Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-02 / 205. szám

TÖtNA MEGYEI VÉPŰJS tG 19G4. szeptember 2. Harc a szikesek ellen Az Alföldön jelentős területeket foglaltak el a szikesek. Ez a ter­mészeti csapás „ősidők óta’’ orvosolhatatlan betegsége volt az alföl­di tájaknak. Csak a felszabadulás után vált lehetségessé, hogy a szikesek ellen rendszeresen hadjárat folyjék. Ennek a küzdelemnek módszerei és eredményei határainkon túl is felkeltették a szakem­berek figyelmét. A Magyar Tudományos Akadémia és az UNESCO által közösen megrendezett „szódás-szikes nemzetközi tudományos konferencia” résztvevői nemrég ellátogattak az ország egyik legnagyobb szikes területére, a Szolnok mellett lévő Palotási Állami Gazdaságba és megtekintették a talajjavító munkálatokat. Képünk a hatalmas talajjavító földgyaluk egyikét ábrázolja munka közben. Idill a Sörkertben Kedden este 11 óra körül az üdítő sörre, bambira. Lassan a alábbi, nem éppen mai társadat- beszéd fonala elakad, a mosoly is munkba illő jelenetnek lehettem ráfagy az arcukra, szemtanúja. Ifjú házaspár ül a Körülbelül 25 percnyi várakozás Sörkert egyik asztalánál. Beszél- után a férfi feláll, s bemegy a getnek, mosolyognak,' nézik d tan- söntésbe, ahol két pincér beszél­get. — Kérem szépen, lassan fél órá­ja itt vagyunk, nem lehetne vala­mi innivalót rendelni? — kérdezi a férfi alázatosan. — Ugyan kérem, fél órája, na ne mondjon ilyet! Most jöttek maguk a színházi előadásról, s különben is, ha vártak fél órát, várjanak még egy felet! — Eme drasztikus kijelentés után a pin­cér megfordul, s tovább folytatja társával félbeszakított témájú megbeszélését. i A fiatalember lesújtva vissza­megy helyére. Várnak még körül­belül 5 percet, aztán felállnak, in­dulnak kifelé. Még hallom, amint mellettem elhaladnak: — Majd . iszunk otthon, a csapból. | Ők ennyivel elintézték. Az ille­tékeseknek azonban erélyesebb Í elintézési módot kell találniuk. Mert ha a pincér nem is szolgálja ki a vendéget, legalább ne titulál­ja hazugnak, a minősíthetetlen |hanghordozást pedig tegye félre baráti beszélgetéseire! K. F. coló párokat. Az ifjú férj néha- néha feltekint, s remériy'k'ecTffié tiéz a söntés felé. Pincért várnak. Egész napi munka, ízletes vacsora után jóleső érzéssel gondolnak az Képregény, 18 folytatásban Irta: KÜCZKA PÉTER Rajzolta: CSANÄDI AN URAS 18 2. — Azt mondtam, hogy nincs szükségünk százmillió forintra... Harminc is untig elég... „Mégis jól hallottam — mond­ta magá-ban a miniszter. — Nem többet kérnek, hanem keveseb­bet.” — Rendben van — felelte, ami- egy kicsit magához tért. — n bizonyára jobban tudja, hogy {mennyire van szükségük. Ezt {azonban előbb is megmondhatta {volna. Hetek óta tárgyalunk ebben az ügyben és ön most... A vegyész nem tudta, hogy mi történt. Csak azt érezte, meg­könnyebbült. a feje nem fáj és megszűnt az a nyomasztó, nyug­talanító érzés is, amely majdnem féiőrültté tette. Hazafelé menet váz autóban aeon tűnődött: miért ment el a minisztériumba és miért adott vissza hetvenmillió ^forintot? ..Nem tudom, miért. EL KELLETT mennem a minisz­tériumba és vissza KELLETT adnom a pénzt...” Mire a kocsi az intézethez ért, már a fejét verte: „Ó, én hülye! Visszaadtam az államnak hetven milliót, pedig mennyit futkostam utána, mennyit könyörögtem érte! Megőrültem! Tisztára megőrül­tem! Holnap rajtam fog röhögni az egész világ... Százmilliót akar­tak adni, és én azt mondtam: ’nem kell... Ha ezt valakinek el­mesélem, nem fogja elhinni...” — Megérkeztünk! — mondta ásitozva a sofőr. — Nem tetszik kiszállni? — Nem — felelte ingerülten —, visszamegyünk a minisztériumba! Gyorsan, amíg nem késő! „Lehet, hogy Hédiké zavarta meg az eszemet? Lehet, hiszen már egy pillantása elég ahhoz, hogy felmenjen a vérnyomásom. Ha hozzámnyúl. hebegni kezdek, és ha megcsókol, nem tudom megkülönböztetni az eneloidot a xeneloidtól.” A miniszterrel már nem tudott beszélni, külföldiek voltak nála. de a miniszterhelyettes fogadta: — Mi járatban, kedves Zimá- nyi? Csak nem akar visszaadni még néhány milliót? — Ellenkezőleg, miniszterhe­lyettes elvtárs. ellenkezőleg. Sze­retném, ha mégis megkaphatnánk a százmilliót. — Mégis? Épp most szólt árt a miniszter elvtárs. hogy... — Borzasztó tévedés történt... A helyzet ugyanis az... Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg... Nekünk kell az a pénz... Korszerűsíteni, fejleszteni akar­juk az intézetet.. Az eneloid ve- gyületek különböző alakzatainak reagálása tropikus éghajlat alatt, figyelembe véve a... Nem is tu­dom. hogy elég lesz-e az a száz­millió... Tulajdonképpen sokkal, sokkal többre lenne szükségünk... — Többet nem kapnak — mondta a miniszterhelyettes. — A százmilliót megkapják, de egy fillérrel sem többet! — Köszönöm... Köszönöm az intézetünk nevében... „Milyen furcsán viselkedik — gondolta a miniszterhelyettes. — Mintha nem lense teljesen nor­mális... * — Mi van veled. Ottóka? — faggatta Hédiké, amikor a ve­gyész visszatért a minisztérium­ból. — Hová rohantál az előbb? Nem kapott választ. Zimányi Mikes György: LEFU SZATIRIKUS KISREGEN V bevonult a laboratóriumba és magára zárta az ajtót. „Itt va­lami nem stimmel... Itt valami ti­tok lappang! Miért követtem el ezt az őrültséget? Ha van oko­zat, akkor oknak is kell len­nie. Mi volt az oka? Fogalmam sincs” — vonta meg a vállát, az­tán megismételte az előbbi kísér­letet. Az üvegcsövekben hömpölygő eneloid folyadékot beleengedte a tartályba... Egy csepp, két csepp, három csepp... „Most egy kis sót!”.. Amikor a só belekerült a folyadékba, világoskék, szagta­lan gázfelhő tódult ki az edény­ből és elborította a vegyészt. Nem sokkal később rémülten nyúlt a homlokához: ismét je­lentkezett a fejfájás és újra el­kapta a szorongás, a nyugtalan­ság. Szívére mázsás súllyal ne­hezedett valami. Mindezek elle­nére kíváncsian figyelte önma­gát. „Most már tudom, hogy mit érzek. Lelkiismeretfurdalást. Ez nem más, mint lelkiismeretfur- dalás. Felébredt bennem a lel­kiismeret, és most nem hagy nyugodni.” Aztán a saját hang­ját hallotta: — Na, szép! Tehát mégis visz- szakunyeráltad a százmilliót! — Kell az a pénz — suttogta rekedten. — Fejleszteni akarom az intézetet és... — Saját magadat akarod át­ejteni? Ahhoz korábban kell fel­kelned! — Hagyj békén! — ordította torkaszakadtából. — Visszaadom! Visszaadom a pénzt! Nem csapom be az államot! Kirohant a laboratóriumból, át- viharzott a szobáján, le a lépcsőn, be az autóba, irány a miniszté­rium! * A pénzügyi főosztály vezetője. — alacsony, beteges külsejű em­berke, orrán hatalmas, vastag- keretes szemüveggel — ijedtében csuklani kezdett, amikor a kutató közölte vele: lemond a százmillió­ról, harminccal is megelégszik, mert takarékoskodni kell a nép vagyonával. — Már megint nem kell? — csodálkozott, — Épp az előbb kaptam értesítést, hogy marad a száz... — Kevesebb is elég lesz. A nép vagyona nem Csáki szalmája! Midőn a főosztályvezető Csáki szalmáját hallotta emlegetni, a gyomrához kapott: kiújult a gyo­moridegessége. — Teljesen igaza van — nyö­szörögte, — teljesen igaza van... A dolog azonban nem olyan egy­szerű... A póthitelt megszavazták. — Csak harminc kell... — Tudom... Csáki szalma... De mit fog szólni a bank? Biztos va­gyok benné. hogy önök pompá­san el tudnák költeni azt a szal­mát, illetve pénzt... — Hát persze, hogy el tudnánk költeni, de csak teljesen felesle­ges dolgokra... A főosztályvezető kinyitotta a száját és jó messziről belehajított hát-om pirulát. — Felesleges dolgokra valóban nem adunk pénzt — mondta a gyomrát simogatva — de biztos, hogy nem kell a százmillió? — Biztos! — Hát ha nem kell, akkor nem kell... De jól gondolja meg! Het­venmillió, az sok pénz... Egész biztos, hogy nem kell? — Mondom, hogy nem kell! — csapott az asztalra Zimányi. — Követelem, hogy csak harminc milliót adjanak! Alig ejtette ki ezeket a szava­kat, volt-nincs fejfájás, szoron­gás. nyugtalanság. Még aznap telefonált a minisz­tériumba: ha nem kapják meg a százmilliót, akkor nem tudják felvenni a versenyt a fejlett ka­pitalista országok eneloid-kutatá­sával. * Zimányi egész éjjel azon törte a fejét: mi okozhatta a történte­ket? Lelkiismereti rohamnak ne­vezte el a belsejében lejátszódott titokzatos folyamatot. De mi volt a kiváltó ok? Mitől ébredt fel a lelkiismerete? Mi okozta a lelki- ismeretfurdalásnak ezt a heves, robbanásszerű láncreakcióját? Végre rájött valamire. Mindig akkor kapta a rohamot, amikor beleszagolt a világoskék színű eneloid gázba. Vagy talán nincs semmi össze­függés a kettő között? Reggel a laboratóriumban el­határozta: még egyszer kipróbálja önmagán a gáz hatását.' Előbb azonban óvintézkedéseket tett: magához kérette Futaki F. Feren­cet, a nagyon tehetséges fiatal kutatót. Efefef — így nevezték a munkatársai — szép fiú volt: nyúlánk, széles vállú, kék szemű, lányos arcú és mindig elegáns. Annak idején azt mondták róla, hogy jampec, pedig nem volt az, csak mindig a legutolsó divat szerint öltözködött. Szabad idejé­ben vívott, röplabdázott, tenisze­zett. Az intézetben szerették, mert mindenkihez kedves, figyelmes volt. Az utóbbi hetekben azonban — nem tudni miért — megválto­zott. Kedvetlenül, felületesen vé­gezte a munkáját, gyakran min­den ok nélkül ingerült volt és összeveszett kollégáival. — Édes fiam — mondta az ifjú vegyésznek, vállára téve a kezét — én most egy kísérletet hajtok végre önmagámon, és szükségem van magára... Nem, nem kell megijedni... A dolog nem veszé­lyes, de könnyen az lehet,.. (Folytatjuk) Az út kanyaréból visszanéztek a katonák. Vágtató pontokat láttak az erődhöz közeledni, aztán kipirosodott az ég. Láng-, ba borult az erőd. > Jim Bridger nem csatlakozott a csapat- ' hoz. Egész életében magányos volt, most Is egyedül vágott neki az erdőnek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents