérium létesítménye. A Szekszárdi utca a JJgJ gyári kolónia régi házaiban las­san nyugovóra térnek. Egyre ke­vesebben emlékeznek az olasz, osztrák, cseh gyártulajdonosokra, és Szekszárdon ugyanúgy, mint a Szekszárdi utcában, egyre több új ház jelenti majd az utcák büsz­keségét. „Közlekedési eszköz” Montenegróban. Moldovan Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents