Tolna Megyei Népújság, 1964. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
A TOLNA MEGYE! NÉPÚJSÁG a K ULTURÁLIS ME ◄ Sötétség ► M ostanában rosszul alszom éjszakánként. Valami bajom van. Felriadok, s meggyújtom az olvasólámpát, hogy elűzzem az éjszaka sötétjét, amely mind gyakrabban idéz fel bennem egy rémes emléket. Gyermekkorom kísértete jár vissza az éjféli órákban, hogy kiver a veríték, kiszárad a torkom, s ha nem szégyellném, felordítanák a rémülettől. ...Fekszem az ágyon. Az ágy nyirkos, nemcsak a testemtől, hanem a vályogfalak hidegsége most izzad ki a dunyhán, most, hogy beíűtöttek a szobába. A betegnek. A beteg én vagyok. Kinn szikrázó augusztus, a fecskék fénylő teste, feketén, fehéren ott viliant el az ablak előtt. A szobában kályha ég. Gyenge vagyok, és örökké szomjas, és csak nyögni tudok. 'Pedig nem fáj semmim. Mégis nyöszörögnöm kell, pedig nem is akarok. Hőség fojtogat és a levegő, amely tele van beteg testem fanyar szagával, a körülöttem ülő öregasszonyok duru- zsolásával. Szomszédok. Tanácskoznak együtt vagy négyen nagyanyámmal. Olyanok a fekete kendőben, ölbeejtett kezükkel, mint a sirató asszonyok. Félek most tőlük. Pedig mind ismerem, egyi- kük-másikuk kalácsot is adott, meg frissen fejt tejet. Ülnek körülöttem, és duruzsolnak. Értem a svavuk^t, hallom, hogy beszélnek, de szavaik nem jutnak el értelmemig. — Vizet... szomjas vagyok — nyöszörgőm. Nagyanyám feláll, hogy a pádról vizet hozzon a kupa fedelében. — Nem szabad... Víz van benne így is... sok víz... Az a baja, te Kati — hallom a hangot, és látom, hogy nagyanyám Visszaül. — Vizet kérek — és sírni akarok, de nincs könnyeiéi és nincs erőm, hogy sírjak. Nagyanyám újra feláll. Egy ideig tanácstalanul néz, aztán odamegy ■ a kupához. Titokban iszik. Fojtogat a hőség a kisabla- kú szobában. — Beteg volt az enyím is tavaly... Ráfűttem, meg nem adtam neki vizet. Egy kortyot s.e, lelkem. Két nap alatt kiizzadta magából a baját — helyesel a másik öregasszony. A többiek bólogatnak. — ...A kemence... az a legjobb... Engem is így mentett meg az anyám — hallom a szavakat, és nem merem lecsukni a szemem. Mert akkor úgy érzem, hogy végtelen távolságra csúszom el a beszélgető, duruzsoló öregasszonyoktól... A hangjuk is messziről szól... Egyedül vagyok, ing alattam az ágy, mint ahogy a koporsó ingott János bácsi testével, amikor a tavaszon temették. Félek a koporsótól. Fáj a szemem, de nem merem becsukni. Nagyanyám kimegy, aztán visz- szajön. Vízért nyöszörgőm. — Nem tudom megállni, hogy a kis lelkemnek ne adjak — szipog nagyanyám... Három napja fekszik már... Mégis csak orvos kéne. — Orvos? Csak a pénzt viszi el... Mindennap jön, mindennap pénz, meg orvosság... Bolond vagy te, Kati lelkem... A jegyző úrék se nagyon hívnak orvost, pedig azoknak pénzük is van rá... Nagyon beteg lehetek. Még jobban elszorul a szívem az ijedtségtől, szemem sarkán könny csordul ki, és a sós víz lecsurog a szám szélére. Azt nyalogatom. Nagyon beteg lehetek, ha nagyanyám orvost akar. Biztosan meghalok. Beleraknak a koporsóba, és földet raknak rám. Sok földet. És akkor ott lenn felébredek. Be leszek zárva a koporsóba. Sötét lesz, és nem lesz levegő, és hiába kiáltok... hiába kiáltok... — Nagyanyám... jaj, nagyanyám — sikoltok fel ijedten. Nagyanyám odaugrik. — Mi baj, lelkecském?... itt vagyok, ne félj... — Nagyanyám... jaj, félek... Mozdulni sem tudok majd... Levegőm se lesz... Ne tegyenek koporsóba... Nagyanyám... Nagyanyám szelíden visszanyom erős kezével a párnára, forró homlokom simogatja, kendője megoldva. Látom, hogy ő is izzad; Elakad a lélegzetem úgy fojt a forróság. — Nem teszünk... dehogy teszünk... hogyan is tennénk, leikecském — nyugtat nagyanyám. — Szidi, te, orvos kéne mégis... Adok neki tyúkot, meg tojást... Félrebeszél... — Nem orvos kell ide, mondom — hajol közelebb Szidi néném nagyanyámhoz. Suttog, magyaráz, csontos keze le-fel jár, hogy néznem kell az ujjait, amelyek begörbültek, és horgasak, mint a képeskönyvben a vasorrú bába ujjal. A többiek bólogatnak. Nagyanyám tanácstalan. Nem tudom, miről van szó, de a felnőttektől félek. Ha suttognak körülöttem, abból baj lesz. — Nem veszélyes az, te... — És ha megfullad? — hallom nagyanyámat... — Nem kell feltenni az előkelnem kell feltenni az élőkét... nem kell feltenni az élőkét... — visszhangoznak a szavak. Elalszom. Vagy elájulok? Réten vagyok, menekülök a nap elöl, amely égeti a bőröm. Menekülök és egy patakra akadok. Lehasalok a partjára, hogy igyam... Víz helyett varangyok varjakká változnak. Hallom, amint rikoltozzák is: kár- kár... Eltűnik a rét. Éjszaka van. Szél fúj, forró, rettenetesen forró szél, jajgatnak bele 3 fák, a háztetők. Víz van körülöttem. Sok víz. Nem látom, csali tudom, hogy víz van. Lehajolok, hogy igyam, de már nincs víz sehol. Elvitte a forró szél... Felnyögök a kétség- beeséstől. E gyik elbeszélésének hőse, a boldog Csiaffer basa, hatalma és dicsősége teljében, megkapja a hatalmas szultán fermánját, a halálát jelképező selyemzsinórral. A boldog Csiaf- fernek még lenne arra alkalma, hogy elmeneküljön, s környezete is bíztatja, hogy kincseivel' és a szépséges FaÜméval induljon Brüsszelbe, a budai basa azonban boldogan megy a végzet elébe, mert a selyemzsinór és a fermán maga a végzet, s ki gondolhatna arra, hogy megmásítsa az elrendelést, még akkor is, ha a csillagok állása kedvező? Csiaffer basa története Kemény zord világának legmélyét világítja meg: a végzet előtt tehetetlen az ember, a végzet pedig eleven valóság, szüntelenül ott leselkedik ránk. Világa sötét és vigasztalan. Hősei a végzetnek kiszolgáltatva élnek, nem tudnak örülni, még nevetni sem tudnak. Sejtelmek, megérzések hálójában vergődnek, tudván, hogy a jó is bűnné változik lelkűkben, az erény, a lelki nagyság is csak a pusztulás eszköze. Első regényének. a Gyulai Pálnak hősét a fejedelem iránti ragaszkodás pusztítja el, a Ködképekben Jenő gróf végzete az, hogy segíteni akar emNagyanyám arcát látom, meg Szidi néniét. A többiek elmentek. Leveszik rólam a dunyhát. Fázom. Megborzongok. Az ing rátapadt a testemre. — Milyen könnyű a lelkem — hallom Szidi néni hangját. Felemel és visz... visz... visz... Újra kinyitom a szemem. Nagyanyámat látom, ül a lócán, és ijedten néz rám. — Te, Szidi, nem lesz baj.? — Ne jajgass már, mondtam, hogy semmi.. Mi baj lehetne? Két perc alatt kiizzadja a betegséget... Velem is. így tett az anyám és ládd, most is itt vagyok... Velem szemben a kemence szája. Az élőké le van véve. A kemence sötét és meleg. Ide érzem a melegét. Fekszem Szidj néni karjaiban... — Segíts már, no — szól nagyanyámra. Nagyanyám feláll. Érzem a kezét, amint hátamat fogja. Aztán rémülten, szinte állati hangon felsírok. Menekülnék, de nincs erőm. Rugdal ózom, de keményen tartják legyöngült testem az öregasszonyok. A kemencéhez visznek... — . Nagyanyám, ne égessenek meg... Nagyanyám jó leszek... Jaj." édes jó Istenkém... Miatyánk ki vagy & mennyekben — érzem, hogy vizes iesz a lábszáram es a következő pillanatban úgy érzem, hogy megégek... Bedugtak a kemencébe, hallom hogy nagyanyám felsír, hogy Szidj néni mond valamit, érzem, hogy fogják a lábamat. Sötét van, fejem alatt perzsel az agyag. Sötét van, nem tudok mozdulni... Ujjaimmal leszakítom magamról az inget, érzem, hogy kiszárad a szemem, a szám, a bőröm... Rettenetes a kín, meggörbít, hogy fejem beleverem a kemence oldalába... De a fájdalmat már nem érzem... Egy utolsó kétségbeesett sikoly és aztán semmi... ... Mostanában rosszul alszom éjszakánként.. Valami bajom van. Felriadok és ‘meggyújtom az olvasólámpát, hogy elűzzem s sötétséget, amely mind gyakrabban idéz fel bennem egy rémes gyermekkori emléket... Gyurkó Géza Je&f&et A mese szerint az igazság és a hamisság valamikor egu tőről fakadt. Ebben a naiv népi okoskodásban lehet valami reál.s mag, mert valójában az igazság, csakúgy. mini a hamisság forrása valahol az emberi tudat mélyében lehet. Vagy inkább a szándékban? Ne firtassuk. Tény az h -gy embertársaink, ha tehetik, túljárnak a másik ezen. Persze, sohasem a miénken mart azén mi sem ma születtünk. egyet és mást már átéltünk, s ezzel el is dicsekszünk, ha így hozza sor. Nem is lenne semmi baj, majdnem tetszik, ha igen csalafinta furfangyal találi.ozkaz ember. Megédesíti még a szomorúságot is. Itt van például a kővetkező eset. Bonyhádon van egy pálinkafőző. Gazdája valamikor jobb napokat látott, s igazságát nem volt nehéz kikeresnie Mostanság azonban más a helyzet: mivel pálinkát nem főzhet, üzemét bérbe vette a községi tanács. Megfizeti a tisztességes bért, így hát látszólag minden rendben van. Legalább is úgy tűnik, ha a közösség szempontjából nézzük az ügyel. A tulajdona': azonban egészen misként vélekedik: a helyzetet nagyon igazságtalannak tarlja Bánatát fokozza. hogy a pálinkafőző udvarában van két pince és ezek is a tanács bérleményeiként szerepelnek. Le:alább az egyiket szeretné visszaszerezni. A dolognak sem jogilag, sem pedig gyakorlatilag nincs aka- dá'ya. Az egyetlen, ami útban áll: a ravasz emberi számítás, a zaklatásnak is sommás igazságkeresés, még pontosabban a haszon szerző hamisság. A tanács ugyanis már kínált alkalmat a megegyezésre. Húzzon egy falat a tulajdonos, aztán azonnal rendben van a dolog. Igen ám. de a falhúzás pénzbe kerül, azért meg zsebbe kell nyúlni, s ez már nem tetszik az erény és igazság e szóban forgó barátjának. Ha már fizetni kell, akkor fizessen <Jt tanács, fizessen az állam. Elvégre az az igazságos ugye, hogy a bérlő, ha lehet építse újjá a tulajdonos házát, várát. Vagy ez mm igazságos? Néző pont dolga az egész. Ha a józan oldalról nézem, akkor <i saját könnyebbségét fizesse meg mindenki maga. ha a másikról: miért ne fizesse meg az állam, az állampolgár kényelmét. vagy hasznát? Az ügy persze nem ú j- keletű. ahogy általában avasak szoktak lenni az ilyen furfang- ra, haszonszerzésre alapuló históriák. Húzód, k már vagy nyolc éve. n hány fórum meg,árt ^ dig többen utasították. mért ne pr bálkozZon? jl v.gre egysz. majd csak leesik valami. Mi aztán ha van az a porta. no. zon hasznot, aká milyen áro s lehetőleg minél többet. Iq kívánja ezt a furfangos he misiág több Íratlan, de a szí kásban eléggé megrögzött szc bálija. Különben az a porta most i meglehetősen jól jövedelmez, j vitatott pálinkafőzőn. íredén é két pincén kívül ugyanis van 01 két laka: is ha ugyan lakásna szabad nevezni az egészségre ár talmas, életet és épséget egy aránt veszélyez etö lyukakat Ne polemizáljunk a megitélé sen: elég az az eléghez, hogi ez a két. lakásnak csúfol kuckó évente tekin élyes pénz összegeket hoz a telektulajdonos konyhájára. Szerényei számolt, aki számolt de végösszegként mégis 7000 forintot hozott ki tizenkét hónapra. És most számoljunk mi is. A szokástól eltérően azonban nem számokkal, hanem az igazsággal és a hamissággal. Az egészben ugyanis ez van elásva. Vegyünk alapul öt esztendőt. Körülbelül ennyi idő óta égető a lakáshiány Bonyhádon. A szorzást tessék elvégezni: mennyit jövedelmezett a két kuckó, mennyi a pálinkafőzőért kifizetett bér. s vajon kikerülhetett volna-e ebből az a néhány száz forint, ami a vitatott válaszfal építéséhez kellene. A megítélés s. érint igen. sőt talán már három kerítést is lehetett volna csinálná azóta. De van-e kerítésre szükség? Persze, hogy van. Nagyon kell. mert a pincéhez másként nem lehet hozzájárni. Akármennyire szükséges azonban. annyira mégsem kell, hogy a tulajdonos a saját, nem éppen szűkjöueds.mű zsebéből fizesse ki az árát. A fizetés csak maradjon az államra. az jobban bírja a költségeket. Hogy ez már haszonlesés? Persze, hogy az. de vajon számít ez egy furfangos embernél? Nem sokat, vagy talán semmit. Mindössze arról van szó. hogy az igazság és a hamisság egy tőről fakadt valamikor. s amit ő hamisságnak túrt — az állam nem építi fel a kerítést —. az tulajdonképpen igazság. Az pedig hogy szeretné az állammal felhuzat- ni azt a falat, kilincsel és ki- lir.cseltet érte. tulajdonképpen igazságkeresés, s csak mellékesen. a társadalmi közfelfogás szempontjából hamisság. SZOLNOKI ISTVÁN Kemény Zsigmonri emlékezete bertársain, az Özvegy és lányában a Mikes-fiúkat a szeretet,’ a Rajongók Péchy Simonját a vallásos rajongás, a Zord idők Verbő- czyjét a hazaszeretet viszi romlásba. Ezek az emberek a pusztulást hordják magukban, s Kemény Zsigmondnak nem marad más hátra, mint rájuk mutatni: ime, ilyenek voltak s ilyen az élet. Pedig az élet más, csak ő volt ilyen. Mindenben a tragédiát kereste, s mindenütt a végzettel találta szemben magát. A boldogság életében is elkerülte, vagy ő kerülte el a boldogságot? „Egy ízben, — írja róla Péterfy Jenő — egy nő kezét akarta megkérni, el is indult, ott is volt, hanem a szó nem jött ki ajkán, valószínűleg arca sem árulta el, mit akar. Nem kérte meg. így volt a boldogsággal is. Valahányszor szembe állt vele: szótlanul távozott mellőle.” Mással is így volt, a politikával is. Ott volt a szabadságharcban, Kossuthtal menekült Debrecenbe, de a győzelem napjaiban is csak saját erinniszeivel viaskodott, s nem tudott hinni a végső diadalban, A bukás után írott könyve, a Forradalom után, bármilyen pontos elemzése is a kornak, elsősorban Keményre jellemző. „E sorok írója nem minden kornak embere — kezdi könvvét — Miért ne vallaná meg? — Ö nem szereti- vagy nem bírja minden viszonyokban magát föllelni. Némely érdekek, némely remények tartalma előtte titkos irat. Betűit nem ismeri. Értelmét nem magyarázhatja meg. Szépségei által el nem ragadtatik.” S e bevezető után kijelenti, hogy a forradalom alatt két dolgot nem tudott hinni: hogy győzelem esetén, mint független ország fönnállhassunk, s hogy Európa megengedhesse e győzelmet, öt is elragadta a forradalom árja, de úgy ment vele, mintha a végzet rendeléséből tenné. Kemény világa sötét, kilátástalan világ, mert a végső kiábrándultságot, a tehetetlen kiszolgáltatottságot hirdeti. De nemcsak ezért lett egyre népszerűtlenebb. Ez a nagy író, aki mindenre a végső és egyetlen megfogalmazást kereste, aki súlyt tudott adni minden szónak, egyre nehezebben olvasható. Vannak írók, akiknek szövetségesük az idő, elébe futnak az eljövendő kőmáli, s minden nemzedék új és új gyönyörűséget talál bennük. Kemény a halhatatlansággal is rosszul szövetkezett. Talán romantikus ábrázolásmódjának is része van pb- ben, talán szubjektivizmusának is; Mert bármilyen korról, bárminő emberekről írt is, mindig saját magáról beszélt, saját kiábrándultságát mondatta el hőseivel) De mindenekelőtt legnagyobb erénye, a pontos megfigyelés, az elbeszélés mindenre kiterjedő gondossága teszi nehézkessé, sajnos egyre inkább. Nagysága lassan olyan lesz, mint az olyan szoboré, amit egy idegen országban látunk, méreteit ugyan ismerjük, de azt sem tudjuk, kit ábrázol. Pedig százötven éve született; külföldi kortársai, akiknél alig volt kisebb, most élik igazi reneszánszukat. De Kemény nagyon messziről szól, s ma már egyre kevesebben tudnak szavára figyelni, Csányi László
