Tolna Megyei Népújság, 1964. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-17 / 13. szám

/ YSUL januSr IT. TOLNA MEGYEI NEPÜ.TSSB 5 Szégyenkezés nélkül... VÁRAKOZÁSSAL NYÚJTOTTA a postás feléje a könyvet, aztán meggondolta, s helyette ő tette a keresztet az ajánlott küldemény­ről értesítő, s az átvételt igazoló rubrikába. Az asszony elpirult, mert tanút is látott. Sarkon for­dult, a restellkedés haraggá fa­jult, becsapta a kaput. Akkor is bizalmatlanul mére­getett, amikor benyitottam utá­na. Szava nehezen oldódott, szemlátomást szégyellte a dolgot, a keresztet a postakönyvben, a keresztet a hivatalos értesítés iga­zoló lapján, a bejegyzést a sta­tisztikában, amelyből kitűnik: ő írástudatlan. Ha az ember utá­nanéz, az írástudatlanság okát is megtalálja. Gyermekfejjel élte és gyermekszemmel nézte még a vi­lágot, amikor a falu, amelyikben addig serdült, szinte teljesen fel- kerekedett, s a kényszerű törté­nelmi körülmények miatt egy új hazába telepedett. Uj otthon, új környezet, új nyugtalanság. Ki­nek volt kedve akkor iskolázni? Talán a módosabbjánaik, de neki nem. És amikorra megbarátko­zott volna az új környezettel, ak­korra újabb változás, újabb ván­dorlás következett. Igv került fel­nőtt fejjel, eladólányként a Tol­na megyei kis faluba. S ekkor már restellkedett ha az iskola szóba került: nem állhat oda a hatévesek közé. hogy kontyolás- ra váró fejjel ott kezdje ahol ők... Beszélgetésünk majdnem köny- nyekbe torkollott. Az én torko­mat is reszelte valami, talán a kétszeres szánalom. Kétszeres, mert szánakoznom kellett a szánandó múlton, s sajnálkoznom a mostani jelenen. Mert egy em­ber, akiinek különben szeméből értelem sugárzik, s két iskolás gyermek anyja: nem tud írni, Ha egyedül lenne csak. akkor is sajnálnám. De sok hozzá ha­sonló sorsú emberrel találkoztam. Nagyon kevés volt az olyan kö­zöttük. aki nem hajtotta le szé­gyenkezve a fejét, ha az írásról —olvasásról esett szó. Csak a ki­sebbik hányad az amelyik alap­talan kivagyisággal még büsz­ke is arra, hogy őt nem „fertőz­te" meg az „úri bolondéria. ez a mindenáron való írniakarás..." A második fajta embernek is sajog azért egy kicsit a szíve. Egy ilyen ismerősöm például ezt mondta: ..mindig elmegyek ott­honról, amikor a feleségem, a gyereket leckézteti. Ne lássam, ne halljam...'’ Nevetve mondta, gúnynak is fel lehet fogni, de végeredményben nem az, hanem titkolt fájdalom és szemrehányás. Azt, hogy a helyzet ilyen, s Tolna megyében több ezerre te­hető az írás—olvasásban járatlan emberek száma, a múlt oktatási rendszerének rovására, a nagyon is sok megpróbáltatást jelentő háborús évek terhére kell ír­nunk. Van azonban egy jelentős réteg, amelyiket a statisztikai könyvek szerint lö—1? év közötti életkorúnak szoktunk nevezni. És közöttük is kerül olyan, aki nem, vagy csak részben ismeri a betű­vetést. Az ő mulasztásukért kit és mit marasztaljunk el? Nincs értelme az elmaraszta­lásnak. Inkább arról kell ne­künk gondolkozni, miként szün­tessük meg, aránylag rövid idő alatt ezt a súlyos tehertételt. A közelmúltban indult egy figye­lemre méltó kezdeményezés: a statisztikai adatok és a falusi véleménykutatás segítségével fel­mérik a tennivalókat. Megálla­pítják. kik azok egy-egy község­ben, akik tanítókra várnak, s le­hetővé teszik számukra, hogy pótolják, amit kényszerű körül­mények miatt elmulasztottak. A KEZDEMÉNYEZÉS EGÉSZSÉGES Sok megyebeli pedagógus és középiskolás 1 nyilatkozott úgy. hogv nagyon helyes volt a me­gyei szervek intézkedése. Néhány helyről konkrét válaszok is ér­keztek. A bonyhádi gimnázium 70 ' diákja mái' a téli szünet alatt hozzálátott— az írástudatlan fel­nőttek felkutatásához, meggyőzé­séhez Tennivalójuk bőven van, hiszen pontosan a bonyhádi já­rásban fekszik az egyik leg­súlyosabban érintett község: Grá- bóc, ahol igen sokan élnek olya­nok, akik egyáltalán nem isme­rik a betűt, s csak hallomás­ból értesültek például az írolt szó erejéről, a könyvek ember- formáió hatásáról. Néhány probléma nehezíti a megyei és járási szervek kezde­ményezését. munkáját. Ezek ogvike a szégyenérzet. Az. hogy sokan, úgy mint az eleién em­lített asszony, restellik, takargat­ják, titkolják a valóságos hely­zetet. Ha elkerülhetik, nem be­szélnek róla. Hogyan közeled­jünk hozzájuk? A tapintat ebben az esetben is kötelező érvényű. Méginkább az azonban az em­berség. A tapasztalat szerint a megértő, emberséges szó előtt kinyílik a legzárkózottább lélek is, feloldódik a szégyenkezés. Erre pedig igen nagy szükség van. hiszen ha nem győződik meg valaki, valakinek' a jó akaratá­ról, nem sokat lehet tőle várni. A fiatalok esetében módosul a helyzet. Náluk a megértés mel­lett az idősebb, tapasztaltabb emberek keményebb szavát sem kell sajnálni. Szinte kötelezővé kell tenni számukra a tanulást. Van egy számban jelentős nép­csoport: a cigányok. Köztudott, hogy a legtöbb írástudatlant kö­zöttük találjuk. Van azonban példa arra, hogy lehet velük boldogulni. Kocxolán hallottam például, hogy őket is sikerült tavaly bevonni a tanulásba. A televízió pedig egy alföldi köz­ségről, Nagykörűről számok be képekben, s mutatta: miként is­merkednek a betűvetéssel a hely­beli cigányok. Hivatalosan az iskolaigazgatóik a felelősek minden községben a felmérésért, az alapfokú oktatá­si csoportok megszervezéséért, vagy az egyéni tanításéit. Az ő erejük azonban egyedül kevés e munka elvégzéséhez. Nem is tudják megoldani a feladatot, ha nem siet segítségükre a tantestü­let minden tagja, a községi párt- és KlSZ-szervezet, a ta­nács művelődési állandó bizott­sága. KAMPÁNYFELADATOK IDEJE alatt mindig jó tapasztalatokat gyűjtöttünk az összefogott erő 'diadaláról, s arról, miként fog­tak hozzá egy-egy közös, nagy probléma megoldásához, s hogyan vitték azt véghez. Nos, a kör­vonalazott tennivaló ismét igen alkalmas arra, hogy mindenki megmutassa, mit tud. Nem vir­tusra gondolunk itt elsősorban, hanem arra: mennyire szereti embertársait, azokat, akik vele egy sorban dolgoznak. Ha ugyan­is szereti meg tud birkózni szégyenérzetükkel, s elindíthatja őket a tudás, az ismeretszerzés útján. | Se. I. I Csibenevelő-otthon A kurdi . termelőszövetkezetbe« valósággal futószalagon nevelik a csibéket, hogy amint elérik az egy kiló körüli súlyt, értékesítsék. Jelenleg is tizennégy és félezer csirkét nevelnek, gondoznak. Szent, páli Arpádné. az egyik gondozó, éppen a tápot szórja ki a tiirel. metlen csibeseregnek. (Foto: Erb) jÁtka, batáta, 1837-ben történt, hogy a magyar betyárromantika egyik legismer­tebb alakja, Sobri Jóska, a lápa- fői erdőben megölte magát. Amíg élt és fosztogatott, nem volt több. mint más hasonló, erdőkben buj­káló, zsandárokat megugrasztó betyárvezér. Halála után egyszer­re híressé lett Sobri-legendák ke­letkeztek, homályos történetek keltek életre cselekedeteiről, s ar­ról, hogy aki meghalt, az nem is ő volt. Mert ő él, és egyszer majd visszatér, akárcsak a francia Cartouche, vagy az olasz Pezza, akit az utókor Fra: Diavoló név­vel ruházott föl. Felszázaddal ha­lála után is vitatkoztak arról, honnan származott, ki volt a Du­nántúl híres betyárvezére, aki megrabolta a gazdagokat, de nagylelkűen bánt a szegényekkel, és gondosan ügyelt arra, hogy a nőkkel szemben bandájának min­den tagja udvariasan viselkedjék. Végül Eötvös Károly szorgal­mas kutatása oszlatott el minden homályt. Az író hónapokig járta a dunántúli falvakat, lelkiismere­tesen gyűjtötte a Sobri-anyagot, s megállapította, hogy a Dunántú­lon, ott, ahol a banda élt és ga­rázdálkodott, Zsubri volt a neve A nép száján így maradt fenn, sőt egyes helyeken Zsubrik-nak ne vezték. 1887-ben tárta fel Eötvös Ká­roly kutatásainak teljes eredmé nyét. Megállapította, hogy Sob­ri Jóska a vasendrádi kovácsnak. Pap Andrásnak legidősebb fia, Pap József volt. A falubeli lá­nyok szerették a szép szál, mula­tós legényt. Jóska szeretett du­hajkodni, mulatozni, szépen öl tözködni. Hogy pénzhez jusson, apróbb lopásokat követett el. Börtönbe került egyszer-kétszer. Innen szökött meg egy napon, és Fényes Istók nevű cimborájával együtt kifosztották a kolomposi számadó juhászt. Fényes Istók kézre került, és mivel már sok volt a rovásán. 1835 májusában felakasztották. Pap Jóskának sikerült meg­szöknie, s amikor megtudta, mi lett pajtásának a sorsa, messze elbujdosott. A bujdosó legények akkori szokása szerint nevet is változtatott, Sobri Jóska lett. A mindenre elszánt, vakmerő le­gényhez mind több és több híres betyár csatlakozott. így alakult ki a banda, amelynek tagja volt többek között Mifajt, Mogor. Papp Andor, Király Jancsi. Vas, Sopron, Győr és Veszprém megyékben 1835—36-ban a Sob­ri-banda egyik rablást követte el a másik után. Sopron megye 1836 nyarán a nádortól katona­ságot kért és valóságos népfel­kelést indított Sobri ellen. Üldö­zésére kihajtották a parasztokat is Sobri Jóska ekkor bandájával átvonult Veszprém és Győr me­gyébe. A tüskevári és tornai rab­lások után a túl nagyra szapo­rodott bandáját két részre osz­totta. Műfajt vezetése alatt a na­gyobbik részt Veszprém. Fejér és Komárom megyébe küldte. Ű a kisebb, de elszántabb csapattal Győr, Vas és Zala megyében ma­radt. A legközelebbi rablást Konyhán követte el, ahol a ban­da élén megrohanta az uradalmi számtartót és teljesen kifosztot­ta. December 8-án este Hunkár An­talt, a híres ezredest fosztotta ki. Veszprém megye északi részén volt a szolgagyőri kastély, itt la­kott Hunkár Antal. A banda előbb a cselédséget fogta el, ösz- szekötözte, és a pincébe dugta. Amikor így minden út biztosít­va volt, Sobri megrohanta a ház urát. Mindent összeszedett, ami a kastélyban volt. Hunkár ezredes alaposan fel­háborodott a történteken. Más­nap befogatott és egyenesen Becs­be ment panaszra, V. Ferdinánd- hoz, majd József nádorhoz for­dult. Kemény hangon, katonásan követelte, hogy az ország védje meg őt, nemes embert a betyá­roktól. A császárnál tett panasz­nak csakhamar foganatja lett: ki­lenc dunántúli vármegyéből va­lóságos hadsereget indítottak Sob- riék kézre kerítésére. A betyárüldözésnek eredménye is lett. Műfajt Komárom megyé­ben került kézre, és 1836 kará­csony szombatján akasztották fel, Veszprémben. Két héttel később, január 5-én Mogor és Király ke­rültek bitófára. Sobri Jóska tizennégy társával az üldözések során a Somogy és Tolna m'egyék határán fekvő lá- pafői erdőbe szorult. Nyolcvan zsandár, fel század ulánus, vagy huszonöt fiatal nemes, akik ön­ként vállalkoztak a kalandra, és a megyékből kirendelt népfel­kelők vettek részt az üldözésben. Ez 1837 február 16-án történt. Eötvös Károly azt írja, hogy Sobri el volt szánva, hogy nem adja meg magát, mindhalálig. „Az én kezemen más vére nem szá­rad, és csak egyszer fogok vért ontani”, mondta Sobri Jóska, „A magáét értette alatta”, jegyzi meg Eötvös. Élénk harc folyt a betyárcsapal és a létszámban, meg fegyverben sokszorosan fe­lülmúló tömeg között. A tűzharc­ban Sobri emberei egymás után elestek, vagy megsebesültek. Amikor Sobri Jóska látta, hogy körülötte összeomlott minden, társai harcképtelenek, a mene­külés útja pedig mindenfelől el i’an zárva, leeresztette puskáját, övéből pisztolyt rántott elő, és szívenlőtte magát, ..Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül, rögtön meghalt. Piros vére be- festé a havat körülötte”. — írja Eötvös Károly. A meghalt legényt ott temet­ték el, ahol szívenlőtte magát, a lápafői erdőben. Hogy csakugyan Sobri volt, azt bizonyítja egyik később elfogott társának, Rece Marcinak vallomása, és az is mel­lette szól, hogy nála találták meg Hunkár ezredes legszebb, arany­veretes puskáját, meg az ezredes drágaköves mentecsatját, ame­lyet szűrkötönek viselt. 1837 február 16-a után Sobri Jóskát nem látta senki. Nyomára sem bukkantak, a banda is meg­szűnt, és csak a legendákban, meg a vásári ponyva füzetekben élt' tovább., RÉVÉSZ TIBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents