Tolna Megyei Népújság, 1964. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-26 / 174. szám
I Sándor 115 esztendővel ezelőtt, 1849. július 31-én, a segesvári csatában-tűnt el Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költők egyike. O az első a magyar írók közül, akit a világirodalom befogadott. Krónikánkban az élő Petőfit idézzük: életéről, alakjáról, költői» ■pályájáról vallanak történeteink. Kezdő éveiben Petőfit Vachot Sándorral szokták összemérni, ami a költőt nem kevéssé bosz- szan tóttá. Egyszer megkérdezték tőle, miért nem szereti Vachot költeményeit? Petőfi így felelt: — Azok a költemények bizonyosan szépek, de tudjátok, hogy én mindent zsírral eszem és a könnyű, vajas ételeket nem szeretem. A sok keserűségen keresztül ment költő bosszankodással nézett néhány jelentéktelen versía- ragó kortársára, akik rendezett vagyoni viszonyok között éltek. Pétrichevich Horváth egyszer egy ■ társaságban a költők különböző fajtajárói beszélt: a tragikus, a komikus, erotikus, didaktikus, stb. költőkről. Petőfi ekkor közbeszólt: — Egy csoportot kifelejtettek, pedig ez a legszámosabb... Az éhező költőket! Hajdanában bevett szokás volt, hogy a színészek nagyrészt pályájukat változtatott református tanulókból verődtek össze. Egyszer Petőfi vándorszínész korában egy alföldi városban megismerkedett egy molnármesterrel, aki nagyon jó volt hozzá. Beszélgetés közben a molnár bizalmasan megveregette Petőfi vállát, mondván: — Hát maga színész? No, annak örülök, mert — én is kálvinista vagyok! 1844-ben a költőt segédszerkesztőnek szerződtette Vachot Imre a „Pesti Divatlap”-hoz. A segéd- szerkesztő dolga volt a lap kor-, rigálása is, amit igen lelkiismeretesen végzett. A sajtóhibák kijavítása végett hosszú utat kellett megtennie Budára, a Bagó és Gyurián nyomdába. A lapjavítás esett munkái között leginkább Petőfi terhére. Ezért néha megeresztett egy-egy tréfát Ezt a hírt például: „Az elhúnyt párizsi érsek 200 livre évi díjat hagyott egyik örökösének, a másiknak pedig 300 ezer frankot.’-' — így javította ki, hogy az egyiknek 200 éves livréét, a másiknak pedig 300 ezer frakkot hagyományozott. Mint egykori emlékiratok írják, amikor késő éjjel betért a Bagó es Gyurián nyomdájából érkezvén a Pilvax-kávéházba, így köszöntötte barátait: — Szervusztok, Bagó és Gyurián! S most hadd mutassuk be az ismeretlen, az éneklő Petőfit is. Jókai Mór arja az Üstökös 1879-i' egyik számában a nagy költő ! énekszerep jóséról a következőket: fikálta órahosszat a betanítással. — Dej szén fűrészelhet az úr az én fülembe naphosszat azzal a nyirettyűjével! — mondta Petőfi —, azért én mégsem tanulom azt meg!” Tompa Mihály ajánlotta a költőnek, hogy ha házassága végeit teendő útjában Sárospatakra megy, egyenesen Palkovich professzorhoz szálljon. Hivatkozzon reá és a legmagyarabb vendéglátásban fog részesülni. Nos, be is állított Petőfi a tanárhoz, aki elkalauzolta híres poéta vendégét a Rákóczi-várhoz. Hazajövet pedig már ott várta a fiatalság a messze földről érkezett hírneves vendéget. Este megkezdődött a poharazás Hegyalja tüzes levével. Petőfit az asztalfőre ültették. A költő kezébe ragadta a tülök-poharat, amelynek talpa nem lévén, mindig ki kellett inni. A poéta jókedvű felköszöntőt mondott: — Kiiszom e poharat, hogy részeg legyek, s felejtsem el, hogy szabadságomat két szép szemért feláldoztam. A vacsorán az egyik diáknak megártott a bor. Vizet kért, mire Petőfi a sokak által tévesen neki tulajdonított Bajza-verssel így felelt: Félre vízivók előlem, Mert palackba fojtalak. Ily szenlségtörőt nem tűrnek A bornak szentelt falak! Kerényihez írt levelében Petőfi így emlékezik meg szállásadójáról: „Megismerkedtem Palkovich professzorral, akit te is ismersz, és így tudod róla, milyen derék ember. Látod, barátom, még a professzorok között is vannak derék emberek...” Amikor 1848 március végén az udvar és a minisztérium között beállott az a feszültség, mely a minisztérium lemondásának fenyegetését vonta maga után, Petőfi egyenesen a köztársaság kikiáltása mellett volt és ezt az állandó bizottmányban is ki akarta jelenteni. A higgadtabbak alig tudták lebeszélni róla, hogy mégis lebeszélték, széles fringiáját, melyet abban az időben viselt, indulatosan az asztalra dobta, azután újra fölvette és így szólt: — Leoldottam, de nem töröm el, hanem megtartom! 1849 tavaszán Bem Petőfi Sándort, mint futárt, Kossuthoz küldte hivatalos levelekkel. Megérkezve Debrecenbe, a költő jelentkezett Kossuthnál, aki szokása ellenére hűvösen fogadta. Miután átadta neki Bem levelét, megkérdezte a kormányzótól: JÖZSEF: — Miként lesz szíves kormányzó úr rendelkezni a jövőm felől? Kossuth Lajos röviden válaszolt: — Az nem tartozik reám, forduljon a hadügyminisztériumhoz! Még mielőtt a költő jelentkezett volna a hadügyminiszternél, már rendeletét vette kézhez, melyben az állt, hogy jelenjék meg nála Petőfi meg is tette. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok, még hidegebben fogadta Petőfit. — Ki tette közzé Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a „Honvéd” című lapban? . A költő katonásan kihúzta magát: — Én. Klapka tábornok közelebb lépett: — S hogy merte ezt tenni? Petőfi a tábornok szeme közé nézett: — Mert parancsom volt rá! Klapkát elöntötte az indulat: — S ki parancsolta? Egy kis szünet következett, majd a költő ezt válaszolta: — Bem tábornok! A hadügyminiszter vérvörösen kiáltotta: — Az nem igaz! Petőfi önérzetesen felelte: — De igaz, miniszter úr. Én nem szoktam hazudni sem önnek, sem senki másnak a világon! Egy pillanatnyi csönd után Klapka folytatta a költő faggatását: — De mindenki azt állítja, hogy ön ezt a levelet magától közölte anélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá! — Tehetek én arról, amit az utcán fecsegnek? Klapka ekkor kimondta visszavonhatatlan rendelkezését a költőnek: — Debrecenben marad ön, míg e tárgyban Bem tábornok válasza megérkezik! Petőfi nem hagyta magát a hadügyminiszter úr előtt: — Szívesen itt maradnék, de fontos dolgaim vannak Pesten, s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom! Klapka fölemelte hangját: — Az nem elég! Egy óránál tovább beszélt Klapka hasondó modorban a költővel, aki végül lemondott rangjáról, mert nem akart tovább olyan hadsereg tagja lenni, melynek minisztere nem adott hitelt egy tiszt becsületszavának. Klapka elfogadta Petőfi lemondását... Révész Tibor „Színészkorában súlyos összeütközései tollak egy Almásy nevű rendezővel. Az a harca vol! vele ugyanis, hogy ő mindig drá mában szeretett volna játszani, a rendező pedig a népszínművei, kegyelte, s azt akarta, hogy Petőfi is énekeljen, természetesen a kórusban. Az pedig rettenetes volt, amikor Petőfi énekelt. Aki tőle hallotta azt. hogy „Három alma. meg egy fél”, annak nem kellett többet abból az almából egy gerezd sem. Magam nyomában Magam nyomába lépek: ámde nem Úgy mint léptem. Gyűlölöm, ami volt, Mi volt már. Fordulj, szív, ki, s dobd szavad, mint Ki részeg, vagy beszélni elfelejtett 8 most új nyelven dadog fel. Óh szavak Bősége! Ugró, kész mind! Ha miként Dohodt avart, felgyújthatnám a nyelvet, Csak váz maradjon. Csak amit a szükség. Végső szükség kíván, mint kín a jajt, Különben belehal. Nyűtt szók! Utálom. Sivár és fürge készség, mint silány nők Semmi érzéke nem volt a dalhoz, az operát úgy gyűlölte, hogy soha egy dalmű előadásán nem volt, s később is csak olyankor fogott a d&loláshoz, amikor azt akarta, hogy szobatársa menjen i el már hazulról. Már pedig Al- 1 másy úr nézete szerint a színésznek énekelnie is kell, annál fogva Petőfit minden délelőtt od:» állították a karba és hogy jobban, fülébe menjen a nóta, Almás- (egyúttal karmester is), odaállt melléje a hegedűvel, úgy morti- 1 Kacér kínálkozása. Szó, ezer, gyors Csődültén már nem is nézvén valót, csak Maga-táncát. Vad, öncélú, üres! Közlött, — hív — értelem — csőd: ál-szavak Csörgő uralma! Versem oly beszéd Légy, mint a lét-yég rebbenő nyögése, Hol már fölös nincs. Vagy mint újszülött Metsző rialma, hol tárgy, fogalom A szó alatt holt még s hang, ösztön: egy, Mint rímre rím. Forró élet-közei, Te fedd versem! Mint polyvát szórd a szói A könnyű oldást. Rejtett kincs felel Mély, — hívó-hangra. S meddő agy s üres . Irt közhely: egy. Semmi a semmivel. Vásárhelyi fáriái a Magyar Nemzeti Galériában atvan esztendővel ezelőtt nyílt meg Hódmezővásárhelyen Tornyai Jánosnak és társainak kezdeményezésére az első néprajzi és képző- művészeti tárlat, egy ipari és mezőgazdasági kiállítás művész-szobájának ürügyén. Az azóta eltelt idő alatt Vásárhely az ország képzőművészetének egyik alkotó központjává vált: azzá tette Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula működése — majd az egymást váltó nemzedékek más-más képviselője ápolta mindig híven a becses örökséget. E hagyomány szellemében kezdeményezték 1954- ben az utódok — Almási Gyula Béla festőművész és Galyasi Miklós, a vásárhelyi múzeum akkori igazgatója, — a vásárhelyi fővárosban és külföldi sikereik is vannak, odahagyták ,e sikeres színhelyét, és hazasiettek, hogj népük életét , örökíthessék meg művészetükben, hogy népük fel- emelkedését szolgálhassák, úgj dolgoznak ma is Vásárhely művészei, hogy a dolgozók mai életét, ügyes-bajos dolgait, gondját- ba'ját fessék meg, mintázzák-ka- lapálják bronzba, égessék agyagba. Szerves a kapcsolódós a formai hagyományokhoz is: Kohan György drámai erejű festészete a Tornyaiéhoz esik közel, Kurucz D. István, Almási Gyula Béla nagy, összefogott formái, szerkesztett előadásmódja az Alföld másik — méltatlanul elfeledett, vagy nem eléggé méltatott — mesterét, Nagy Istvánt idézik: s szinte V:- ; országos tárlatot. S létrejöttét támogatták a hű barátok: Medgyes- sy Ferenc, Ferenczy Béni, Barcsay Jenő, akik alkotásaikkal is részt vettek az első évek tárlatain. 1954. óta minden esztendőben, a város felszabadulásának évfordulóján, egyidőben a múzeumban és az egyik termelőszövetkezetben, megnyitja kapuit az országos vásárhelyi tárlat. A megtett utat, a fejlődést méri most a Nemzeti Galériában megnyílt reprezentatív kiállítás, amely a tíz tárlat legjobb alkotásait mutatja be. Miben, van e művészet ereje, mi a vásárhelyi festészet jelentősége. Sok vita folyt e fölött, sok-sok értetlenséggel és vádaskodással kellet megküzdeniük azoknak, akik tűzön-vízen át harcoltak a telep fennmaradásáért, segítették e művészet kibontakoegyenes a kapcsolódás Kajári Gyula rajzai, Németh József, Szalay Ferenc festészete, Fekete János kerámiái, Samu Katalin szobrai, s a fentiek közt. De Vásárhely ereje nem csupán azokban a tehetséges fiatalokban rejlik, akik ott letelepedtek: hozzájuk sorolható a fővárosban dolgozó jónéhány fiatal művész is. Csohány Kálmán, Orosz János, Patay László, Somos Miklós, Szurcsik János, Ve- csési Sándor. Gacs Gábor, Fejér Csaba — néhány név csupán a legtehetségesebb fiatal művészek közül, de jól mutatja Vásárhely szellemének kisugárzását. Munkásságuk az ember és a táj szereleién alapul. E kapcsolat megértését és megértetését tartják feladatúiénak. Mindnyájan, az ott lakók, és az oda hazajárók egyaránt Tornyai szellemében dob ozzását. A vásárhelyi művészet eleven példa a múlt és a jelen szerves egybekapcsolódására, hagyomány és folytatás nagyszerű egységére. Nem azt jelenti ez, hogy — főleg a fiatalok művészete — nem mutat fel idegen befolyásokat, hiszen az egyetemes festészet hatásai alól ők sem vonhatják ki magukat, de alkotásaik szellemisége szervesen kapcsolódik a nagy elődökéhez. Mert ahogy Tornyaiék a század elején már elismert mesterek a nak: „...A kép elsősorban a lélekben legyen magyar, felfogásában; azután az előadás módjában. Ehhez szükséges, hogy a festő átérezze képét, ismerje és szeresse a népet, a tárgya pedig lelkesítse.” E tárlat a művészeti formák változatossága mellett is ezt a szellemet sugározza — Ez.ért vált Vásárhely újonnan alakuló szocialista képzőművészetünk egyik központi műhelyévé. Láncz Sándor
