Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-10 / 212. szám
» YTTEXA Tmsmnst WEPÜJSÄÖ 1964. szeptember 10. A hallgatag ember NYERŐSZÁMAI ötvennégy éves. Riba Antalnak hívják, a regölyi Népakarat Tsz takarmányosa. Közgyűlésen, brigádértekezleten még soha nem hallották a hangját. Olyan még nem fordult elő, hogy szót kért volna, vagy véleményt nyilvánított volna. Felkerestük. Meglepődött. — Nem volt még rá soha senki sem kíváncsi, hogy magának miért nincs véleménye? A szövetkezeti majorban a fa alatt és a fal tövében a többiek még falatoztak. Riba Antal eltűnődött; ritka fogai vannak, kerek, bronzbama arca, s válasza tömör. — Nem. A tsz vezetői azt mondják róla: szorgalma páratlan, de csendes, hallgatag. — Nem szoktam szerepelni. Minek? Ahogyan eddig csinálják, azzal meg vagyok elégedve. — Mindennel? — Mindennel. — A közgyűlésen ezt is el szabad mondani, nemcsak a gondokról lehet ott beszélni. — Amit én mondanák, azzal se jobb, se rosszabb. — Akinek dolga, szorgalma van, annak szava is legyen. — Jó nekem így is. — Ott az istálló előtt a siló, minek visznek oda annyit, fele megvénül, és pocsékba megy. — Ezt már mondtuk a jószággondozóknak, de ők azt szeretik, ha sok van. — Látja, ebben az ügyben is felszólhatna. Hallgat. Társai elmondták róla: békés ember, még a légynek sem tud ártani. Érdekes, ez a kettő, a szorgalom és a csendesség együtt jár. Fordítva jobb lenne. Úgy, hogy a naplopók lennének kissé csendesebbek, és a szorgalmas tagok kissé hangosabbak. De hát Riba Antal ebben az állapotában ki van bé- külve mindennel. Cigarettával kínálnám, elhárítja. — Nem élek vele. — A bort se szereti? — Nem! — Hát ha sok pénze lenne, mit vásárolna? Mit szeretne? — Nem lesz nekem sok pénzem. — De ha lenne, mondjuk ha lenne egy négyes találata. — Nekem? Én nem lottózom. — Soha? — Soha. — És ha lottózna, milyen számokat tenne? — 45, 74, 63, 84, 92. — A 92-est nem lehet, annyi szám nincs. — Akkor 87 — mondja Riba Antal, és társai felé néz. Unja a diskurzust. Ennyit talán két hét alatt sem szokott beszélni. Amikor elsiet, gyorsan bemegy az istállóba, talán azért, nehogy visszahívjuk. Mindegyik tsz-ben van néhány Riba Antal, s vajon eszébe jutott-e már valakinek őket is szólásra, még inkább felszólalásra, vélemény- nyilvánításra bírni? — szp — Szeptember 13: Tanévnyitó a bécsi Pollack Mihály Építőipari Technikumban A Pécsi Pollack Mihály Építőipari Technikum igazgatósága értesíti a levelező tagozat hallgatóit, hogy a tanévnyitó ünnepséget — a kihelyezett osztályok számára is — Pécsett tartja. 1964. szeptember 13-án de. 10 órai kezdettel a technikum műhelytermében. (Pécs, Székesfehérvár u. 4. sz.) 8—10 óra között adategyeztetés, beiratás, az ünnepség után tankönyvkiosztás lesz. Személyes megjelenés kötelező, távolmaradás csak nagyon indokolt esetben. CSILLAGOK • Feldolgozta: Márkus% László • Rajzolta: Zórád Ernő 8. — így is mondhatjuk. Nagyon kérem önt, beszéljen a fiúval, mondja meg neki: hagyja abba az ivást... Bízza meg valami feladattal. — Egyszer megbíztam, nem volt benne sok köszönet... — Hadd lássa, hogy mi bízunk benne, hogy szükségünk van rá... Zimányi felpattant a székről, odarohant a meglepett Palánkai- hoz és vadul a fülébe sziszegte: — Miért vitte el a palackot? — Milyen palackot? — makogott a laborvezető. — Kár tagadni! A szavai elárulták! Maga vitte el a Lefu 156-ot! — Én nem vittem el semmit..: Nem vittem el semmit... A vegyész színpadiasán felkacagott: — És a lekiismeretfurdalás? — Nem értem, mi összefüggés van a lelkiismeretfurdalásom és a palack között... — Szeretné tudni, ugye? — Kérem szépen — habogott Palánkai —, én nem vittem el semmit... Én csak azért szóltam önnek, mert sajnálom ezt a fiút... — Felébredt a lelkiismerete, igaz? Szeretném tudni, miért nem szólt előbb? — Attól féltem, hogy azt mondják majd: beleszólok az emberek magánéletébe... De most már nem hallgathattam tovább... Beszélnem kellett!... — Ahá! Kellett! Kellett! — Igen... Kellett... Zimányi megragadta a laborvezető gondosan ápolt szakállát és ráncigálni kezdte: — Kiváncsi volt, ugye, hogy mi van abban a palackban, hogy min dolgozom hetek óta? — De kérem... Bocsásson meg, igazgató úr, de ez mégiscsak... Hédiké jelent meg az ajtóban. — Most ne zavarjon, kérem... Hagyjon magunkra... A titkárnő nem mozdult: — Igazgató úr, kérem... Ezt találtam az autoszifon-patronok között... Nem ez az, amit keres? Tenyerén ott feküdt a Lefu 156-os palack... — Hogyan került oda a palack? — hüledezett Zimányi. Hédiké megvonta a vállát. — Itt találtam az asztalon... Azt hittem, hogy szifonpatron, de most, hogy szódát akartam csinálni, észrevettem, hogy ez a vacak... — Vacak?! — hördült fel a kutató. — Észrevettem, hogy ez a patron valamivel nagyobb, mint a többi, és sokkal nehezebb is..; Rögtön arra gondoltam: csak nem ezt tetszik keresni? Palánkai sértődött arccal, méltóságteljesen kivonulta szobából. Na, ezt jól elintéztem — [nézett utána a vegyész. — Sze- Ireztem magamnak egy ellensé- [ get... A lány odabújt hozzá: Mikes Györgyi LEFU SZATIRIKUS KISREGÉNV — örülsz, hogy meglett? — Nagyon kérlek, máskor ne nyúlj az asztalomhoz... Egyáltalán, semmi keresni valód a laboratóriumban... „Milyen érdekes — morfondírozott magában. — Palánkainál ugyanazok a tünetek léptek fel, mint a Lefu 156-os gáznál... Pontosan ugyanazok voltak a tünetek... Ki érti ezt? Érthetetlen, teljesen érthetetlen...” — Cicu, csókolj meg és ne haragudj... Szórakozottan megcsókolta a lányt, aki a nyakába csimpaszkodott. — Nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál... És most kérlek, engedj el, meccsjegyem van... — Nem engedlek. Addig nem engedlek el, amíg meg nem ígéred, hogy még ezen a héten beadod a válópert! — Majd még beszélünk róla... — Mikor? — Majd, most nem érek rá.— Sohasem érsz rá, mindig ebben a büdös laboratóriumban csücsülsz... Egy kicsit velem is törődhetnél... — Engedj el! — Költözz el hazulról... Gyere hozzám lakni... — Ezt nem lehet csak úgy... Nem hagyhatok ott csapot, papot... Ehhez idő kell... — Meddig várjak még? Örökké csak várjak? — kiáltotta Hédiké és ellökte magától a férfit. — Csendesebben, minden szó kihallatszik... Most fejezzük be a beszélgetést. Este majd elmegyek hozzád és mindent megbeszélünk. — Hiába jössz — fordult el a lány. — Nem leszek otthon. Sem ma este, sem máskor. Végeztünk egymással! Úgy látszik, én csak arra vagyok jó, hogy... — De, szivecském! —■ Az igazgató úr kegyeskedik néha feljönni hozzám — sikoltot- ta Hédiké szikrázó szemmel. Arcán vörös foltok jelentek meg. — Nagyon kérlek, ne kiabálj! — Miért ne kiabáljak? Félsz, hogy megtudják itt az intézetben, hogy a szeretőd vagyok? Úgyis tudja mindenki, csak tapintatosak... — Hédiké, figyelj rám! — Hónapok óta ígérgeted, hogy elválsz a feleségedtől... „Milyen haragosan néz rám. De ez már nem is harag. Ez gyűlölet. Ilyennek még nem is láttam ezt a lányt.” — Minden szavad hazugság! Te kihasználtál engem! Elvetted az ártatlanságomat! „Ez már azért túlzás!” — futott át a férfi agyán, aztán egy gyors mozdulattal felkapta az asztalon heverő második számú Lefu 156-os palackot, letépte a. kupakját, és a lány orra alá dugta. A gáz süvítve futott ki a palackból* * A Lefu 156 hatására egy laboráns jelentkezett az intézet gondnokságán és bevallotta, hogy nemrégiben másfél liter alkoholt vitt ki az épületből egy futball- labdában. Ugyancsak az intézetben, egy gépírónő nekilátott a hathónapos restancia feldolgozásának. A szakácsnő visszatette a hűtőszekrénybe azt a három kiló disznóhúst, amelyet el akart vinni családjának vacsorára. Egy légyottra igyekvő férjes asszony hirtelen megállt az utcán, és elindult visszafelé, haza* az otthonába. Az 567/765-ös autóbusz vezetője visszament a megállóhoz, mert néhány utas nem tudott felszállni; I. A. Á., az ismert költő levelet írt önmagának: „Kedves Barátom! Verseid tehetségesek* de még sokat kell tanulnod, sokat kell fejlődnöd. Olvasgassál Petőfit, Aranyt, József Attilát, Radnótit, talán akkor lesz belőled valami. Szeretettel üdvözöl I. A. Á.” Égy minőségi ellenőr megmondta a főnökének, hogy 1500 darab harmadosztályú árut elsőosztályúnak minősített. P. L., akinek jó állása és nagyon magas fizetése van, felkereste az édesanyját, és megkérdezte: „Nincs szükséged valamire?” Z. B. kritikus felszólalt egy irodalmi összejövetelen. Töredelmesen bevallotta, hogy Courts- Mahler a kedvenc írója. És mi történt a laboratóriumban? A vegyész — bár jócskán szippantott a gázból — nem érzett semmit. „Úgy látszik, immunis lettem...” Hédikére viszont nagyon is hatott a gáz. Felébredt a lelkiismerete. Zokogva a fejét verdeste: — Ó, én ostoba liba! Elmulasztottam egy nagy lehetőséget! Már rég a feleséged lettem volna, ha egy kicsit rámenősebb vagyok! Zimányi tátott szájjal hallgatta. (Folytatjuk.) MAR ALK0NY0D0TT, AMIKOR DOBÓÉK VISSZA Érkeztek. Gergelyt LÓRA ÜLTETTEK ES...
