Tolna Megyei Népújság, 1964. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-05 / 156. szám
6 Á 120 éves HIMNUSZ KÓPIÁS SÁNDOR: Új záporok 1844 elején a pesti Nemzeti Színház igazgatósága pályázatot írt ki Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére Az első díj: húsz darab arany volt. ösz- ■szesen tizenhárom pályázat érkezett a felhívásra. A bíráló bizottságnak tehát nem sok dolga Volt az ítélkezéssel. A beküdött rrtűvek közül hét darab értéktelen. dilettáns munka volt. amit minden tanulmányozás nélkül félre lehetett tenni. Tehát csak hat pályamű között kellett választanú Amikor ezekből kiválasztották a legszebbet és legértékesebbet. a Nemzeti Színház, igazgatósága elhatározta, hogy hogy egy rendes színházi előadás felvonásközi szüneteiben ádatja elő a hát jobbnak ítélt munkát A nevezetes előadást 120 évvel ezelőtt. 1844 július 2-án tartották, amikor a „Tudtán kívül kém” című francia vígjáték volt műsoron. Három pályaművet az előadás megkezdése előtt adtak elő. hármat, köztük a díjazásra kijelöltet a második felvonás előtti szünetben. A nagy nemzeti ügy iránt Való érdeklődésből a közönség Zsúfolásig megtöltötte a színházat. Megokolttá tette ezt a kíváncsiság is. mert úgy volt. hogy a pályamunkák jeligés leveleit a hat esélyes mű előadása után bontják fel. Tehát' a jelenlévő hallgatók ugyanakkor tudják meg az eredményt, a győztes szerző nevét, amikor a bíráló bizottság tagjai. A sajtó a legnagyobb érdeklődéssel kísérte a nagyjelentőségű nemzeti eseményt. A „Honderű” kritikusa ezt írta a lap július 6-i számában: „Múlt kedden estve adatának elő nyilvánosan a Hymnuszra írt. s a bíráló választmány által pályadíjra érdemesített, s a többi. dicséretre méltónak ítélt nép- melódiák. A közönség — mely — közbevetőleg legven mondva — számosb - megjelenés által nagyobb tanúságát adhatta volna áz ügy iránti érdekeltetésének, mondjuk, a közönség fényesen igazlá ezúttal a választmány ítéletének helyességét, tehát a bírálat körüli eljárását. A dicsérettel említettek közül méltán legnagyobb hatást eszközle. s legnagyobb tetszést vívott ki az egyes számú. A jeligés levélkék a színpadon a rendezőség, és a színházi titoknok jelenlétében, a bíráló választmány jegyzőkönyvének felolvasása után felbontatván, a nyertes pályamű szerzőjének derék maestronk és karmesterünk Erkel Ferenc kiálta- ték ki. Szívesen osztozunk a közönség éljen! — kiáltásaiban, melyekkel a nyertes szerzőt ki- hívá”. A bírálat így végződik: „...Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű Hym- nuszát többször adassák alkalom hallani, megismerni, megtanulni; annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vivandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik". Az előadáson Erkel Ferenc munkáján kívül Egrcssy Béni. Seyler Károly. Molnár Adám, Éliás Márton és Travnyik János pályaművét bocsátották a közönség elé. A Nemzeti Újság rövidebben számolt be a pályázatról: „Az első felvonás előtt Kölcsey Ferenc Hymnus ára, az igazgató által kitűzött húsz arannyi díjért versenyzett tizenhárom népmélódia közül adatott elő három dicséretes: a második előtt szinte három, utolsónak a jutalommal koszorúzott melódia, mellyhek szerzőjéül — a lepecsételt 'evelek felbontása után — Erkel Ferenc jeles karmestsrünk üdvözöltetett, kinek dallamdús és magasztossággal teljes, s amellett egyszerű, derék szerzeményét a számosabban egybegyűlt közönség lelkesülten fogadta. és ismételteié .” A „Der Spiegel” című lap mindössze annyit írt Erkel munkájáról, hogy az volt az egyetlen szabályos pályamunka. „A többit — így folytatja —, csak azért énekelték el. hogy mert a bírálók meg akarták mutatni pártatlanságukat. Valójában ezek semmit sem érnek...” Erkel Ferencet. noha még benne élt az 1844 január végén bemutatott „Hunyadi László” nagy örömmámorában, nagyon boldoggá tette újabb győzelme. Pedig akkor a zeneköltő bem is sejtette. mivé magasztosul majd a Himnusz. melynek kézírásos címlapján ez a szöveg állt Erkel Ferenc kezeírásával: Mottó: Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon ... Kölcsey Kölcsey Hymnusra 20 darab arannyal koszorúzott s pályanyertcs Népmelódiának szerzője Erkel Ferenc Pest, július 2-án, 1844. A fentieket az első előadás után írta Erkel a neve alá. Az elmondottak után bizonyára az is érdekli olvasóinkat, hogyan született meg Erkel Ferenc Himnusza... Négy évtizeddel később Erkel Ferenc egyszer elbeszélte Gárdonyi Gézának a Himnusz keletkezésének romantikus történetét. — Én nem pályáztam — idézi Gárdonyi Géza Erkel szavait — Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója. Fel hí’ és azt mondja odafenn: — Irtál-e Himnuszt? — Nem. Nem is írok. Egressy- nek hagyom ezt az örömet. Neki az efélékben kedve telik. — Hát ő megírta már? — Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnan már lejár a pályázat. — És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? — Micsoda szándékosság? — Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni? — De ha nem is akarok. — Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól... hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt. — Ezt mondta — folytatta Erkel Ferenc —,. s ezzel betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget. — Csináld meg. rögtön! — De bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás az, hogy csak rögtön ... — Meg kell csinálni? — Nem lehet. Késő már! Felelet helyett Bartay András egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam: alászol- gája! Záporok s zajok mossák a tájat, tiszták a színek, mert a tisztaság itt valóra vált a létezésben. Felhőket párolog a Föld. s a magasság tág kékségei is a sűrű humuszban gyökereznek. A fények kitárják kapuikat, szabad az út a Nap felé, s az ember néha mégis egy árny-szigeten vacog, mint aki hajótörést szenvedett a ragyogás-óceán közepén. Közeli s távoli partok között cikázik a pillantás, a perc, a gondolat. S megújulunk minden gondolatban, új színek fürtjeit érlelik a percek, új partok öblei ölelnek körül, új záporok, új zajok mossák tisztára füstös, kormos lelkünket és a világot. BÉNYEI JÓZSEF: \/‘ r »I . •• tr Vi rag ontozo — Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát, hogy j Is kellene azt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első tanítómesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondotta: „Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindég a harangok szava jusson először eszedbe.” I És ott, a szoba csöndességében, ! megzendültek az én fülemben a j pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a I zongorára teszem és hang hang 1 után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz, amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom ... Elérkezik a döntés napja. A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyimre kerül sor. Engem a harangszóra való gondolás annyira eltöltött, hogy az első zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Az arcok megmerevednek. A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az envim lett a dicsőség. 1844. július 2-án történt a Nemzeti Színházban.. • Révész Tibor Szemben velem egy asszony lakik, öntözi fonnyadt virágait, szelíden, mintha tűnő korát táplálná, virágozzék tovább, hajtson levelet, újat, százat, ne engedjen a hervadásnak. Úgy ápolja ezt a pár vánnyadt cserépbe zárkolt virágszálat. mintha élete függne tőle, hogy vigyáz a muskátli-tőre. Micsoda titka van e lázas, virágöntöző szertartásnak. egyedülmaradt életének ezek a virágok beszélnek. Kis locsolóján mintha könnye ömlene az erdei földre, amit kezével maga ásott, jobban nőjenek a virágok. Nézem őt titkon minden reggel, félelemmel és tisztelettel. Félek, hagy egyszer belefárad. — nehéz a terhe a magánynak, és tisztelem, mert az a célja, hogy az időt is megbéklyózza. » m nmpmwfnrntnrrmriTnnnmTrn rrrn Az öreg szótő A buldózer ott dohog már az ’/rl öreg szőlő szomszédságában. Hatalmas árkokat váj a porhanyós homokon. Aztán földgyaluk jönnek, és a buckás vidék engedelmesen simul el alattuk. Szőlő alá forgatnak. A közösbelinek. Kétszáz holdat hasítottak ki egytagba. Már a vessző is megérkezett. Nyüzsög a vidék, mint a harci ütközetben. Parancsszavak röpködnek, sóhajok vegyülnek káromkodással, és beszédfoszlányokat kever a szél a dünnyögő gépek morajába. Az öreg szőlő alig volt több pár vékásnál. Két sor saszla, a többi kövidinka, közte néhány szilvafa. meg sárgabarack, aztán egy kivénült diófa. Mellette a kunyhó. S a kunyhó előtt az ember, Taskó Ferenc, a gazda. Egy tönkön üldögél, s nézi a sürgést-forgást. Mintha vízparton ülne és a mesz- szi utázókat lesné, kíváncsian, de ‘idegenül. Pedig nem idegen. Lám, a fia is ott nyüzsgölődik a többiekkel. Hordják a műtrágyát, húzzák a mérőzsinórt, s úgy tesznek, mintha övék lenne ez a nagy határ. S ő csak ül, nézi a jövés-menést. Messzire bámul, aztán maga elé mered. A tőkéket vizsgál- gatja. Megöregedtek. Mikor is ültette őket? Van annak már vagy harminc éve. Azóta sok kipusztult közülük, s új vesszőt dugott a helyébe. Szemezgette, oltogatta, tavasszal kinyitotta, ősszel bekapálta. És az a sok permetezés. No meg a szüretek, amikor összejött az egész család. Leszedték pár óra alatt a termést. S nem is ez volt az érdekes, hanem a vígasság. a csevegés, a juhhúsos- kása jó illata és a tavalyi karcos, amiből mindig dugott el egy kis hordóra valót a szüretre. Családi ünnep volt ez — ami után jobban esett a munka is egész esztendőben. És most azt mondják, útban van ez a szőlő. A fia is ezt mondja. Márpedig ő csak ért hozzá. Mezőgazdász, az apja neveltette azzá a maga költségén, a saját verejtékével. Úgy nevelgette, ápolgatta, mint a szőlővesszőt. S a fiú? Csak nevet rajta. — Ne vacakoljon már apám! Ezt a kis háztájit nem tarthatjuk itt múzeumnak időtlen időkig. Ha volna belőle egyrakáson vagy száz hold, akkor meggondolnánk, de így? Nem maradhat ennek a nagy táblának a közepében. Kiröhögne bennünket a világ. Ne féljen, eztán se halunk szomjan. Ha termőre fordul ez a kétszáz hold, jut belőle a tagságnak is. Apám is megkapja, ami dukál. Még bajlóánia sem kell vele. A szüretet szívesen megcsinálják a fiatalok, a többit meg elvégzik a gépek. Mi a fenének kínlódna ezzel a tűzrevalóval tovább? Szóval, így beszél. A saját fia mondja ezt, aki pedig itt, a tőkék között tanult meg járni. Ezen a kis úton. Ha kapáltak kinn a földön, ide hozták be a hűsre, a fa alá. De csak nevet ezen is. Azt mondja, most már egyenesebb utakat csinálnak, meg hosszabbakat, mint az a régi volt, minek őrizgetni azt a kis ösvényt... Furcsa világ. Szélnyirbálják az emlékeket. A keserveset is. Itt húzattak el, ezen a homokos dülőúton, minden esztendőben a gépek. A cséplőgépek. Négy ló, meg kél bivaly húzta némelyiket, mégis elakadt. Szalmát és szárat raktak elébe. Még most is hallja az ostor suhogását, csattogását, a hajtők, keserves szentségelését, amint püfölték a verítékben fürdő jószágokat. S az emberi veríték sem volt errefelé kevesebb, vagy drágább. Lám, a szőlő alá is maga forgatta a homokot. Ezt a Szaharát, öt év telt el, mire beültette, sövénnyel körülfonta s egy kis vályogfalu viskót is eszkábált rá. És most eltűnik minden. Talán egy nap alatt. Ezek a lánctalpasok felfalják az egészet, mintha itt se lett volna soha. Még tán a szőlőtőkéket is alászántják. Mi az nekik. A kis ház biztosan sírni. nyöszörögni fog a nagy gép súlya alatt. De az is lehel, hogy csak,, roppan egyet. Sikoltani sem lesz ideje. És a fia kacagva nézi. Az átkozott kölyök! Csak ne szeretné annyira. Nem is őt, az unokákat inkább. Azokon még fog a jó szó. Hallgatnak rá. Az apjuk? Az már a saját útját járja. Mint a dózer, ott a nyárfák mellett. Csak megy-megy hatalmas hantokat hány, megforgatja a szűz anyaföldet. S az a legény a gép nyergéből úgy néz széjjel, mint a győztes hadvezér a csata után. Sapkáját feltolta a homlokán, s kortyolgatja a hűs vizet, amit egy kislány nyújt felé., — Fiatalok! — sóhajt az öreg Taskó. Aztán lassan feláll az ülőkének használt tusköról. Megropogtatja csontjait, beballag az omladozó falú kunyhóba. Kihozza a kétágú létrát, de nem nyitja szét. Komótosan a lelőnek támasztja és lépkedmi kezd felfelé. Az eresznél matatni kezd, mintha veréb-csipaszokat keresne, de csak egy szárvágót húz elő. Karja nekilendül, s vágni kezdi a zsuppot összetartó szurkos fonalat. Aztán a széthulló szálakat nyalábra fogja és ölben viszi le a fa tövéhez. Hogy mégse menjen veszendőbe. F. Tóth Pál
