Tolna Megyei Népújság, 1963. december (13. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-01 / 281. szám

6

abits Mihály

Szekszárdon született, s bár nincs rá adat, hogy ifjan ott — mint egyik nevezetes alliterációs versében írja — tényleg „színésznőt szeretett” volna, halála pillanatáig nosztalgiával gondolt vissza Szekszárdra, Tolnára, a „mély kutakból zengő” Dunántúlra. A „Tímár Virgil fiá”-ban kri- . tikéval, de szeretettel szól diákkora színhelyéről, Pécsről (a regényben szintén egytagú szó, Sót a város neve) és a „Hatholdas ró- zsakert”-ben szintén „Sót’Vra emlékezik. Szerette a tájat, az illatókat, a műemlékeket és főleg az embereket, kedvelte a „zamatos” tolnai beszédet, a „sompolygó somogyi sző”-t, a „kászthelyi” dialektust. A századforduló úgynevezett „mélybéké”-je azonban mély békétlenséggel töltötte el. Látta -— és átélte — egyes rétegek pöfögő és böfögő nyugalmasságát, ' de látta azt is, hogy a vékony ’ máz mögött nagy ellentmondások és indulatok forronganak. Az ifjú .filozopter, az ország különböző részeibe helyezgetett fanár, a latin és görög versek tudós fordítója, a „Holnap” című antológia részvevőiéként, majd a „Nyugat” munkatársaként ismertté lett költő, soha nem lett forradalmárrá, mint kortársa, Ady Endre. De a forradalmak nem váratlanul érték. Már 1912-ben megírta a „Május huszonhárom Rákospalotán”-t, s az imperialista öldöklés ellen olyan leglelkéből fakadt versekkel tiltakozott, mint a „Húsvét előtt”, vagy a „Fortissimo”. Humanista kulturáltsága, függetldn szelleme, a magyar tájból és a magyar nyelvből táplálkozó, de öt világrészt átfogó érdeklődése nem engedte, hogy megbékéljen testet és lelket nyomorító, reakciós hatalmakkal. Várta a forradalmat, ám ugyanakkor szorongott is attól. És bár a proletárfor- radalo.m — minden fenntartásával együtt is — vállalta, és méltóan tudásához, egyetemi tanári ’ székbe ültette az akkor, már híres poétát, Babits — az ellenforradá- lom győzelme után — egy ideig nem vállalta a forradalmat.

Ezzel kapcsolatban nem volt nehéz felhozni több olyan írását és ténykedését, amely azt mutatja, hogy Babits Mihály nem az Ady- hoz mindig hű Móricz Zsigmond és Juhász Gyula útját járta. A Petőfit és Aranyt (durván Petőfi kárára) összehasonlító tanulmány a huszas évek „Nyugatijának néhány súlyos tévedése, a Baumgar- ten-díj anomáliái, Babits rheg- nem értése József Attila iránt. Ez a szikár férfi azonban — akinek költészetéről mégis a dúslakodás, a gazdagság jut először az ember eszébe — a kétarcú magyar liberalizmus sajátos és legmagasabb színvonalú képviselője volt. Nem tudott eljutni odáig, hogy igazán megértse a nemzetközi munkás- osztály harcát, hogy Ady lázadó Parasztjai ne csak imponáljanak neki, hanem velük egy sorban küzdjön a holnapért. De igaz az is, hogy a méltatlan és tétova kísérletek után végül is nem tudott belenyugodni Horthyék rendjébe és különösen abba, amit okos tekintete már Hitler uralomra jutása után észrevett: a joggal pusztulásra ítélt hódító háborúba. Már 1935-ben felismerte és le is merte írni, hogy „a magyar, akarata és érdekei ellenére, egy szörnyűséges hadiszekérhez kötöztetett”, s még jóval a „Jónás könyve”, e nagyszabású antifasiszta hitvallás előtt Babits minden módon kifejezést adott annak a meggyőződésének, hogy a magyar népnek szembe kell szállnia a fasizmussal. Gyönyörű Vörösmarty-tanul- mányában, amelyet — szokása, és mind rosszabbá váló gégéje ellenére — többször • is felolvasott, hogy az élő szó erejével tiltakozzék a fokozódó fasiszta demagógia ellen, többek között a következőket mondotta: „Vörösmartyé aktuális tanítás... Mi lehet nagyobb bűn és veszély, mint az a sötét megnyugvás a rosszban, . amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt, és mindig így lesz! Talán ez a megnyugvás teszi'lehetővé a világ új katasztrófáját... Vörösmarty, szenvedélyes lelke lázadni és kétségbeesni tud,

A X. megyei képzőművészeti kiállítás anyagából

H m

Heinrich Rudolf: Tamási határban.

«Hl 1—i- *■ • * , »fl?

de megnyugodni a rosszban egy pillanatra sem. S minden kétség- beesésen túl újra és újra fölvillan benne a leküzdhetetlen, nagy remény, amely a vér és gyász özöne fölött is egy új Noé-bárká- ját ígéri, s önnön sugaraiból már építi is”. A „Jónás könyve” ennek a Vörösmarty-s kétségbeesésnek és lázadásnak remeke.

Nyolcvan éves lenne, ha élne még, ha nem ölte volna meg 1941- ben a több évét pokollá tevő gégerák Babits Mihályt. NinCís módunk rá itt, hogy akár csak lajstromozzuk: mi mindent is írt életében, és hogy milyen elemekből tevődött össze magasrendű írásművészete? Annyi bizonyos, hogy — elsősorban mint költő, de mint széppróza, sőt esszéíró is — Babits valóságos virtuóza volt a formának. Voltak kórszakai, amikor a forma némileg öncélúvá lett kezében, „henye játék”-iká, amit később maga is elítélt. De bámulatos nyelvi leleményét, sokféle ismeretanyagot elegánsan, könnyedén felhasználó kulturáltságát, nagyszerű zenei érzékét legtöbbször úgy alkalmazta, hogy a remek forma azt a bonyolult mondanivalót, azt az árnyalatos tartalmat fedte, amit ki akart fejezni. A „Mozgó fényképéről szóló, híres hexameterei nem azért — legalábbis: nemcsak azért — születtek, hogy a költő bebizonyítsa bravúros formaérzékét, hanem hogy visszatükrözze azt az élményt, amit a némafilm megjelenése jelentett. Legnagyobb versei azonban azok. ahol már észre sem venni a formai teljesítményt. Ahol a mély megrendültség szinte háttérbe szorítja (vagy legalább is úgy tűnik, ho'— háttérbe szorítja) a míves mestert. Például a „Petőfi koszorúi”, — „Kelj magyar ifjúság, légy te virág magad!” — vagy a már említett ..Jónás” poéma, amelyben a halálát érző és a halálon győzni akaró költő arról beszél, hogy hozzá „már hűtlen lettek a szavak”, de hű maradt az éber, a cinkosságok ellen tenni sürgető lelkiismeret. Babits Mihály végső és legigazibb ars poétikája az el nem hallgattatható lelkiismereté.

ANTAL GÁBOR

Fehérvári képek

Jókai u.

1. Hiemer-ház.

(Szlovák György rajzai)

MARSI TIBOR:

ARCOK

Az arcok végül nem tűnnek el. Járkálnak bennünk észrevétlen. Arcokból felrakott falak fehér házak a messzeségben.

Nem a te órád ez a pár perc, millió vonás rakja eggyé, összefűzi ami most néked: úttá, tetővé, fergeteggé.

Az arcoktól nem szabadulhatsz, karinos haraggal szórd a szélbe tükrök előtt, pocsclyák szélén, göröngyön bukva, jégre lépve...

Rogyásig részeg zenekar bőg. templomában a pillanatnak.

Ne hidd, hogy itt már megnyugodhatsz. Az arcok végül megmaradnak.

(Föprenéés

Goethe 83 évet élt, Thomas Mann 80 éves korában halt meg, Babits még 60 sem volt, amikor meghalt, s már több mint húsz éve halott. Ha a sors kegyesebb hozzá, itt élhetne közöttünk, s eljátszom a gondolattal, mihez kezdene ebben a megváltozott világban? Már túl vagyunk a kortársak kritikátlan lelkesedésén, s ellenfeleinek méltatlan támadásain. Mit jelent neve ma, s hol méri ki helyét az igazság? Láttuk ifjúkorunk Olimposzán, s látjuk, amint életműve lassan összezsugorodik, hogy csak az maradjon belőle, ami valóban eleven és maradandó. A Halálfiairól nem hisz*

iigpin

mm

Szirmay Endréné: Mosónők,

szűk el, hogy a legnagyobb magyar regény, a Kártyavár leleplező társadalombírálata cSak naív, de nem meggyőző, s tanulmányainak beszűkített szempontjait sem tudjuk már magunkénak vallani.

Az a nemzedék, amely a fiatalság tájékozatlanságában eszményeket keresett, egyre mesz- szebb kerül tőle; az esztergomi hegy magányosa több tiszteletet kelt, mint lelkesedést. Ne féljünk a szótól, mert a hódolat és behódolás helyett az igazság méltó csak hozzá, s nem is any- nyira őt kell helyesbítenünk, mint saját magunkat, mert a számvetés azt is jelenti, hogy múltunkat Idézzük meg.

Egyik levelében Schiller a2zal buzdítja természettudományi vizsgálódásokra Goethét, hogy a folyton változó nyelv miatt korszakok irodalma s''üveget el. ezért jó, ha á tiszta szellemek minden oldalról biztosítják maguknak a halhatatlanságot. Babits hitt a leírt szó erejében, és maradandóságában, pontosabban saját szavai maradandóságában hitt, s önmagához. ízléséhez mérte kortársait is. Ezért nem értette meg például József Attilát, s ezért volt any- nyi minden idegen tőle. De éppen ezért vált idegenné ő maga is, s korszerűtlenné az, amiben hitt, eszményei, gondolkodása. Talán ez okozza azt az optikai csalódást, hogy néha úgy érezzük, mintha Ady és Arany között élt Volna, távol valódi kortársaitól. „Örök dolgok” között élt, egy lényéből fakadó klasz- szikus merevségben, szobor- szerűen, csak épp az ilyesmi hordja legjobban magában a korhoz kötöttség veszedelmét.

Nagy író volt? — a válasz egyértelmű. De ebben a nagyságban van valami merevség és kimértség, talán a közvetlenség, a példamutatás hiánya. Borjúdon az öregek ma is úgy emlegetik Petőfit, ahogy öregapjuk, aki talán még látta a Sió partján, emlegette: „A Sándor”, vagy bizalmasabban „A Sándor gyerök”. S ha betoppanna eov este hozzájuk, meg sem lepődnének. Babitsot pedig nagyon távolinak érezzük, s egyre nehezebb azt is elbi.noünk, hogy kortársunk volt. Pedig most 80 éves lenne, ;,csak” 80 éves; Goethe ennyi idős korában még ereje teljében volt. \

Ml lettünk hűtlenek hozzá, vagy valóban ő távolodott el tőlünk? Mert nem süllyedt a középszerűség színvonalára, nagyságát, jelentőségét most is érezzük, de szava mintha a messzeségből szólna, s úgy hat, mint egy üzenet. Jól értjük szavat, hisz ő tanított a forma tiszteletére. a mű iránti alázatra, csak nagyon távolinak érezzük mindezt, talán olyannak, amilyennek ő is akarta; időtlennek. És ez okozza, hogy nem is tudjuk elképzelni a 80 éves Babitsot. amint itt él közöttünk.

Csányi László

/