Tolna Megyei Népújság, 1963. november (13. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-19 / 270. szám
’TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1963. november 19. Haydn: ÉVSZAKOK A péntek délután és este Szek- szárdon előadott oratóriumot először 1801-ben mutatták be. Az ekkor már 70 éves, művészetének csúcsán álló mester alig egy évtizede találta meg bölcs-humánus hangját. Ebben az utolsó nagy művében tükörképét mutatja oda az embernek. Az élet is talán csak ennyi: a tavasz boldogsága, a nyár örömei, az ősz vígságai és a tél az elmúlásé. Ez a művészet optimista, egészséges. derűs és tiszta. És ezért nem csak az 1800. körüli német zenét látjuk benne, hanem minden nép és minden kor zenéjét. A pécsi ifjúsági zenekar és a Liszt Ferenc kórus évek óta rendszeres szereplői a szekszárdi hangversenyeknek. A zenekar ifjú és lelkes tagjai többszörösen szívünkhöz nőttek. Hiszen ott látjuk köztük a zenei pályára készülő szekszárdi gyermekeinket is. Fejlődésük újabb jele. hogy szólamvezető tanáraik nélkül is megálltak helyüket, ha itt-ott meg is riadtak a feladat nagyságától. A nagyszerű kórus pedig az ország legjobb vegyeskarai közé tartozik. A szólisták közül Werner Mária az európai hangversenytermekben hitelesített rangjával, Marcis Demeter sz' meleg hangjával járult hozzá est sikeréhez. Antal György k mester, a fiatalok tanítója, név lője és vezetője koncentráltan fogta össze a nagy kórust, a zenekart és a szólistákat. Úgy érezzük, a pécsiek mostani szereplésükkel adták a legtöbbet: a kollektív műfaj művészi magaslatát, a haydni humor és bensőséges líra legszebb perceit. A nagyszerű mű előadásának ünnepi fényét csak az tompította, hogy a kul- túrház nagyterme nem rendelkezik megfelelő jó akusztikával. Sajnos Szekszárd városának jelenleg nincs alkalmas hangversenyterme. Húr. uuuvuuI N o f a s a k. Epegörcs! Ki e szót csak hírből ismeri, kissé nehezebben fog eztú't'il ’ megérteni. Hívom tehát tanúimái, epegörcsös, troparinos ridolos kaV fgáimgt. ■■■ugye mennyire tud fájni?.' Egyik éjjel halkan nyöszörög- ve üldögéltem fekhelyemen. Idegeimen a görcshullámok hárfó.z- gattak. Ablakom alatt percek óta „eb-randevú” folyt! A bennem zajló muzsikát az „ebnász” boldog tagjai hosszantartó, örömteli hörgéssel festették alá. Felpattanom. kirohcntnm s néhány féltéglával a „nyülést" ' rzárLam bőszült fujtatással, görnyedve ballagtam fekhelyemhez, s miközben a ledobott priznicet kerestem. döbbentem rá, hogy epegörcsöm tovatűnt. Másnap boldogan meséltem kedves orvos ismerősömnek, aki derűs arccal válaszolt: „Látod, öregem, kiírok neked minden éjszakára öt sztk-kutyát...” Azóta kutyabajom! — oOo — Még mindig epegörcs! Éjszaka van. Megszokott mozdulattal előkaparássza a ridolos-fiolát. Lenyel egy tablettát, visszafekszik, s jó félóra múltán lassan elalszik. Reggel meséli feleségének, aki megállapítja, hogy az egy üres ridolos-fiola volt, melybe ő kalmopirint tett. Valóban az volt benne. Lám, milyen tud lenni egy beteg ember! Persze, fő. hogy használt. (Ez már természetesen nem én voltam. Ezt csak úgy mesélték...) — oOo — Több újjáépített, frissen, tisz- tántartott váróteremben fordultam meg az idén.' Így szép ez. Ahány ember dohányzott, any- nyi tekingetett azonban körös- körül tanácstalanul, kezében ci- narettacsvtká iával, l"lkéb«n a jólneveltség hamutartóra á íto á angyalkájával. Hiába! Talpuk alatt hunytak ki tehát a csutkák... így nem szép ez... Sz. K. Nagysikerű irodalmi est Du naszen tgyörgyö n Szombaton este az őszi könyvhetek keretében nagysikerű irodalmi estet rendeztek Dunaszent- györgyön, a tanácsháza nagytermében. Tar Lajosnak, a művelődési ház igazgatójának megnyitója után három Tolna megyei költő, Csányi László, Fpl- desi János és Mlszlai István adott elő újabb verseiből. A három költőt a felolvasó-est végén Vida József. 83 éves nyugdíjas aki a Tanácsköztársaság idején a dunaszentgyörgyi direktórium elnöke volt, köszöntötte meleg szavakkal. A közönség lelkes tapssal fogadta a három költőt, de az ünneplésből kijutott Czuczor Mártának, a községi könyvtár vezetőjének is, aki a falu kulturális életének egyik lelkes szervezője. 21. A házaspár javasolta, hogy foglaljanak ők is asztalt, mert lemaradnak a jó helyekről. Mindhárman felálltak, és elindultak az étterem felé. Sipos, kezében egy „Esti Hírlap”-pal. szintén elindult, és rövidesen Éva mellé sodródott. '"Habenn már csak néhány volt szabad. A lány és a •r leült nem messze az os körülnézett, mintha kutatná, hol talál szabad helyet, aztán tekintete összetalálkozott Éváéval, és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, odalépett az asztalhoz, s engedélyt kért, hogy helyet foglalhasson. A házaspár éppen egymással tárgyalt, s így Éva válaszolt: — Tessék . . . — Sipos Tibor vagyok — mondta a fiú, s kissé felemelkedett a székről. — Ferenczi Éva. — Dániel József — Dániel Józsefné — mutatkozott be a házaspár is. Az első percek feszengő szótlanságban teltek el. A többi asztalnál már vígan társalogtak az újdonsült ismerősök, csak ők hallgattak. Végül is Sipos törte meg a csendet. — Honnan jött? Budapestről? — kérdezte Évától. — Nem ... Csak innen a szomszédból . . . Miskolcról... — Igazán? — kérdezte tettetett csodálkozással a fiú, hiszen mindent tudott a lányról. — És ide jön nyaralni? — Sajnos, későn határoztam el, hogy mégis itthon töltöm a szabadságomat, és már nem kaptam beutalót, csak ide ... — Külföldre akart menni? — Igen. Moszkvába. — Jaj. pedig az nagyon szép út lett volna... — mondta kissé elábrándozó hangon Sipos. — Maga volt már? — Nem, még nem voltam. Csak nagyon szeretnék . .. — Pesti? “*■ Nem . .. Illetve Budapesten születtem, de aztán még sráckoromban elkerültem onnan . .. Nagykanizsa mellől jöttem. Egy kis faluból... — Ott dolgozik? — Igen. A géoállomáson vagyok technikus. És maga? — Miskolcon, a Lenin Kohászati Műveknél... — A keze nem úgy néz ki, mintha kohász lenne — intett Éva szépen ápolt kezére Sipos. — Pedig az vagyok kohómérnök. — Ejha! Ilyen fiatalon mérnök? Mikor végezte az egyetemet? — Egy éve. Pontosabban másfél éve. — Akkor már tudom is az életkorát — mondta tapintatlanul Sipos. De szándékos volt ez a tapintatlanság, mert arra számított, hogy felkelti vele a lány hiúságát. Jól érezte... — Mennyinek néz? A Dániel-házaspár hangosan felkacagott. Eddig nem szóltak bele a két fiatal beszélgetésébe, de a férfi most megszólalt: — Ha már ilyen fiatalon hiú a korára, mi lesz később? PINTÉR ISTVÁN* SZABÓ LÁSZLÓ • K0l &N&S — Nem vagyok hiú — pirult el Éva. — Csak kíváncsi voltam, eltalálja-e . .. A beszélgetés félbeszakadt, mert a felszolgáló meghozta a vacsorát. Gulyásleves volt, jó csípős, sok hússal, második fogásnak meg két hatalmas lekváros bukta. Akkorák voltak ezek a bukták, hogy lelógtak a tányérról. — Valakinek segítenie kell majd. Én képtelen vagyok ezt a két hatalmas buktát megenni — nézett Éva a férfira. Sípost nem kellett biztatni, azonnal elfogadta az ajánlatot. . Az étteremben csörömpöltek a kanalak, tányérok. Elült a beszélgetés duruzsoló zaja. Mindenki jóízűen evett. Odakinn már mély szürkület lepte el a tájat. A hatalmas, szárnyas ablakokon beáramlott a kellemes hűvös esti szellő. Sipos kinézetH Az égbolton sűrű. fekete fellegek gyülekeztek. Vihar készült. Ennél alkalmasabb időpontot nem is találhatott volna a bejelentkezésre. Viharban legnehezebb fogni a rádiójeleket. Bár neki csak öt másodperces adással kell jelentkeznie. s ezt egyszerűen nem lehet bemérni, mégis jól jött ez a vihar ... Most a lány tekintetét kereste, s olyan szemekkel nézett rá, hogy a Dániel-házaspár rögtön tudta: ez a fiú rövidesen elhalássza a társaságukból Ferenczi Év’át. Közben hazaérkezett a külföldi vadásztársaság is. Délután cserkészésen voltak, de úgy elbarangoltak, hogy nem tudtak időre visszatérni. A hallban lerakták fegyvereiket, aztán bejöttek az étterembe, és leültek a Számukra fenntartott asztaloknál. Hangoskodtak, de a leghangosabb Kurt Müller volt, aki már az érkezéskor feltűnt viselkedésével. Valamit mesélt a társaságnak. szeme azonban a teremben kutatott. Sipos úgy tett, mintha nem értené a vadászokat. Nézte őket, de a nyelvet nem ismerő ember közömbösségével. — Milyen kiállhatatlanul viselkednek — mondta Éva. — Mintha övék lenne ez . az egész üdülő. — Igen ilyenek ezek, — válaszolta Sipos. — Ide jönnek vendégként, és azt hiszik, hogy a pénzükért megvehetnek mindent. Ki nem állhatom őket... — Ronda társaság ... Jaj, most jut eszembe, nekem fel kell mennem a szobámba, mert kiöblítettem a nyloningemet, és kitettem száradni az ablakba. Vihar készül ... — szabadkozott Sipos, de a többiek megértették. Felállt, és kisietett az étteremből. Fenn ismét magára zárta az ajtót, elreteszelte az ablakokat, majd fülét a falhoz tapasztotta. De nem hallott semmi mocor- gást a szomszéd szobából Kinyitotta a szekrényt, kivette a duplafedelű bőröndöt, előszedte a rádióadót. Erős telepe volt hozzá, s így meg sem kellett néznie, hogy milyen feszültségű áram van a hálózatban. Figyelte az óráját. A nagymutató lassan közeledett a tizenketteshez. Mindjárt nyolc óra. Betéve tudta a bejelentkezés titkos szövegét... Pontosan nyolc órakor a Palota-szálló egyik vendégszobájában megszólalt a titkos adókészülék. * Pálos őrnagy házikabátban és papucsban csoszogott ki a fürdőszobából. Kiment a konyhába, s óvatosan leült: olyan csöpp volt ez a modern székecske, hogy attól tartott, összeroppan alatta, ö ellenezte ezt a konyhabútort, de aztán mégiscsak a felesége akarata érvényesült. Igaz, hogy másféle nemigen fért volna el ebben a modem konyhában, de valahogy irtózott . ezektől a gyufaszál lábaktól. Pálos nézte az asszonyt, amint megtéríti az asztalt. A gyerekek benn ücsörögtek a szobában, a televízió előtt. Erőszakkal sem lehetett volna elcipelni őket, amikor adás volt. — Igazán haragszol — kérdezte Pálos a feleségét. Nyelvével a bajuszát piszkálgatta. Rossz szokása volt ez. Szégyellte, hogy olykor-olykor még nyilvános helyen is megfeledkezett magáról. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult. Nem tudott leszokni róla. Felesége dühösen válaszolt: — Képzeld, igenis haragszom; mert nekem mindig csak az egyedüllét jut... Egy báróhoz kellett volna feleségül menned, az mindig veled lenne — próbálta az őrnagy viccel elütni a zsörtölődést. — Ezt már hallottam! Valami újabbat mondjál! — Igazán nem tudod megérteni, hogy a szolgálat az szolgálat? A tizenöt év alatt hozzászokhattál volna. — Sajnos, tizenöt évig próbáltam. De én nem tudok hozzászokni. Folyton felborul minden tervünk. Miért csak mindig te? Mások nincsenek? — De igen; vannak. Nekik ugyanúgy menniük kell, mint nekem ... — Most is két hétre. Aztán megint. . . Mikor lesz már énnek vége? (Folytatjuk) *Tgi eiBjágigirg -srm TBCS41Ó ÖTVÖS, 44/ P/Ég ZfUC kobonájábói zr £1- LOPNÁD 4Z4R4NV4T, TfGGJK- D£MMLNÁO,MOSV /SÁV/ G4LH444BG4S44 /ft L 7EL£K sze/teNcsáo 44CH//*eoGs NGK KŐGZÖtVNGreovúz- *£NjÁeÁCÁ*4 4444 KÓF£teztex, t/osv új44 xáxr/rso ei 4 köbön Ár, dg nosr nák SZ/N444NV4ÓI
