Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-25 / 198. szám

4 TÖLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1964. augusztus 35. Romániai útijegyzet: Kék bukósisakok V. A városi poliklinika előtt a széles járdát kirakatmagas hosz- szú képsor szegélyezi. Elém toppan egy bukósisakos fiatalember. — Szabad tüzet kérnem — szó­lít meg románul. — Parancsoljon, — mondom én, magyarul. A fiú megköszönve a lángot, odalép fekete Pannóniájához, hogy beindítsa. A nyalka pléparipa se­hogy sem akaródzott begerjedni. A berúgókar hang nélkül, ma­kacsul visszarúgott. Indítva érez­tem magam a segítségnyújtáshoz, oe mivel román szókincsem a kimerítőbb tanácsadáshoz gyen­gének bizonyult, a rugdosáshoz meg a fiú egyedül is elég erős volt, ezért a fához támaszkodó feleségének igyekeztem külhon­ba szakadt márkás termékünk jó­tulajdonságait ecsetelni. Az asz- szonykának, kit már nagyon un­tatott az egész motorügy. nyel­vészeti kísérleteim során egyre mosolygósabbra derült az arca. A világoskék bukósisak alól a világ legszebb nyelvén hangzott felém a kérdés: — Magyarországról? — Igen! — feleltem boldogan. — Én is magyar vagyok. A fér­jem román. Mi is nemrég jártunk Magyarországon. A napokban tértünk haza Várad.a. Megtud­tam, hogy fiatal házasok, térié vasesztergályos, itteni üzemben dolgozik. Miskolci rokonaik meg­hívására mézes!'etc; Írből kettőt Magyarországon töltöttek. Ez volt az első külföldi és első közös útjuk, melyet első közös szerze­ményükön, ezen a jelenleg asz­faltba gyökerezett masinán meg­tettek. — Hogy érezték magukat abban a kormos északmagyarországi vá­rosban? Ebben a nagy melegben egy balatoni tartózkodás kelle­mesebb lett volna. — Mit szól hozzá — körbejár­tuk a Balatont is. Budapesten, Szolnokon, Debrecenen keresztül jöttünk haza. Gyönyörű volt az útunk. Képregény. 18 folytatásban Irta: KUCZKA PÉTER Rajzolta: — Szóval kellemes, szép emlé­keik vannak hazánkról? — Igen, és tudja, mi tetszett nekem nagyon? — Ha megszólítottuk a rendőrt és útbaigazítást kértünk tőle, az előbb tisztelgett, majd kedvesen, udvariasan válaszolt. A jövő nyá­ron egyenesen a Balatonra me­gyünk. — Mintha a Pannónia is ked­vet kapott volna a kilátásba he­lyezett szép úthoz, duruzsolva be­ugrott. Pár pillanatig még láttam a belváros felé robogó gépet míg­nem egy villamos végleg eltakar­ta előlem a két kék bukósisakot. A román, barna egyenruhás „kékekből” kevés látható az ut­cákon. Villanyrendőr irányítja az útkereszteződések forgalmát, mely főleg a nappali órákban meglehe­tősen élénk. Alkonyaikor a gya­logforgalom fokozatosan rátere­lődik az úttestekre és ott lépésre kényszeríti a járműveket. Nagyon kevés személygépkocsi fut, annál több a motorkerékpár, kerékpár. Tehergépkocsiból sok van. lovas­fogat ritka, mint a fehér holló. A za.i. a lárma száműzve a vá­rosokból, olyan, mintha minden­ki és minden lábujjhegyen járna. Csak egyetlen valami, ami még időközönként végigcsattog az ut­cákon. a pirosfehér villamos. De már egyre több fut mellette ve- télytársából. a piros autóbuszból. Felkapok a Viktória térről in­duló kényelmes alkalmatosság­ra — kiruccanok a Viktória für­dőbe. mindössze húsz perc az út. A Viktória (volt Félix) fürdő er­dő borította dombok alá kiterí­tett strandjaival, sétányaival, me­dencéinek 60 fokos gyógyvízével, és szezonban a napi húszezernyi fürdőzőjével — város a város mellett. Aki egyszer Váradra be­tette a lábát, nem mulaszthatja el, hogy a port a Viktórián le ne mossa. Kurt Hubermann, a ham­burgi zenetanár és családja túl van ezen a műveleten, sőt a papa már a torok öblögetésénél tart. Ugyancsak sok port nyelhe­tett idefelé, legalábbis erre en­ged következtetni az a garmada sörösüveg, mellyel a derék német körülbarikádozta magát. — Tudja, az az izé... az a me­zítelen hurka, sültkolbász, vagy micsoda, ami nincsen bélbe tölt­ve... — Mititei — nevezem nevén a ..gyereket”.- Az, hó. de csípős volt! Sok borsot találtak bele tenni. — Kurt. Te már megint sokat beszélsz! — intette mérsékletre párját a gyékényszőnyegen nyúj­tózkodó, nagydarab szőke nő. — Igazad van, Olga — mondja La családfő, megragadja a keze- f ügyébe eső flaskát, és egyből le- | nyelte annak tartalmát. CSANÁDI ANDRÁSI Szászy Sándor niuAL* — Mennyit nem sajnálna? — Mondjuk úgy öt-hatezer fo­rintot! Bibra mérnök homlokán szi­a nyakkendőt! Ember, legyen észnél! Dusek lehorgasztotta a fejét, de észnél volt, gorú ráncba szaladtak össze a redők és a gondnok riadtan he­lyesbített: — Hetet-nyolcat akartam mon­dani... Vagy esetleg tizet! De azt csak. ha egész biztosra mehetek! Rendkívül tömör, és egy mű­velt, diplomás embertől majdnem meglepőnek minősíthető választ kapott: — Marha! — aztán Bibra hal­kabbra fogta a hangját. — Ide figyeljen Dusek! Engem nem ér­dekelnek a maga gátlásai! Az sem érdekel, hogy itt az üdülő­ben alighanem kialakította már magának a kispolgári jómódját! Azt azonban meg kell tanulnia, hogy ha már egyszer csatlako­zott a szolgálathoz, akkor innen nem akkor távozik, amikor magá­nak alkalmas, hanem amikor másnak! Két lehetősége van. Az egyik, hogy teljesíti a parancsot, mert azt remélem, nem kell a koponyájába vésnem, hogy az ilyesfajta kérés, az parancs, a másik az ellenkezője. Utóbbi kombinálódhat azzal, hogy fel­ad engem Mit gondol, mit ka­pok én akkor? Dusek hÉffigatott és gyöngyözött a homloka: — Kötelet! És mit gondol, ha én rnaj&ui fäladom — erre pedig biztónríízámithat, ha netán hu­rokra kerülnék —, magát mivel jutalmazzák? Újabb csend: — Kötéllel! És ezt akarja ma­ga tízezer forinttal megváltani. Hiszen odaátról csak néhány gé­pelt sorba kerül és a magyar ha­tóságok már készítik is magának — Mikor induljon a kutya, mérnök úr? — kérdezte halkan. — Mit tudom én a maguk idő­beosztását? Ez nem az én dol­gom! Mindenesetre mielőbb! NOÉMI MEGSZÓLAL Forgács főhadnagy elmerülten szemlélte a városi könyvesbolt kirakatát, amikor valaki várat­lanul megszólalt a háta mögött: lóságos csodaszer! Véleményem szerint nemcsak a vérzést gá­tolja, hanem a sebhegedést is elősegíti. A főhadnagynak nem volt kü­lönösebb érzéke sem a vegyipar, sem a gyógyászati tevékenység iránt. — Ez csakugyan örömhír, de gondolom, Korsós főmérnök még jobban örülne neki! — Miért, maga mit vár? — Hogy... — Hogy kihallgathassa Tóth Noémit? Nos. több órás eszmecse­réről természetesen még nem le­het szó, de azt hiszem, a ki­hallgatásnak most már nincsen semmi akadálya. Harminc perc elég lesz? A főhadnagy sugárzott: — Bőségesen! Együtt indultak a kórház fe­lé. Forgács főhadnagy ceruzája néhány perc múlva már sűrű so­rokat szántott jegyzettömbje fe­hér papírján. * Dr. Bibra rövid nyári nadrág­ra vetkezetten hevert egy nyug- székben és időnként a karórájára nézett. — Biztos a dolgában, Dusek? -r- kérdezte. A gondnok ott ült mellette, a kerti asztalnál és párásán hús szódásüvegből töltött az előttük lévő borospoharakba. — Mit szólna ön egy örömhír­hez, főhadnagy elvtárs? Sarkonfordult és szembe ta­lálta magát dr. Kelemen Tamás­sal, a kórház sebészfőorvosával. Kezetfogtak. — Mi lenne az. doktor úr? — Az, hogy a Sangoplan va­— Biztos! Cézár már jóné- hányszor megtette az utat. — Ugyanazt az utat? — Igen! — És a járőrök? Dusek mosolygott: (Folytatjuk) Hat-hét ember az élen a döglött lovak mögé hasalt és sortűz- zel fogadta a vágtató indiánokat. Hamarosan eltiporták ókét.

Next

/
Thumbnails
Contents