Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-21 / 117. szám

A TÓI,NA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1964. május 31. KVANG CENERAUS SZERINTEM SOHA-SEM VOLT KATONA. MINDEGY t TÁRGYAL- ' NI KELL VELE! KV A NO HATALMAS EH ÓK KOR- LÁTLAN URA, HAOSE- / REGE A DZSUNGEL \ HARCOKRßC VAN ki­JT képezve. talál­N KOHVONf KELL VELE HA NEM SIKER ÖL V RÁBÍRNI TER VÜNK* ' RE, ÚGY HADDÉR,HTOT. KELL INDÍTANUNK / ellene. BRADFORD SZÁZADOS 8ATY3AMNAK VOLT A TISZT- TÁRSA. DE MIT AKARHATNAK TŐLE... NEM TUDOM. DE AZT IGEN, HOST Ő ÁRTATLAN.' ___ K ARL OP SUDESSEX MINISZTER, SZOKÁSA SZE­RINT, MEGHÍVTA BRADFOROOT KABIN OÁ BA EGY FEKETÉRE ERRE AZ AKTUSRA ÉPÍTETTE ROZSDÁS A TERVÉT KILENC ÓRAKOR KIALSZIK A VILLANY■ ROZSDjÓS FELBORÍT EGY ASZTALT, EGYÉBKÉNT ZAVARTALA­NUL OUT KI BRADFORD SZÁZADOS FÜRDÓKAOOÁ- SÓL A FOLYOSÓRA MÁSNAP A HALLOVAKAT ELMONDVA KQLVÖK- NEK. -------------- X NEKEM IS ILYEN ÉRZÉSEIM VANNAK, MASKÜ -} LÖMBEN NEM A LA KITOVAM VOLNA MEG A részvénytársaságot • . T- —— <•■ — .káWS^SsSC.- Jl folytattuk Az ideális Eszmény: főnök volt, g jó tiszt­viselő iskolapéldája. Már hivatali pályafutása hajn. Ián; mellet mini kisfizetésű címzetes segíddíjnok kezdett, valahol az óriási iroda alagsori homályában, elsajátította az iratkezelés, az iktatás és kar­totékozás minden csínját-bínját. Később alkalma.ott. rendelet- es jogszab'.lytanbúl szerzett fenome­nális ismereteket. Keletiesei fel­figyeltek rá és rövidesen meg­kapta első beosztottját. Harminc- ötéves korára részlegvezető lett, negyvenkét: dik születésnapjára cimze.es. majd két évvel később valóságos csoportvezető: címmel és jelleggel ruházták fel. Fenn­állásának félszázados jubileumát osztályvezető*: gg?l ünnepelhette, öt neu háromé’es fejjel pedig fő­osztályvezetői beosztáshoz jutóit. Huszonöt év alatt felverekedte magái az alagsorból a harmadik emeletre, méghozzá a főlépcső­höz irányából! Szaporodó számú beosztottjai­val szemben mindig korrekt ma­radt és nem szállt fejébe a dicső­ség. Soha nem érdeklődött ma­gánügyeik iránt és érintkezésüket teljes biztonsággal szorította a hivatalos mederbe. így például, amikor Horváthné eltemette há­roméves kisfiát és visszajött az erre a célra — a jogszabályoknak megfelelően — engedélyezett egy ■ napi szabadságról, tökéletes si­kerrel hagyta figyelmen kívül az asszony könnyben úszó szemét. Teljesen a me-szzkott. hang­hordozással szólt rá: — Kartársnő! A felzet és az iklatószám elhelyezését általában öt milliméterrel beljebb kezdjük! Amikor Zsúfika, a vidám kedvű kis gépírónő mindenki leg­nagyobb megdöbbenésére, túlára­dó jókedvében közölni merte vele, hogy: — Főosztályvezető kartárs! Férj­hez megyek! — csak biccentett: — Örömmel nyugtázom szíves közlése vételét! — majd így foly­tatta: — Két példányt kérek, kar- társnő. kis alak, két másolattal! És diktálni kezdett. Érdekes módon senki nem ha­ragudott rá. A szorgalom, a szak­tudás tiszteletet ébreszt és a fő­nök ezekkel a tulajdonságokkal valóban ékes volt. Főosztályán eszményi rend honolt. Nem volt kapun belüli munkanélküliség, a restanciát hírből sem ismerték (épp oly kevéssé, mint a mo­soly1) a napraké zség pedig az élet alaptörvényei közé tartozott. Aztán a főnök meghalt. Ez a ténykedése meglepetést keltett, hiszen sa halálozási sza­badságot nem kért az igazgató­ságtól. se feljegyzésben nem je­lentette be kimúlást szándékát feletteseinek. Természetesen azért annak rendje és módja szerint elhantolfák. Sír!a fölött melyre a hivatal közadakozásból dossziéalakú mar- ványemléket emeltetett, a mi­nisztérium képviselője elévülhe­tetlen főosztályvezetői érdemeit méltatta. Igazgatója a kontíro­zásban végzett úttörő munkássá­gáról emlékezett, meg. Zabola kartárs. a főosztály dolgozói ne­vében. precizitását állította példa­képül. Végül Markos kartárs kö­zölte a giászoló gyülekezettel, hogy ő — mint az új főosztály- vezető — mindenben érdemes elődje irányelvei szerint igyek­szik maid tovább vinni a főosztály munkáját. A főnök összes elképzelhető tu­lajdonságát rendre sorolták. Mint ahogy életében neki sem, egy va­lami nem jutott senkinek ' sem eszébe. Az hogy nemcsak fő­nök: — ember is volt valaha. Kézimunka-kiállítás Gyünkön A művelődési ház kézimunka- szült kézimunkákig gyönyörköd- szakköre és a nőtanács hosszú és hettek a látogatók, szorgalmas munkával kézimunka- A kiállítást a Népművészeti Mú- kiállítást rendezett Gyünkön, mely zeum munkatársa, Papp Emília május 16-tól, 18-ig tartott nyitva is meglátogatta, aki a község ven- a ro.űvelődési ház nagytermében, dége volt a kiállítás időtartama A kiállításon három-négy ember- alatt. Számos régi kézimunkát vá- öllővel ezelőtti népművészetünk sárolt meg és kapott ajándékba a alkotásaitól, a napjainkban ké- múzeum számára. Az ő szavait idézem: ..Értékes művészeti alko­tásókat mentettünk meg a fele­déstől! Ezúton is köszönetét mon­dunk azoknak, akik ajándékaikkal gazdagították a Népművészeti Mú­zeumot. akik megismertettek a régi ( német halottasházakban használa- t tos térítőkkel, amelyek egyedüliek fáz országban. Köszönetünket fejez­zük ki mindazoknak, akik gyö­nyörű csipke főkötőkkel, buzsóki, torockói, kalocsai, sápközi hímzé- (seikkel, szőtteseikkel, felvidéki, ^bukovinai-székely ősi öltözékeik- ,'kel kiállításunkat gazdaggá, színe­sebbé, vonzóvá tették.” J) Elismerés illeti azokat is, akik a kiállítást oly gonddal és szeretet­tel rendezték: a nőtanács, a kézi­munka-szakkör tagjai és külön Tüske Béláné áldozatos munkáját. Molnár Márton I műv. ház. ig. ORDAS IVÁN: — Regény WATABU. A HALÁSZ A déltengeri nap vakító fény­nyel ragyogott. A sugarak csil­logó szikrákat szórtak a habokon, ott táncoltak a hullámok tetején, és kápráztatták a távolra tévedő tekintetet. Szélcsend volt. A ko­rallzátonyok gyűrűjén túl is ép­pen csak aprócska vízibárkákat rezegtetett az óceán, a szürkés- fenyegetően meredő sziklafoga­kon belül pedig mintha olajat öntöttek volna ki. olyan csendes és háborítatlan volt minden. Watabu csónakja körül alig gyűrűzött a víz. Az evezőt már régen behúzta, markában hají­tásra készen tartotta a hosszú bambuszdárdát és feszülten fi­gyelt, Kora hajnalban elhajózott a faluból és azóta immár a he­tedik hal volt türelmes várakozá­sának jutalma. Watabu látását nem zavarta a fény. A víz fel­színe alatt nyüzsgő élet minden rezdülését figyelemmel kísérte. Izmos teste váratlanul hátra­hajolt. karja meglendült és egy pillanat, múlva máris véres ver­Watabu a csónak fenekére ha­jította a halat és maga is ki­merültén leereszkedett. Kókusz­héjat vett elő és hosszan kor­tyolt az így tárolt ivóvízből. Az órák óta tartott feszült figyelés elárasztotta. Egy pillanatra le­hunyta a szemét és jólesően for­dította arcát a nap sugarai felé. Ebben a pillanatban esőcsepp hullott a homlokára. Watabu összerezzent: — Eső most. amikor még hó­napok választják el az esős év­szaktól? Felriadt és csodálkozva nézett a felhőtlen, kobaltkék égre. Üjabb cseppek hullottak a bő­rére. A hátán, nyakán, karján, kezéfején lágy. langyos perme- tet érzett. Felordított. Rettenetes ijedtség futott át rajta. Talán a tenger ismeretlen istene haragudott meg a hetek óta ismétlődő, szokatlan nagy zsákmányért? A Marshall- szigeteken. amelyhez Agrihau is tartozott, szájról szájra járt egy legenda, hogy akit a tenger el akar veszejteni. azt előbb elsirat­ja. Talán most őrajta. Watabun. KSPRS&ISNYWUTOZM' gődés kavarta fel az öböl nyugal­mát. A dárda hegyén jól meg­termelt' hal rángatózott. Az Agr hau-szigetek lakói időt­len idők óta így szerezték meg a tengerből zsákmányukat, a min­dennapi élethez nélkülözhetetlen halat. Watabu a legjobb halászok közé tartozott és a kis falu min­den lakója elismerte, ho’v a leg­vakmerőbbek közé is. Ő ismerte legjobban a csónak kéregoldalát bármikor játszva felhasító korall- szigetek útvesztőit és 6 volt az, aki magányos útjairól mindig a legnagyobb zsákmánnyal tért vissza. Ilyenkor az asszonyok, lá­nyok örömtánccal fogadták, hi­szen a halak nemcsak Watabu feleségének üstjébe kerültek, ha­nem mindenkiébe. Az Agrihau- szigetsknek ezen a részén élő ős- lakókat a természet kemény tör­vénye már régen rászoktatta arra. hogy kölcsönösen segítsék egymást. Ebben a pillanatban halk. dünnyögű morgás ütötte meg a fülét a halászon van a sor? Kétségbe­esetten kapott az evező után. hogy minél előbb meneküljön. A könnyű csónak nyílként su­hant át a korallzátonyok, gyűrű­jének együk alig észrevehető nyí­lásán. Watabu mesterien kor­mányzott és most a rémülete megkétszerezte erejét, A derült égből hulló langyos eső olyan hátborzongató volt. hogy a szo­kottnál sokszorta gyorsabban ha­ladt. Ebben a pillanatban halk. dünnyögő morgás ütötte meg a fülét. Ez a hang már nem volt is­meretlen. Jónéhánv esős évszak­kal előbb hasonló morgás kísérte azoknak a nagy. szürke acél­hajóknak az érkezését, amelye­ken napsugaras zászló lengett és amelyekből állig felfegyverzett, mandulaszemű, kegyetlen kato­nák szálltak partra.- Watabu még kis gyermek volt akkor, de jól emlékezett a sok éjszakán át tar­tó bújdosásra. menekülésre és anyja halálára is. akit a mor­mogó hajókkal — gyorsnaszádok­kal — érkező japán katonák go­lyója ölt meg. Egy szemvillanás alatt irányt változtatott és eltűnt az öböl egyik kiálló szirtfoka mögött. Onnan figyelte az egyre erősödő dübörgéssel közeledő hadihajót, mely nemsokára előbukkant a part hajlatában. Watabu két kézzel kapaszko­dott egy sziklapárkányba, hogy a visszaverődő hullámok elő ne so­dorják rejtekhelyéről. Testét ve­rejték borította, de így is érezte, hogy az ismeretlen eső tovább permetezi szórványos, langyos és hátborzongató cseppjeit. Az amerikai haditengerészet 276. sz. őrhajójának fedélzetén sovány, őszülő hajú. markáns arcú férfi hajolt műszerei fölé. Ronald Gibson sorhajóhadnagy, az őrhajó parancsnoka alig lep­lezett idegenkedéssel figyelte az idegen munkáját. Nem szerette á civileket, és főleg nem szerette, ha a civileknek parancsolási joga van a csillagos lobogó alatt ha­ladó hadihajón. Most azonban engedelmeskednie kellett, mert a 'támaszpont parancsnoka a leg­szigorúbb utasítást adta. hogy dr Hoffmeister minden óhajtását teljesíteni kell. Dr. Hoffmeister, az őszülő hajú civil, felnézett. — Adja le a megbeszélt kulcs szerint, hadnagy: „A permetcsep- pek eloszlása tökéletes. A kísér­let sikerült. Tényleges hatóanyag­gal történő megismétlését javas­lom”. Gibson tisztelgett: — Igenis! Indult a rádiófülke felé. • Hatszáz kilométerre! délebbre, a nagy Guam-szigeti amerikai tengerészeti támaszponton a rádiós már két perccel később átnyúj­totta a rejt jelzett üzenetet a2 ügyeletes tisztnek: — 276-os jelentkezett, uram! A tiszt néhány perc múlva visszahozta a cédulát: — Azonnal továbbítani Wa­shingtonnak! * Gibson hadnagy visszatért uta­sához: — Guam vette az üzenetet. Mi a további kívánsága? Dr. Fritz Hoffmeister elmoso­lyodott: — Reggelizni szeretnék ...'Azt hiszem, ami a rakétát illeti, azt nem nekünk kell kihalásznunk a tengerből ... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents