Tolna Megyei Népújság, 1964. február (14. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-16 / 39. szám
2 TOLNA MEGYEI PíEPŰJSAÖ 1964. február Itt ZÁRSZÁMADÁS Kitüntették az életmentő kisdobost Ritka lélekjelenlétről és bátorságról tett tanúságot a közelmúltban Szőke Sándor kisdobos a dunaföldvári I-es számú általános iskola negyedikes tanulója. A Duna-parton sétált, amikor arra figyelt fel, hogy a korábban édesanyja mellett lépegető körülbelül négyéves kis gyermek, egy váratlan nekifutással a folyó felé indul. A kisgyermek a vízbe zuhant. Szőke Sanyi egy másodpercig sem vesztegelt, a gyermek után vetette magát, s kimentette a folyóból a már fuldokló apróságot. Szőke Sanyi cselekedetét a megyei úttörő-elnökség úgy értékelte, mint amelyik híven mutatja az úttörők és kisdobosok helyes magatartását, az úttörőélet törvényeinek betartását. Életet mentő beavatkozását kisdobos-hőstettnek minősítette, s ezért Kiváló Üttörőmunkáért kitüntetéssel jutalmazta. Szőke Sanyi tehát még azelőtt kapta meg a kitüntetést, mielőtt a kék nyakkendőt pirosra cserélte volna fel. Mérlegsár ó közgyűlések a ktss - ekhen A város címertartói A megye kisipari szövetkezeteiben elkészültek az 1963. évi mérlegek. A KISZÖV pénzügyi osztálya megkezdte a mérlegek felülvizsgálatát. Mint az összesített adatokból kitűnik — az adatok még nem véglegesek, azonban jelentős változás már nem történhet — a megye ktsz-einek termelése tavaly közel harmincötmillió forinttal volt magasabb az előző évinél. A bruttó nyereség háromnegyed millió forinttal emelkedett. ■ A mérlegek felülvizsgálata és jóváhagyása után kerül sor a szövetkezetekben a mérlegzáró közgyűlésekre. Ezeken vitatja meg a tagság az elmúlt évi munkát és az idei tennivalókat. Ugyancsak a közgyűléseken osztják ki a nyereségrészesedést. Mintegy három és félmillió forintot osztanak ki a szövetkezeti tagok közt nyereségrészesedésként. Az első mérlegzárő közgyűlést február 25-én tartják, a Bonyhádi Festő- és Mázoló Ktsz-ben, 27-én a Tolnai Épületkarbantartó Ktsz tartja a közgyűlést. Az utolsó közgyűlésre április 15-én kerül sor, a Toina megyei Háziipari Szövetkezetnél. Az É.M. Komlói Állami Építőipari Vállalat szekszárdi főépítésvezetősége kőműveseket, segédmunkásokat és villanyszerelő szakmunkásokat keres szekszárdi munkahelyre. Jelentkezni lehet a III. sz. főépítésvezetőségen, Szekszárd, Zrínyi u. 62. sz. alatt. Vidékieknek szállást, étkezést biztosítunk. (73) Az ÉM. Építőipari Szállítási Vállalat Pécsi Szállítási Üzemegysége pécsi munkahelyre felvesz vagon- és gépkocsi- rakodókat Szállást, étkezést biztosítunk. Tanácsi igazolás szükséges. Útiköltséget nem térítünk. Jelentkezés: Pécs, Megyeri u. 50 (31) L*. Szőlő. Rang, név, hír, dicsőség — ez a város mindent tőle kar pott. Utazz Debrecenbe, Komáromba, Prágába, vagy Párizsba, mondd, hogy Szekszárdiból jöttél, nyomban megkérdezik, a híres kadarból kóstolót hoztál-e? Ennek a városnak százévek óta a szőlő, a bor az éltetője. Úgy mondják, jöhetett ide bárki, bármekkora tudománnyal, lehetett akármekkora rangja, addig nem számított, amíg nem volt legalább 100 négyszögöl szőlője. Gazr dagságot, méltóságot, rangot csupán egyvalamivel lehetett szerezni: szőlővel. Sokáig, emberöltőkig. A szekszárdi pince még a mai napig is szentély, oda belépni csak kellő áhítattal szabad. A kóstolásnak pedig szertartása van: kézbevenmi a poharat, gyönyörködni a kadarka színében, és csak utána, és csak cseppenként ízlelgetni. Kitelt a becsület annak számára, aki nem adja meg a módját, és mohón, egyetlen hajtásra hörpinti fel a nedűt. De lám. a nagy változások korát éljük, s ebben a változó világban fennmarad-e a város ősi neve, híre, az amit a szőlő, az áldott szelíd pannontáj és a sok napsütés adott. Ha vannak jó mesterek, akkor fennmarad. Vannak! Sőt megépült egy valóságos üzem, nagy ablakokkal, nagy csarnokkal, rengeteg millióval és egyetlen feladattal: öregbíteni a történelmi borvidék hírét, nevét. A város szélén, a szőlőhegyek lábánál még épül. de ma már működik az üzem. Az idegen gyárnak nézi. A hazai ember így hívja: borkombinát. A megye nagy értéke. Berendezése, felszerelése olyan, hogy hozzá hasonló Közép-Európában nincs. A maga módján valóban gyár, oltványkészítő gyár. Itt kezdődik minden. Ebben a szezonban 3 millió oltványt termel az üzem, s akik ezt a hárommillió oltványt megcsinálják, azok joggal nevezhetik magukat a város, a történelmi borvidék címertartóinak. Mert hiszen az oltványból lesz gyökeres vessző, belőle a fiatal, új tőke, hogy megújuljon, szinte megfiatalodjon a Kálvária, Csatár, a Sötétvölgy... A véletlen különös játéka, hogy éppen egy messziről jött ember. Székely János lett ennek az új fellendülésnek legfőbb irányítója. Nemcsak a szőlősgazdák szerették meg és fogadták maguk közé. még talán a domboldalak is megkedvelték. Főkertész a Szekszárdi Állami Gazdaságban és neve a városban, ott, ahol borról, szőlőről, talajról, vagy kőzetekről van szó — fogalom. Székely Jánossal jó barátságban lenni annyit jelent, mint kiváló és elismert szőlésznek, borásznak lenni. Az már megint csak a gazdag múltat, az apáról fiúra szálló rengeteg tudományt jelzi, hogy a főkertésznek sok a barátja. A másik irányító Jantner József, ő az oltványkészítő üzem vezetője, mérnökember. A szőlővel kezdődik nála minden, és talán ott is fejeződik be minden. Különben paksi, ő irányítja az oltványkészítő mesterek munkáját, akik a város és a környék szülöttei. Kívülről nehéz elképzelni, hogy miféle üzemi munka folyhat a műútra néző. magas, modem csupaablak-épületben. Az irodaépület elé út kanyarodik balra, jó félemelet magasságban szőlővessző-kötegek. Itt szakszerűéi* mondják: alanyvessző. Talán így hívták a régi rómaiak is, mert ismerték és csinálták e mesterséget ősrégi szakma, de hazánkban viszonylag fiatal az oltványkészítés. A filoxéra-vesze- delem után francia mesterek érkeztek Magyar1* országra, faluról falura jártak és tanították a gazdákat. A francia mesterek tudományát lesték el az abasáriak, a nagyrédeiek is. Nagy pénzeket szereztek, meggazdagodtak mert az a basán, a nagyrédei, a villányi oltvány márka lett újságok hirdették. Később az oltványkészítés túlélte első virágkorát, a szakma ismerői elhaltak, vagy más foglalkozás után néztek, űgyannyira, hogy tíz évvel ezelőtt már alig le* hetett ehhez értő embert találni. Saekszárdon is elölről kellett kezdeni mindent. Úgy csinálták, hogy az üzem építésével egyidőöen megkezdték a toborzást és a szakmunkásképzést. Jelenleg az oltványkészítő nagy csarnokban 220—240 mester dolgozik, főleg nők. Hosszú asztalok mellett ülnek, egyetlen szén- számot használnak, az oltókést. Látnivalónak is szép ez a csarnok. A fal mellett, ugyancsak hosszú asztaloknál állva, dolgoznak a minőségi ellenőrök. Gondos és szigorú szűrőn megy keresztül mind a hárommillió angolnyelves párosítással készült oltvány. A minőségi ellenőr asztalára segédmunkások rakják a kész anyagot. Fgy lécládikó alján, az oltvány alatt, megfordított lapocskán található a szakmunkás neve. A meós tehát csak ellenőrzés után tudia meg, hogy kinek a munkáját vizsgálta. A kifogástalan anyagot írnokok jegyzik fel. akik a meo- asztal végén ülnek. Egy oltvány 14 fillér. Begyakorlott szakmunkás 6—800-at készít naponta. Az ügyesebbek 1000—1100-at is megcsinálnak. A meósok között vontatóvezető is akad: Horváth István. Ez az ember nyáron a sze s árdi Garay Tsz vontatóvezetője, télen pedig itt dolgozik. Messzi esik egymástól a két szakma, dohát itt, ebben a korszerű üzemben, ahol olyan munkát végeznek üzemszerűen, amilyet pár évvel ezelőtt üzembe képzelni nem is lehetett, — nos itt már azon sem lepődik meg az ember, hogy valaki traktoros és szőlőoítvány- készítésbgm minőségi ellenőr. Az előkészítő- termekben elnéztem, hogy az ott dolgozó emberek és asszonyok oly természetes mozdulatokkal végzik az idegen számára szokatlan munkafolyamatokat, mintha ezt csinálták volna egész életükben. Pedig csak 2—3 év óta csinálják. Az áztatóban az alanyvesszőt készítik elő. a másik műhelyben a fűrészport, egy harmadik teremben csomagolják, ládákba rakják az anyagot. Egy negyed kben. ahol olyan berendezés van, amely ha kell hűt, ha kell fűt, tárolják az oltványokat. Az ember ebben az üzemben minduntalan érzi, hogy tulajdonképpen ez kellett volna ide már húsz évvel ezelőtt. Szekszárdnak a szőlő a mindene és ez a város már megérdemelte volna a „kombinátot” rég. Mindegy, az a jó, hogy végül is van. működik, gondos és szakszer ű munkával alapozza a biztosabb jó módot, gazdagságot. A borkombinát még nem kész, az oltványkészítő csak üzemrésze, de máris rengeteg embernek ad jó szakmát és állandó munkát. A városnak pedig továbbra is biztosítja azt, amit annyi század óta ad a szőlő. SZEKULITY PÉTER A z iskolaigazgató megérezte rajtam az istállószagot, és azt értésemre is adta. — Istállóban járt? — kérdezte. — Igen — mondtam. — Megérzik? Kedvetlenül bólintott. Én is el- komorodtam. Ha velem ezt a kis kellemetlenséget közölte, mit mond tanítványai szüleinek, akik minden nap bemennek az istállóba. Akik közül sokat ő tanított már, s együtt él velük huszonhárom éve. Huszonhárom év óta lakik Dombori pusztán. Ezalatt felnőtt egy nemzedék. Azért mentem el Domboriba, hogy megnézzem, milyen ez az új pusztai nemzedék, és milyen a régi, amelyik még a szolgaságban leélte fiatalságát. Egyáltalán: milyen a puszta 1964-ben — télen amikor a sivárságok megnagyobbodnak, ha vannak még sivárságok, de megnőnek az örömök is, mert télen sok idő jut az örömnek, a szórakozásnak. Kettősséget, furcsa ellentmondást találtam a parasztemberek között is, akárcsak a pedagógus gondolkodásmódjában, érzésvilágában. Az eredeti puszta a töltésen, a dunai gáton belül fekszik. Egy cselédházat el is mosott az árvíz. Annyi még a változás, hogy a hajdani uraság házának, a tsziroda épületének tetején televízió- antenna fehérük. Istálló, soklakásos széles ház, úttalan, sáros udvar, kerítés nélkül. Viszont a töltésen kívül szép új házsor húzódik a kövesút egyik oldalán. Innen nézve nem is gondolná az idegen, amint jön Tolna felől, hogy nem falu ez, csak puszta. Igaz, a nevében már falunak tartják: Dombori-Ujfalu. De kevés még ahhoz. Szándékosan mentem először az ó-pusztára. A múltat kerestem, mert megszoktuk már, hogy onnan indítjuk a mércét. Nem is lehet másképpen. Középkorú, vagy inkább még menyecskés asszony lépdelt a sáros udvaron, az iroda tornáca felé. Megszólítottam, gyanakvás nélkül fogadott, pedig rögtön rátértem a mondókámra. Mi volt itt azelőtt, mire emlékszik? Semmire. Csak arra, hogy az uraság nem gróf volt, nem is báró. Nagyparaszt. Fehérnek hívták. Hói van az már! Könyökölünk a tornác deszkáján, hallgatunk, aztán az asszony azt mondja, nézzünk be az istállóba. Ott biztos többet tudnak mondani. Három asszony és öt férfi ácso- rog az istálló közepén, beszélgetik a világ dolgait. Nyíltak, őszinték, mindenről megmondják a véleményüket. Kitárják a panaszaikat is. Nincs mozi, nincs járda, sok embernek nincs tüzelője, és a telePUSZTAI víziót ritkán nézhetik, mert nem lehet befűteni a hatalmas termeti Három nagy szoba együtt, kidön- tötték a közfalakat. A tsz-irodába pedig nem vihetik át a televíziót* nem engedi meg az üzemegységvezető. így beszélnek: — Már két hónapja, hogy bementem a faddi Bugához, a tüzé- peshez. írattam tíz mázsa szenet. Egy dekát se adott. Vigyek húsz kiló kokszot — azt mondja. Vigyen a durrogató ménkű! Mit csináljak én azzal? Ki vagyunk mi nullázva Faddból is, Tolnából is. Van itt baj elég. — Senki sem kapott szenet a domboriak közül? — kérdezem. — Dehogynem. Talán harmada maradt le. — Mozi sose volt? Vándormozi sem járt erre? — Rendes mozink volt nekünk! Sokáig. Valami nyolc évig. Aztán most megszüntette a tsz. Hogy ráfizetéses! Az Isten látott még ilyent! Ráfizetéses! Azelőtt nem volt az? Az sincs meg, ami lehetne. — A televíziót miért nem vihetik be az irodába?
