Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-24 / 120. szám

vészét

A bolhát Tállyai professzor ültette az elnök fülébe. Az összehasonlító nyelvészet szikár, nyugalmazott tanára. Ám a bolhának kevés köze volt a nyelvészethez, bár Kardos, az elnök azt szerette hallgatni, honnan származnak, hogyan keletkeztek édes anyanyelvűnk szavai.

Ellenben a tábla: Ez a ház eladó — Orsós Károly tanyaházára került fel, ott szemben az öreghegyi állomással.

0

Károly, zömök, háborút járt ember, aki mindig tudta, mit kell csinálnia, de itten jövevény, hát egy kis interjú elől nem menekülhet De nem is próbál elzárkózni, sok olyan dolog van amiről nem szégyell beszélni.

— Csak a számítás, a kiszámítás hozott ide éngemet, mert nem idevalósi vagyok én kérem, hanem nyáregyházi. Ötvenhétben kerültem én ide öreghegyre, nem korábban. Az uradalomban béres- kedtem valamikor, onnan rukkoltam be igényest a tűzvonalba. De vissza kellett jönni, mert leány várt énrám s hat hold föld. Az osztásból. Amikor kitavaszodott a béke. Mindig saját viskóról álmodtam, de elébb a földdel kellett megbirkózni. Elébb a földdel, aztán meg az agitátorokkal. De az márldébb volt. Sokan viskót húztak fel, mások otthagyták a földet. ismét mások engedtek a szövetkezei, ek. Én azonban vártam. Nekem számításom volt! Mire vártam? Egyszercsak elkezdett ára lenni a földnek! Még soha addig nem volt ára, amióta nekem földem volt. Akkor meg: egyszerre csak elkezdték adni és venni. Én mindig számítással éltem, addig is. Gondoltam, itt az én időm! Került is egy illető, aki nyolcat beígért holdjáért. Én meg azt feleltem: tízezer az ára annak, egy fillérrel sem kevesebb! Kucsmás paraszt volt, tanyasi, veresnyakű. S megkérdeztem: mért akar földet vásárolni. Azt mondta: „Mert számítással élek!” Majdnem elröhögtem magamat: mivel ugyanabban a dologban ketten nem élhetünk számítással. Valamelyikünk a rövidebbet húzza. Kilencért adtam oda aztán. Az átírás után majdnem 50 ezer maradt. A veresnyakú meg igen boldog volt. S mondják, másfél évre aztán, becsavarodott a téeszbe. Merthogy Nyáregyháza is szocialista község lett, amint várható volt.

A pénzből én meg nagyszerű számítással, ezt a házat vettem, közel a vasúthoz, szemben az állomással.

— S most mégis eladja?

— El.

— Nyilván megint számítással él. Igaz-e?

Csorbán rám mosolyog. Nem szól. Csorba fogú ember. De csak olyankor látszik, amikor mosolyog. Szeme pedig szűk, mintha mindig ravaszkás hunyorítás bujkálna körülötte.

□

Tállyai professzornak négy hold szőlője volt öreghegyen. Ebből a háztájit még most is élvezi, bár csak afféle tiszteletbeli tag, aki pálcával sétálgat. Gyűlésekre nem jár, s Kardos is csak akkor ismerte meg, amikor az új zongora érkezett az állomásra a KlSZ-szer- vezetnek, s a fiatalok ügyeskedtek a kirakásnál. Akkor súgták meg Kardosnak, ki az érdeklődő ősz bácsi.

— Zongora — állt Tállyai mellé az elnök — ez is valami, régi idegen szó.

— Ó, dehogy — csattant fel a professzor — éppenséggel nem régi és nem idegen. Nyelvújítás- kori. Múlt századbeli. A klavír szó helyett találták ki, amellyel addig ezt a hangszert tisztelték. Úgy hangzik — okoskodtak, a billentyűk fölött, mint a tambura. Csak zengőbb. Tehát zengő tambura. Egy kicsit hosszallották, s hát egybe eresztették a két szót. Lett: zengura. Az e helyett természetesen kínálkozott' az ó. Hangilleszkedés! Maradt hát zongora,

Kardos bemutatkozott.

Attól kezdve leste Tállyait s ha az öreg kibotozott öreghegyre együtt sétáltak egy-egy órácskát. És Kardos, az egykori lakatoslegény, aki a mostani világban is csupán a „zsámbéki egyetemet” járta ki, hétről hétre tójékozottab- bá vált az összehasonlító finnugor nyelvészetben.

Ilyen vogul származású mondatok hangzottak e sétákon: „Hu- remszát-husz hulach-szem empem viten éli”. Másszóval: Háromszáz hollószemű ebem vízen él.

S ugyancsak a közös nyelv hajdani szavaival, évezredeket visszalépegetve társalogtak osztjákul: „Pegte lau lasinen ment tou szilen.” Ami magyarul is pontosan azt jelenti, hogy: fekete ló lassan megy a tó szélén.

Tállvai. aki még nemrégen maga mívelte szőlejét, szívesen és hevesen magyarázott, de ereje mostanában annyira hanyatlott, hogy csak a szónak maradt ura. A háztájira napszámost kényszerült fogadni, bár' erről soha nem beszéltek az elnökkel, aki csupán a nyelv eredetére gondolt, mihelyt a professzort meglátta.

A Tállyai-féle elaggultak pedig, mindössze egy emberre építhettek, midőn napszámost kerestek, Orsós Károlyra, szemben az állomással.

Napszám a szokásos volt: 80 forint és félliter bor. Legfeljebb permetezéskor duplázódott meg a bor.

Orsós munkájában nem találhatott hibát még a rosszakarat sem. Nyitás, metszés, kötözés mind időben történt. S a szüret is jól sikerült ősszel. A must mennyisége Iránt sem illett kifogást tenni.

Nemcsak a professzornak, hanem vagy hat sorstársának dolgozott Károly a következő évben is, amikor a napszám száz forintra emelkedett s a boradag a köny- nyebb számolás kedvéért általánosan egy literre kerekedett.

— Úgy tetszik nékem — panaszolta halkan az egyik társ (töpörödött özvegyasszony) annak az évnek a szürete körül — mintha az én háztájimban valaki megszedte volna a tőkéket a legutóbbi héten, összenéztek a sorstársak, de bizonyítani egyikük sem tudott.

A professzor egyáltalán nem bocsátkozott az ügy taglalásába. Éppen aznap magyarázta Kardosnak a borászati eszközök nevét, elnevezéseit, s hogy a nyelvújítás idején még az üres hordóra is próbáltak nyelvünk gazdagítása végett külön szót találni — az üres hordó kongó hangját utánozván: így hordong. Ez a szó azonban nem maradt meg.

— Ez hasonlít ahhoz, amire a zsiráfot akarták elmagyarosítani — tellett már társalgásra Kardos elnök nyelvészeti emlékezetéből — amikor foltos nyakorjának próbálták nevezni!

A harmadik esztendőben, sajnos még inkább vérszemet kapott Orsós. Ahelyett, hogy mérsékelte volna árait, vagy legalább megállt volna velük, meredeken felcsapta a taksát, nemhogy hússzal, hanem ötven forinttal.

A professzor már úgy nyár elején nyugdíjából fizetgette a napszámot s bizony szíttá a fogát.

De azért nyelvészeti sétáik során csupán annyira vetemedett,

■ hogy elmagyarázta Kardosnak a taksa, a tarifa, a bér, a költség, a napszám, az árenda és az uzsora

szavak eredetét. Mindössze egyszer tett célzást afelé, vajon visz- szavenné-e a tsz az 6 háztájiját?

Azokban a napokban csak annyi történt, hogy öreghegyi fiatalemberek környékezték meg a városi „bebíró” véneket, a háztáji szőlők ügyében. Egyesek ötven-, mások negyvenforintos napszámokat kérvén, a hátralévő szőlőmunkák vállalásáért. Ez csodával határos volt, megmagyarázhatatlan. Hiszen ők százötvenet fizetnek, s liter bort! Nem is álltak kötélnek mindenütt az első szóra — a kültag, tiszteletbeli agg szőlészek, hanem egymás példáján csak utóbb bátorodtak fel s rendre sajnálkozásukat üzenték Orsósnak, oda a vasúti megállóval szemben. Mire Károly észbe kapott, már nem tudta visszaforgatni a történelem kerekét.

□

Szüret után ismeretlen pénzalapból új és pompás biliárdasztalt hozattak a fiatalok öreghegyre.

S néhány hete nagy fehér tábla világít Orsósék ablakában, még a robogó vonatról is szemet szúr: Ez a ház eladó.

— De hát mégis miért Orsós Károly?

— Miért? Mert megalázni nem

akarom magamat a téeszben. S igaz, hogy haragosom nincsen, de mindennapos szégyenkezés a részem, amióta a közgvűlésen Kardos elnök nyelvtudományi előadást tartott rólam ezen a címen: Honnan származik napszámuzsora szavunk? Cseres Tibor

CSÁNK LÁSZLÓ:

Emléktáblák

Roppan a rügy, már nyújtja ki ág-karját az idő is, hol vagytok szeretők? Néma e völgyi vidék.

Alkonyat árnya a fákon, a fűnek az árnya a földön, — rejti az éj örömét, s várja a hajnali fényt.

Hullik a fák hava, hordja fehéren a hajnali halk szél, lányt visz a hajlós út, s leng szép szoknyája harangja.

4.

Búvik a féreg a szikla tövébe, a kéreg alá és véli a hegy s a fenyő egy vele hősi jogon!

Testvérednek vallasz Holdat, csillagot, — Hold és csillag testvérének vállal-e?

KÓPIÁS SÁNDOR:

Zuhog

a víz

Mint fürdőkádba a víz, úgy zuhog belém a csend.

S már teli vagyok, forrón gőzölög bennem a lélekké oldott világ.

... Az idő felnő a fejem fölé, de lent a mélyben továbbra is gyerek maradok, s naponta felépítem az elképzelt gondtalanság homokvárait.

„Fent” és ,-,lent”. Furcsa fogalmak. Köztük semmi sincs, csak a végtelenség.

... A pillanat hegyes fényétől megpattan a múlt üveglapja.

Zuhog,

zuhog a víz, a csend, a perc.

A tisztaság

megsimogat, mint egy tiszta asszony.

«■»MWIIMIMMIII

Jílávtótt, az öreg kaiáiz

Márton, az öreg halász, nagy, barna kucsmával ül a tűzhely mellett. Jolánt, a menyét nézi, aki a lábasok körül sürgölődik. Aztán hirtelen egyet gondol, feláll, kezébe veszi görbebotját, s lassú léptekkel az ajtó felé indul.

— Kimegyek a partra! — szól vissza a küszöbről.

Jolán bólint.

— De harangszóra visszajöjjön, tudja, hogy nem szeretünk várni az ebéddel!

És tovább végzi a dolgát. Egy cseréptálba vizet önt, krumplit hámoz, élesztgeti a tüzet, galuskát kever. Közben ráripakodik, hol a gyerekre, hol a macskára, aszerint, mikor melyik van útjában. Sok munkája közben egészen megfeledkezett az öregről. Különben is hozzászokott már ezekhez a naponta megismétlődő sétákhoz. így megy ez, mióta nyugdíjazták, úgy látszik, egy napot sem bír ki anélkül, hogy ne lássa a vizet. Vagy talán mégsem ezért járna el hazulról? Ej, ez csak szóbeszéd, bizonyára.

Ide, a szélső utcához mindössze kétszáz méternyire van a gát. Az öreg halász ziháló mellel, időnként meg-megpihenve kapaszkodik fel a tetejére. Fent megáll, s miután kifújta magát, keskenyre húzott szemmel tekint le a szélesen kanyargó Tiszára; a ffyóji, a mamaji, az ellési részekre. Ahány

DEMÉNY OTTÓ:

A szigorú,

szép tanítást

A szigorú, szép tanítást

S ha a kibontott kerítés

őrzöm, ameddig élek.

alatt — hol ki-be jártam —

A jó szavak építenek,

elhullott a lopott gyümölcs

a rosszak mit sem érnek.

— de megvártam sóváran,

Születtem és elzuhogott

míg beérik az igazi.

harmincöt év felettem.

Célja az ültetésnek.

Jó szavaim fölfénylenek,

Keményen zuhogó idő!

mást mindent elfeledtem.

Már mindegy, meddig élek;

megőriznek

a jó szavak,

amíg sohasem hazudtak,

s nem óvja

őket semmi sem:.

elhullanak

\ rosszak.

zug, megannyi emlék a több mint hatvan esztendős vízi életből.

Az első rámpánál keskeny gyalogút vezet is a meredek gátoldalon. Itt lassít egy pillanatra — mint aki tilosban jár, lopva körülnéz, majd a tőle telhető legnagyobb igyekezettel a közeli vályogtanya felé indul. Félszemű, koloncos szőrű kutya szalad elébe.

— Itthon van-e a gazdasszony, he? — veregeti meg a kutya lapockáját barátságosan, mire a vén eb szapora farkcsóválás kíséretében dörzsöli nedves orrát a csizmájához. Aztán — mintegy hivogatólag — előreszalad, ahol a konyhaajtóban egy tiszta kis öregasszony, kezét kötényébe törül- getve, várakozik.

— Jöjjön csak, Márton! — tessékeli beljebb szíves hangon vendégét — várja már a jó meleg kaproslepény.

— Ez való az én fogaimnak, — nyúl otthonosan a legfelső lepényért az öreg halász, s döcögve nevetgél hozzá, de bizony a szájából egyetlen árva fog sem villan elő, mivelhogy nincs más ott, csak a csupasz ínye. — Erzsi, Erzsi, te azért tudod, mi kell a vénembernek — veregeti meg a kicsi öregasszony vállát elégedetten. — Bezzeg otthon hiába mondom Jolánnak, hogy puhára hagyja az ételt, rá se hederít, mert neki még jó a foga. Én meg már a pipát is csak úgy tudom a számban tartani, ha a kezemmel fogom.

Az öregasszony aprókat bólogat kontyos kis fejével, s úgy lesi a halász minden szavát, mintha igét hirdetne. Pedig kívülről tudja már a gondolatát, hisz mióta özvegységre jutott, alig múlik el nap, hogy át ne ballagna hozzá, néhány kaproslepényre, pohár borocskára, no, meg egy-két jó szóra, mely leginkább a régi vízivilág emlékei körül forog. Merthogy az ő embere is halászott, míg az égi háló el nem ragadta. Fiajaj, de régen is volt! Akkor még ott hasították a halat az asszonyok az öreg templommal átellenben. A felhasított halat sikárkefével mosták, hordókban szépen egymásra rakták. A fiatalabbja hasítás idején az éjszakát is a kunyhóban töltötte. Ott aludtak az elszállításra váró halak tetején.

Ennél a gondolatnál az öregasz- szony szemérmesen elmosolyodik, s könyökével oldalba böki a halászt;

— Tudja-e, mi jutott eszembe, Márton ?

— Halljuk!

— Mikor egyszer bemászott hozzám a hasítókunyhóba...

— Hm — bazsajog huncutul az öreg. — Régen volt.

— ...aztán én meg pofonteremtettem, merthogy éppen akkor voltam párhetes asszony.

— Nono — emeli fel mutatóujját tiltakozva a halász, — nem is csattant az olyan nagyot, mert féltél, hogy felébreszted a többieket. De most megadhatod! — tolja közelebb játékosan bozontos fejét.

— Már nincs rá szüksége — hárítja el ingerkedve az ajánlatot az öregasszony. — Nem mászkál már kend a hasitómenyecskék után.

— Ejnye, ebadta asszonya — pattant fel önérzetesen a halász, — hát nem tudod te azt, hogy öregember nem vénember?

És se szó, se beszéd, cuppanós csókot nyom az iruló-piruló öregasszony szájára. Kicsit talán hosz- szabbra is sikerült a tervezettnél, mert észre sem veszik, hogy nyílik az ajtó, s Jolán ámulva megáll a küszöbön.

— Elharangozták a delet, apósom! — szólal meg gúnyolódva.

A két öreg riadtan rebben szét, ám, a halász, látván, hogy hasztalan lenne minden magyarázkodás, hirtelen elhatározással, jókedvűen tárja szét tenyerét:

— No, nézd csak, micsoda szerencse ért! — kiáltja az elképedt menye felé. így legalább megkíméltél attól a bejelentéstől, amire már napok óta készülök. Vidd hírül azoknak, akiket illet: Márton, az öreg halász hálóba került, aztán kifogták...

ARI KÁLMÁN

T