Tolna Megyei Népújság, 1964. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-26 / 97. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG II. ULTURÁLIS MELLÉKLETE ......... A szemközti priccsen a szőke ÁA kecskefejű pártfogón megszólalt: — Nem kell köpni. Ráér, ha már látja, mit szagoltak ki. Visszanézett jó mélyről. Ilyen tiszta kecskepofát! Állonvágta a pillantása. — Nagy ember! Kár, hogy itt kötött ki. Tagolatlan tömbbé vált az idő. A másik két cellatárs összebújva pusmogott. Az égimeszelő nyakáig húzta föl térdét ültében: h'áromrét hajtott collstok. A zsu- mók, fekete kamasz dörmögős, bunkóhangja közbekontrázott olykor. — Fél, hogy tetűt kap tőlünk, •— hallotta. Barátkozzon, aki hosszú időre készül beiratkozni közéjük. Piszok egy lekvár. Jó ragadós. Tisztességes ember sem szereti, ha nyitogatják benne a fiókokat. Hát ő .visszaszúrt szemével a láncban cigarettázó főhadnagyra. Hanyatt feküdt. Anyjára gondolt. Mi jobb, — ha értesítették már az üzembeliek, vagy ha cikázik benne a bizonytalan rémület? , Hallgatta a kecskét, aki a kéményen át mászott be valahol Újpesten egy lakásba. Ö volt köztük a tekintély. A gyerek felröhögött néha azon az eldugult szurkosgombóc hangján. Beadták a vacsorát. Hozzá sem nyúlt. — Újonc még, látszik, — bökött felé a langaléta, mintha ott sem lenne. — Adja nekem! — a brummo- gás egyenest a kölyök gyomrából jött. | — Edd meg: Azt a félórárt pörgette vissza újra a kihallgató főhadnaggyal. Mikor ölt arcot ismét az idő, hogy előkerülhessen? Aztán mégis aludt valamit éjszaka. Kora hajnalban a gyerek elé- íottyant. Most vette csak szemügyre. Kurta nyakú, széles, csapott vállú, figura, a feje kerek, szűk metszésű szeme képébe dagadt. Mintha ügyetlen ujjak formálták volna homokból. — A reggelijét megeszi? : —- A tiéd, — mosolyodott el. — Akkó jó. — Téged csak az evés érdekel? i— emelkedett könyökére. — Enni köll, nem? • Miért vagy itt? •— Lebuktam a'bízóban, — panaszkodott Iszonyú méltatlanságnak érezte, hogy fülöncsípték, mikor egy ruhatárból elemeit kabátot akart eladni a bizományi áruházban- De az már a második volt. — Az elsőt egyből leakasztották rólam kettőötvenért... Lehetett mozizni! — Szüleid? — A lelencből adtak ki egy spinének ... aztán falun voltam sokat... meg mindenfelé... — elnézett szórakozottan, unta saját történetét. — De itt most jó: van kaja, napi három staub, meg potya kégli ... Irigyelte, ahogy önti magába a dupla reggelit. Állkapcsa célszerű morzsológéppé vált, őrölte a félökölnyi kenyérfalatokat. — Vigyázz Paja, átesel a súlyhatáron ... — heccel te a kecske. — Nem akarok én már bunyós lenni... — teli szájjal beszélt, szavai összeragadtak a kenyérbéllel. A langaléta ásítva nyújtózott, beletúrt a kecske szalmahajába. — Ne tupírozz ... A délelőtti kihallgatáson civil nyomozó ült a főhadnagy mellett. Néha jegyzetelt. Tán az ötödik kérdés talált célba. A hosszúkás arc mintha föl- fénylene a borosták közül. Egyszerre megértette, hogy a lemezekről van szó- Odabenn épp eleget vitázott Cémásékkal, de beszélhetett, amit akart: eltartották a raktári jegyzéket. Azt hitte, ugratják, faképnél hagyta őket. Épeszű ember nem magyarázza el százszor, hogy háromszázas lemezből nem telik ki annyi keret, mint háromötvenesből. Az ő csoportjának meg hetek óta hármast adnak ki a raktárból s örökké a hiányt követelik! Most gyúlt ki benne, hogy iszonyú disznóság lappanghat emö- gött a ködösítő játék mögött. Valakik zsebrevágták, amit itt rajta kérnek számon. Az éjszakai útvesztőből egyetlen ösvény vált ki, azon szeretné végighajszolni az ismeretlen följelentő. Tenyerébe markolta állát, megvárta, míg a főhadnagy ellobbantja gyufáját, aztán papírost, ceruzát kért s fölvázolta a lemezt, meg a keretidomot. — Ez kétszerkettő, kérem, akárhogy igyekeznék, nem beszélhetek a levegőbe, — nyújtotta át. Azok ketten összenéztek, a főhadnagy maga elé simította a rajzot. — Csakhogy a raktárjegyzéken a maga aláírása egytől-egyig háromötvenes mellé került. — Lehetetlen. Megnézem, mit írok alá! A nyomozó msst szólalt meg először: — Vagy maga nyargal döglött lovon, vagy az anyagkönyvelésben zsonglőrködnek. Élénkszürke szeme nyugodtan állta a másik kettő pillantását. — Tessék meggyőződni róla. — Attól ne féljen i Megint kettesben maradt a fő- -hadnaggyal. — Rágyújt? — kínálta elé tömött bőrtárcáját, majd megkérdezte: — És a cella társairól mi a véleménye? Jól leszívta a slukkot, kicsit bele is szédült. — Nemigen szoktam ilyen emberekhez. A gyereket sajnálom; — A gyereket? — Azt a Paját. Itt majd kiokosítják. — Gondolja, hogy rászorul? — Szerencsétlen. Lelenc volt, ahogy meséli. — De azzal nem dicsekedett, hogy megszökött a nevelőszüleitől! — Ki tudja, hogv bántak vele... — Elmondta, mért van itt? — A kabátlopást, meg a bizományit.^ A főhadnagy elnyomta mohón. sebesen végigszítt cigarettáját. Érdeklődőn fürkészte a fémcsiszolót. — És mért érdekli magát ez a Paja? — Megpróbálnám vele, ha szabadulok. — Lebeszélném; Nem olyan egyszerű eset..; Uev ért vissza a cellába, mintha fürdőből jönne. Könnyű lett, még a pórusai is kitágultak szinte. Odahívta Paját. — Mennyi ideje vagy itt? — Három hónapja lesz... — Hiszen a vizsgálati fogság nem tarthat addig! — Minden hónap végén aláírom. hogy maradok... — A továbbképzőn! — röhin- tett a kecske. Megfogta Paja vállát, maga felé fordította. — Mondd csak, elképzelted már. milyen lenne, ha egyszer munkából élnél? A gyerek nem értette. Bámult rá. — Magát hittérítőnek küldték ide? — kérdezte a hosszú. Paját figyelte. Tizenhétéves. esetlen d”gó alakját, bujkáló szurokszemét; • — Nem akarnál te rendes gyerek lenni mégis? Csak azért, mert jobb üzlet és. kevesebb hasfájás. — Magát kieresztik? — jött vissza dörmögőn. — Téged is, — ha megígéred, hogy nincs több csibészség. Gdh- dold meg. Délutánra otthon volt. Másnap reggel pedig már a műhelyben. Munkába állt, mintha mi sem történt volna. Csak lemezátvételkor hívta a művezetőt. — írja alá maga is, Czapkó bácsi. — Unalmas volt egyedül lenni? — hunyorított az öreg. De azért aláírta. Folyt minden a régiben. Két hétig. Akkor váratlanul hivatták az irodára. A rendőrségtől keresték telefonon. Műszak után menjen be. Mi az istennyilát akarnak megint? A főhadnagytól tudta meg. — Emlékszik még Pajára? — Persze, mi van vele? — Fönntartja, amit a múltkor mondott? — Vállalom. — Én figyelmeztettem. Felelős érte, hogy a tárgyalásig nem csinál újabb stiklit és nem hagyja el a fővárost. Fölhozták a gyereket. Mintha tegnap látta volna: az idő is kicsorbult ezen a faragatlan húscsont kötegen. Lesütött szemmel hallgatta a főhadnagyot. — Vállaltak érted már valaha felelősséget, Paja? Néma fejrázás. — Tudod mi az? Lesz kenyered, lakásod, munkád. Életedben először megbízik benned valaki. Hát úgy viselkedj. — Igenis... Aláírta a nyilatkozatot s kituszkolta a gyereket az ajtón. A ruhája mocskos, hasadt. Szaglik belőle a fogda. így be sem állíthat vele otthon, meg az üzemben. — Melyik bizományiban volt az a disznóság? Paja eldörmögte. |7 lindult vele egy másikba. A kamasz szögletesen, lomhán mozgott mögötte. Akkor élénkült csak föl, mikor kiválasztott neki egy szürke posztóöltönyt háromszázhúsz forintért. — No, jó lesz? Paja nézelődött, aztán egy másikhoz nyúlt: — Ezt vegye meg nekem! Háromszázhatvanba került. Elnevette magát. — Ha negyven forinton múlik, hogy jó gyerek legyen belőled! — s leakasztotta a drappszínűt. Nyakkendőt is kapott Paja. Olyat, amelyiken pálmafa volt. meg táncoló bennszülött nő. — az tetszett neki. És benn a műhelyben, három hét múlva egy nagy pofont is, mikor munkaidőben lógott el moziba. — Ha mégegyszer előfordul, mehetsz amerre látsz! — Azt nem lehet... — rázta kipirult képét a gverek. — Maga aláírta, hogy vállal... De félév múlva, á tárgyaláson ott voltak a csoportbeliek is. hogv egybehangzóan tanúsítsák: Paja ellen, nem esett kifogás a műhelyben, alighanem mégis különb fémcsiszoló lesz belőle, mint amilyen vagánynak készült. A bíró is így láthatta, mert fölfüggesztette az ítéletet. Kettesben indultak hazafelé. A gverek egvik sarkon megállt, két keze zsebében kotorászott, s komoran eldörmögte: — Most én akarok fizetni magának..; — Mit. te majomtojás? — Egy pohár sört... vagy nem szereti? Igazán nem szerette, de most az egyszer lehajtotta, akármilyen híg volt, meg keserű is. * Vidor Miklós . X. ■ .. Ha nehezen is, de végül kitavaszodott. Ilyenkor, az áprilisi napsütésben szinte pihenésnek számít figyelni a várost, aaogy ébred hosszú téli álmából. Az ébredés első jele több-_ nyíre az szokott lenni, hogy a sétányon megjelennek a kertészek: ássák, gereblyézik a hótól keményre düngólt ágyasokat, ültetik a virágot, a díszcserjét. Egyik napról a másikra megtelik a sétány bimbózó virágokkal és sétálókkal. Jó elnézni őket, de talán még jobb azt figyelni, hogy a város is egyre inkább megtelik parkokkal. Szépül, s bár a történelmi adalékok szerint több száz éves, mégis fiatalodik. Mert a virág, a levelet bontó, gondozott ja mindig, megfiatalít egy várost. Kissé hivatalos módon fogalmazva: a Város nagy gondot fordít a városra. Igyekszik pótolni azt, amit évek során kényszerű körülmények miatt el kellett mulasztani. Úgy van valahogy, amint az ember a gyerekével: mindig vesz neki valamit, de olyat, hogy arra emlékezzen a gyermek. Nos, a Város is így van a várossal. Hol itt, hol amott bukkan a járókelő olyasmire, amit tavaly még nem látott. Itt van mindjárt a mellékutcák ügye. Egyszer egy látogatóm azt mondta: amíg az ember Szekszárd központjában jár', egy helyes, kedves, és vonzó városban érzi magái. Amint azonban bekanyarodik egy mellékutcába, ott faluval találkozik, mert téglából van a járda, nyílt árokban csörgedezik az udvarokból kikerülő víz, nem locsolják az utcákat. De mára ez a helyzet is változik, a Kölcsey utcában és másokban éppen ezekben a napokban rakják le az új járdalapokat, a Mészáros Lázár utcában meg a csatornázáson dolgoznak. Bizonyos, hogy az említetteket a többi utcában is elvégzik, dé ahhoz kell egy kis idő, s tetemes mennyiségű forint. Van azonban néhány olyan dolog is, amelyik nem kerülne forintba, de a városképen mégis sokat változtatna, s nem is a Városnak, hanem a városiaknak kellene elvégezni a városért. Még érthetőbben: nekünk, önmagunkért. Kerüljük azonban a rébuszokat. Néhány napja az új bérházak környékén jártunk. Szépek ezek a házak, csak legyen belőlük minél több. Ami viszont az összképet furcsán • megbontotta, az az volt, hogy az erkélyek meglehetősen tarka képet mutattak. A városba érkező idegen, ha mondjuk a nemrég épült ötvenlakásos bérházunkat nézi, nemcsak azt tudja megállapítani, hogy szép az épület, hanem azt is, milyen fehérneműt viselnek néhány lakásban. Mert a nem éppen közszemlére alkalmas öltözködési cikkek gyakran lengedeznek kint az erkélyen. „Saját lakásom, saját váram’’ — mondta valaki, amikor szóvá tettük neki ezt a fehérnemű- dolgot. Jogait nem akarjuk csorbítani, de csak azt nézni, nem lenne helyes. Mert azért ezeket a lakásokat az állam építette, s aránylag alacsony bér ellenében adták ki a bérlőknek. Tulajdonosi joga folytán az állam, és közelebbről a Város, megkövetelhet tehát bizonyos rendet. Egyebek között szabályozhatja: hol lehet, és mikor ruhát szárítani, szőnyeget porolni. Van is ezekre rendelkezés, csak hát a betartás nehezebben megy. Kényelmetlen az embernek szabályok közé szorítani a szokásait. Viszont így, ebben a formában az egyre gondosabban ápolt városkép néhol és néha eltorzul. Vagy egy másik dolog. Megfigyeltem, hogy a város egyes pontjain esztendőről esztendőre rendbe hozzák a házak előtti virágoskerteket. Nem a lakók, a Város emberei. S aztán eltelik egy hét, kettő, s a szépen gondozott parcellákat sarkokat levágó gyalogutak szelik ketté. Akár ne is csinálták volna, az egészet lehet kezdeni elölről. A tettes persze legtöbbször ismeretlen. Ki érje letten? A kerti munkások nem állhatnak minden kert végében, parkőr sincs annyi, amennyi park van. Viszont van ennek a városnak több mint 20 ezer lakosa, s közülük jónéhány ezer felnőtt ember. A dolgok a szemük előtt történnek. Csak éppen nem szólnak, úgy vannak vele: azért van a rendőr, hogy figyelmeztesse a szabálytalankodót. Ez igaz. Csakhát rendőr sincs mindig abban a pillanatban azon a helyen. Ugyanakkor meg leéli óvni városunk díszeit, a parkokat, a virágágyakat, a virágtartókat a felelőtlenül garázdálkodók- tól. Ki tegye? Ne keressünk erre a feladatra senkit, csináljuk magunk. Elvégre ez a város a miénk, ha szép, nekünk szép, ha csúnya, nekünk rossz nézni, Sz. I. KISS DÉNES: Vers emberről, fényről í. Kiből a fény árad, nem látható külön. Csak azzal együtt, ami lényege. Lángolva szül fényt, akár a nap örökkön, hogy sok vak csillag látható legyen. 2. És aki magát láttatni a fénybe áll, elveszett. Tüzet is hiába fog. Ha hátranéz, meglátj;: $;I íny n agánál árnyéka is mennyivel nagyobb. MÁKAT IDA: ParaszHány a folyóparton Egy a tájjal. Akár a fák. És mint a lomhaívű dombok. Mozdul: a folyó ring tovább. Fején viszi a napkorongot. Szeméből fényes szirmok intenek. Mellei dombján győztes és nyugodt duzzadó, ért nyár ringatódzik. Kerek csípőin mosott ég suhog.
