Tolna Megyei Népújság, 1964. február (14. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
A z öregember belépett az aj- tón. Becsukta csendesen, aztán megállt, körülnézett. Senki sem ügyelt rá. Pedig a presszó zsúfolt volt. Mégsem vették észre, mintha nem lépett volna be, mint-1 ha ott sem állna az ajtónál. A szomszéd asztalnál világjáró labdarúgók ülnek. Éppen a sokszoros válogatott kapus mesél Londonról. Menyasszonya — homokszőke hajú szépség — únottan hallgatja, arany karkötőjével játszadozik, amelyről apró mütyürkék — négylevelű lóhere, dominó, dobókocka, lópatkó meg mindenfélék — csüngnek le. Lala és Csöpi. Ezt a két nevet sokszor említi a kapus. Említést tesz valami bizsutériáról is, meg egy óriási étteremről. Ez hát London; Lala, Csöpi, bizsutéria és óriási étterem. Amikor az öregember az asztalom felé indul, a szép menyasz- szony éppen azt mondja: — Hogy milyen jól megy ezeknek! — Játszik a karkötőjével, hangja ugyanolyan unott, mint az arckifejezése. Mivelhogy a többiek hallgatnak, megismétli. Milyen jól... A fekete, göndör hajú jobbfedezet egykedvűen vonogatja a vállát, neki mindegy, őt nem szoríthatja ki a csapatból. A csatár — szabálytalan arcú, barna fiú — helyeslőén bólogat. — Nem mindenki hülye, kis- anyám. Én az voltam. — Iszik a mecsekiből. Mecsekit iszik mindig néha rumot is. — Megengedi? Az öregember a székem támlájára teszi sovány kezét. — A feleségemet; várom... De... — A széksp mutatok. Leül. Zöld műbőrkabá^át komótosan kigombolja, kalapját az ölébe helyezi, igazgatja, kesztyűjét a belsőzsebébe csúsztatja. Ujjai feltűnően hosszúak, körme alatt fekete a bőr. Mozdulatlanul ül, csak a fejét fordítja finoman a sportolók felé: szája szegletében lenéző mosoly. — Egy szimplát kérek, hosszú szimplát — mondja gépiesen, amikor Kati megáll az asztalnál. A szavakat halkan, paposán elnyújtva ejti ki. Elfogyott a virslihez való tormám, rendeltem még egy adagot. Hátradőlök, és az öregember arcát fürkészem. Bőre cigányosan barna és feszes, tömött, fekete ba- júsza Bethlen István grófra emlékeztet; keserű, konok szája után ítélve, valahogy matematikai tanárnak nézem. Kati közben az asztalra teszi a szimplát, és sajnálkozva közli, hogy a torma elfogyott. Mustárt hozott. Megadóan bólintok; falatozni kezdek. — Nyírségben a földben rohad — mondja az öregember. — Igen? — kérdezem, de nem várok választ, a labdarúgókra figyelek. A kapus a Recordját dicséri. Húszezer kilométer van benne, de eladja, mert nem tetszik a színe. A pohár alja finoman koccan a márványlapon. A öregember megitta a kávéját. Rámemeli szemét; tekintete szomorú. Elszégyellem magam. Persze, beszélgetni szeretne, én pedig azzal a furcsán kiejtett igennel elvágtam ismerkedési szándékát. — Nem tetszik elfogyasztani? — kérdezi szinte alázatosan, és mutató ujjúval a tányérkámon heverő cukorra bök, — Nem. — Megengedi? — Parancsoljon. A cukrot nem csomagolja papírba, csak úgy, egyszerűen a külső zsebébe csúsztatja. Mondanom kéne valamit. De mit mondjak? Megzavart alázatos hangja, a „tetszik” szócska. Vagy harminc évvel lehetek fiatalabb; miért viselkedik ilyen alázatosan? A cukrot valószínűleg a kutyájának viszi. Megkérdezem, hogy mondjak valamit. — Milyen kutyája van? — Kutyám? Nincs nekem kutyám. Senkim sincs. Kavarhatom a kávét. — Senkije? — Hetven éves vagyok. Harminc éve özvegy ember. Cigarettát húz elő a zsebéből, lágyan megnyomkodia; rágyújt. Mellére szívja a füstöt, az.tán bá gyadtan azt mondja; ÉDES ÉLET — Tetszik tudni, ezt sem lenne szabad. Meg azt sem. — Megérinti a kávéspoharat. — Miért dohányzik? Megvonja a vállát; nem válaszol. A kapus hangja felrebbent a halk zsongásból. — Megmondtam nekik. Ekkorák lettek. — Mutatja az ujjaival, hogy mekkorák. — Nekem ők ne misézzenek, érted? A valutát mi hozzuk, vagy nem? Nahát! A z öregember a bal -szemöldö- ■í*’ két felcsúsztatja a homloka közepére, egy pillanatra ott marad, mintha odaragasztották volna, aztán lassan, fokozatosan visszaereszti. — Hát nem mindegy? Senkim sincs. — Hangja keserű, kicsit vádló, mintha személy szerint én lennék felelős a magányosságáért. — két éve vagyok nyugdíjban. Azóta haldoklóm. — Maga elé bámul; kezében alig észrevehetően remeg a cigaretta. — Soha semmi bajom nem volt Azóta egyedül.. — Nem fejezi be a mondatot, kezével legyint. • — Gyerekei sincsenek? — Három évig voltam nős. Az asszony májsorvadásban halt meg. Mintha emlékei mögé rejtőzne, lágyan mosolyog. Gyorsan számolok. Hetven éves, harminc éve özvegy, három évig volt nős, tehát harminchét éves korában nősült meg. — Szép, puha húsú, kövér asz- szony volt — folytatja. — Karcsú akart lenni. Fűzte magát. Délben semmi baja sem volt, este már görcsökben hánykolódott. A mentők a klinikára vitték. Három nap múlva meghalt; Egy pillanatig süket csend; aztán a jobbfedezet hangját hallom. — Ilyen kassa szövetet hoztam Párizsból, de az a hülye Fránya elszabta. — Mert süket vagy — mondja a kapus — nem tudom, mit ka- jolsz azon a palin. — Miért nem nősült meg újra? — kérdezem az öregtől. Furcsán vigyorog. Az arca elváltozik; nem látom rajta az előbbi szomorúságot. — Inkább felkötöm magam — mondja — vagy felmegyek a hegyre és leugrom a legelső szikláról. Tetszik tudni megnősülhettem volna sokszor. De hányszor... Egészen megfiatalodik: szeme élénk, hangja vidám. Bizalmasan közelebb hajol. — Nagyon szép lakásom van. Itt lakom a szomszéd utcában. Két szoba, mellékhelyiségek, thermál-víz, minden ablak a Dunára néz. Nem, kérem szépen; én nem nősülök meg. — Úgy gondoltam, hogy annak idején... Halkan kuncog, közelebb hajol. — Hülye lettem volna. Negyven éves voltam kérem, stram ember, amikor az asszony meghalt. Pénzem volt, annyi nőt kaptam, amennyit akartam. — Az emlékezés átszínezi az arcát. — Asszony, lány... — meg sem tudom számolni őket. Jól éltem én, kérem. Tetszik tudni, milyen életem volt'nékem? — Nem vár választ, legyint a kezével. — De most nehéz. Tizenöt évi szolgálat után csak ezer- háromszáz forint nyugdíjat kapok. Mi az? Semmi. Egyszer az Anny- nak, talán tetszik emlékezni rá, az Elisében énekelt, kétezret adtam egy éjszakára. — Cinkosan rámhunyorít. — De megérte. H VIHAR BÉLA: Szemközt a csillaggal Mi vagyok? Röpke porszem, suhanó pillanat... Ez villant rám az éjből a csillagok alatt. Évmilliók lobogtak, s köröskörül a csend átszelte hömpölyögve a Tért, a Végtelent. Alázat szállt szívembe, majd szóltam: csillagok, egy lobbanás az égen, s eltűnők, meghalok, de parány emberlétem mégis több és nagyobb: , én tudom, hogy ti vagytok, s ti uem, hogy én vagyok. ol dolgozott? — kérdem, most már érdeklődve. — Ötvenkilencig a Tanácsnál voltam. A lakásügyekkel foglalkoztam. — sóhajt. — Micsoda lehetőségeim voltak!... Nem fizettek; egyébként jó hely volt az, kérem. Aztán szívességet tettem egy barátomnak, tetszik tudni, hogy van ez. Főmérnök Csepelen. Szereztem neki egy remek lakást. Persze nem pénzért, kérem. Nem, ilyet én nem csináltam. A barátom igazi úriember. Hálából bevitt a gyárba. Ha hiszi, ha nem, jószerint havonként adott fizetésjavítást, hogy magas legyen az átlagom. Úriember volt. Sajnos, így is csak ezerhármat kapok. Nagyon kevés ez, kérem. Hát nem sok, gondoltam, de több, mint havi hétszáz. Apám negyven évi szolgálat után hétszáz forintot kap. — Miért csak tizenöt évet számítottak... — Közbevág: — Mert nincs jogfolytonosságom. Én kérem nem adtam el magam nekik. Persze, amíg lehetett. Én megőriztem az emberségemet. Független voltam én világéletemben, kérem. Pénzem volt bőven, hát barátaim is akadtak. Én kérem, beutaztam az egész világot; én tudtam élni, nem úgy mint ezek... — A labdarúgók felé int. — Micsoda életem volt nekem. Tetszik tudni, milyen nők vannak Olaszországban? És Párizsban? Hát kérem, azok nők. De tessék elhinni, azért a Balatonon éreztem magam igazán otthon. Vitorlás- víz, napfény, nők.;. Mert azért a magyar nők is remekek. Naponként választottunk más más hajóanyát. Én kérem jól éltem. Nem panaszkodom. Csak most nehéz. Nem jó egyedül lenni. Meg kevés az ezerhárom. — Hát nem sok. H a nem lenne egy-két barátom. nem is tudom, mit csinálnék. Most azért jobb lesz minden bizonnyal. Tetszik tudni, kaptam... — hangja lehalkul: majdnem suttog. — Beutalót kaptam az üdülőbe. Rácalmásra. Egész nap pecázni fogok. És nem leszek egyedül. Anyagilag is jobban kijövök. Ott maradok néhónv hónapig. Tetszik tudni, ezerháromszáz nagyon kevés. — Itt hagyja a szép lakását? Rámsunyít, furcsán vigyorog. — Bérbe adom a főmérnöknek. Havi háromszázért. • — Neki van lakása. Azt mondta, hogy..; Vigyorogva közbevág: — De abban nem tud nyugodtan „alkotni”. Feleség, két gyerek.. Tetszik tudni, hogy van ez. Még csak ötven éves... — Értem — mondom és nézem a sunyi vieyorgó öreget. Folytatja— Mondtam neki: Ferkém, lm nyugodtan akarsz „alkotni”, szerezz beutalót, fizess a lakásért havi hármat... — A főmérnök szerezte a beutalót? — Ö szerezte. Dehát ez jár nekem. Több mint három évig nagyüzemi dolgozó voltam. És a veterán nyugdíjasokkal törődniök kell, vagy nem? — No, persze — mondom és fizetek. Amikor visszanézek az ajtóból látom, hogy az öregember a labdarúgókkal ismerkedik. Máris valami viccet mesélhetett nekik mert a focisták hangosan nevet nek; Berkest András FODOR JÓZSEF: Áz egyetlen szóért Ó mennyi éve lépsz és mégse vagy még Tetőn, — magad tetőjén — s egyre mész. Inad feszül, szemed, mint hegyre, néz, Míg perc és sors kegye s szeszélye hagy még. Nyugtot nem érsz (amíg nem int a nagy Vég), A Célért: a még-nem-mondott, merész, Roppant Egyetlenért, amíg csak ész Szülhet, s min ég, csügg, izzad annyi agy rég. A lehetetlenért, a Iegcsudábbért, Vak álomkörünkből mely legtovább ért, A mélyben, éjben, térnek tértclen Végtelenén. — Agy, izz, szív, tárd a Szót, mely Végső, minden: s mi titkok titka: ott lelj Oldást, Isten, világ, cél, Értelem! KÓPIÁS SÁNDOR: . I Örök megújulás Záporok öntözik a csend tájait, megannyi esőcsepp a nyár, széthulló szivárvány az ég. A vizek mélységének színesfilmje pereg: látható a szelek vásznain. « ■ Egymásra torlódnak a szigetek, partok, mint a képzelet összetöredezett jégtáblák Most nincs határuk az égtájaknak, a napszakok is egymásban oldódnak fel, — a záporok, a csend, a szivárvány csak jelkép, S e kettős értelmű környezetben mégis meg kell keresnünk önmagunk igazi lényét, lényegét: talán a tűnődés pókhálóján fennakadva, talán a kibogozhatatlan idő szálai közt, talán a kitörni készülő éj kráterében. • > .„Az erdőkről ősszel lepattogzik a lomb-zománc, vihar után a tavakról ■ gyorsan lekopik a hullámzás domborzata. A létezés formái, látszatai bennünk is ily módon változnak meg, fokozatosan, de teljesen, kiszámíthatóan, de követhetetlenül. i ■ A világból kiszűrjük magunknak az átalakulást, mint folyamatot, s így az örök megújulás magvaiként hinthetjük széjjel életünket. ! .......................................................................... i. J ANUSZ OSEKA: (fafáfóozás Egyik ismerősöm, aki diplomáciai szolgálatban tisztviselő volt, a következő történetet mesélte el nekem, amelyet változtatás és kommentár nélkül idézek: „Bielanira mentem látogatóba. Késő volt. ezért élheti" óztam, hogy taxival megyek. Félórás váralcozis után végre megpillantottam egy közeledő taxit. Futottam elé. Sajnos. Ami} or kinyitottam a taxi ajtaját, velem szemben egy deresedé) hajú. előkelő tekintetű urat pillantottam meg. aki a másik oldalon akarta magát befészkelni a kocsiba. Villámgyors szóváltás robbant ki közö tünk: — Én foglaltam le a kocsit. — De uram, hiszen látja, hogy én! — Tes-ék k’S állni! — Szálljon ki ön! — Nagyon fontos iignben megyek a repülőtérre! — Én meg a miniszter feleségének a temetésére! — Szálljon ki gyorsan1 — Hogy merészel így beszélni?! — Kimászol, vagy nem?! — Te menj innen a fenébe! — Ne lássam itt tovább a pofádat! — Pofája az ökörnek van. meg neked, te marha! — Idegbeteg vagyok és szé csapom a koponyádat! — Csak ki ne tépjem a... — Hallgass, idióta! — Tűnj el innen, te tökfilkó! — Gazember! E rövid szóváltás után kinyújtottam jobbkaromat, erősen össaeszorí'.o,tam a fogamat és a diszting- vált urat kezdtem kituszkolni a kocsiból. Egy pillanat múlva már kint volt, de még maradt annyi ideje, hogy ököllel oldalba csapjon úgy, hogy nyögve es'em a kocsi ülésére. Elsuttogtam a címet. Elindultunk. Még láttam, hogy a deres hajú férfi egy másik taxihoz rohan. Nemsokára megérkeztem ismerősömhöz, Kiszálltam a taxiból, fizettem. És már üdvözöl ém is ismerőseimet. Néhány perc múlva megérkezett a következő vendég is. A deres hajú. diszting- vált úr volt, akit nem is olyan régen volt szerencsém megismerni. A háziasz• szony bemutatott bennünket: — K. úr, a mi híres d'plomatánk... — Z. úr. az alta- démia professzora. Barátságos mosoly- lyal üdvözöltük egy- mást. Ügy láttam, hogy egészen kedves ember. Szürke szemének szelíd tekintete volt, homloka magas. in*eU‘gens. finoman élcelődött. Hiába, mégis csak az akadémia professzora. De elhatároztam, ha taxit keresek, amikor hazafelé meg vek. igyekszem elkerülni, mert az oldalamban még mindig éreztem a fájdalmat. A professzornak olvan ökle volt, mint egy hordárnak". Bába Mihály fordítása
