Tolna Megyei Népújság, 1963. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-04 / 181. szám

4 fOLNA MEGYEI NEPŰJSAÖ 10C3. augusztus 1. Miért csökken a mo látogatottsága ? Világjelenség, s ebből hazánk sem marad ki, hogy csökken a mozielőadások látogatóinak száma. Világszerte keresik a csökkenés okát, keresik nálunk is. Különböző magyarázatokat hoznak fel okként, s ahány hozzászóló, annyiféleképpen igyek- . szik megokolni a letagadhatatlan tényt. Magyarázatok és — időnként -— magyarázkodások hangzanak el, a csökkenés azon- - ban marad, sőt lassan mind nagyobb méreteket ölt. Tolna me­gyében például, amint ezt a megyei Népi Ellenőrzési Bizottság vizsgálata megállapította, 1963. első félévében 1 344 000 látoga­tó nézte meg a mozielőadásokat, 34 ezerrel kevesebb, mint 1962 megfelelő időszakában. A vállalat által tett intézkedések nyomán valamelyes javulás talán várható az év végéig, a le­maradást azonban a kialakult vélemények szerint behozni már nem lehet, s különösen nem lehet elérni azt a látogatottságot, amely 1961-ben, vagy az azt megelőző esztendőkben volt. Mi a csökkenés oka? Erre a kérdésre keresett választ a népi ellenőrzés vizsgálata Tol­na megyében és erre keres vá­laszt az ország minden megyéjé­ben, hiszen a vizsgálat országos méretű és jelentőségű. A legkézenfekvőbb a televíziós készülékek gyarapodására hivat­kozni. Ebben kétségtelenül sok igazság van, hiszen megyénkben is ma már több mint 4000 a tele­vízió-előfizetők száma, s ez leg­alább ötször—hatszor 4000 nézőt , jelent. A televízió a legtöbbször bemutatja azokat a filmeket, amelyeket a moziban is megnéz­het a közönség, sőt nagyon sok­szor a moziban való bemutatást megelőzően. A televízió előadását nézni kétségtelenül sokkal kényel­mesebb, mint beülni a moziba, hiszen otthon megteheti a néző, hogy kényelmesen elhelyezkedve a fotelban, akár pizsamára vetke­zetten, cigarettázva nézi végig a műsort, és ha megkívánja, elkor­tyolgathat közben egy üveg sört, vagy bort. A moziban látható . képmérettel persze nem verse­nyezhet a televíziós készülékek képmérete, a képélességben is behozhatatlan előnnyel rendelke­zik az előbbi, de ezek vajon ellen­súlyozzák-e a televízió biztosítot­ta kényelem előnyét? Aligha. Te­hát megállapíthatjuk, hogy a tele­vízió puszta léte is nagy — nem helyénvaló a kifejezés, de hirte­lenjében nem találok jobbat — konkurrenciát jelent a mozinak. Hogy így végülis hány embert von el a Televízió adása a mozi­tól, természetesen nem lehet ki­számítani, de a mozik látogatott­ságának csökkenésénél feltétlenül figyelembe kell venni. Amikor reklámot csinál a televízió Ugyanakkor azt sem szabad fi­gyelmen kívül hagyni, amit na­gyon sok mozilátogató véleménye alapján, és figyelembevéve az egyes filmek látogatottsági sta­tisztikáját, megállapított a vizs­gálat, hogy alkalmanként a tele­vízió adása reklámot jelent a mo­zinak. így történt ez — anélkül, hogy az említett filmek értékét, eszmei mondanivalóját most fi­gyelembe vennénk *— például a Mici néni két élete és a A lelki­ismeret lázadása bemutatásakor. Mindkét filmet előbb mutatta be a televízió, mint a megye mózi- hálózata és a bemutató után a legtöbb mozi telt házzal mutatta be a filmeket. Ugyanezt termé­szetesen más filmek esetében is lehetett tapasztalni. Viszont az el­lenkezője is igaz. Ne kívánják, hogy filmcímeket említsek, igen sok filmnél a reklám negative je­lentkezik, vagyis éppen a televí­ziós adás „beszéli le” a nézőt a mozilátogatásról. Tehát a televí­zió így is, úgy is hat. Egyértelmű- leg tehát nem lehet a televízió nyakába varrni a filmszínházak látogatásának csökkenését. A környezet sem mindegy Szándékosan írtam az előbbi bekezdés utolsó mondatában filmszínházat. Nézzük meg, meny­nyiben érdemlik meg ezt a meg­tisztelő, s véleményem szerint kis­sé fellengzős elnevezést megyénk mozijai. Kezdjük a megyeszékhellyel. Nemhogy valamire való, de egyál­talán igénynek nevezhető kívá­nalmat sem elégít ki már a Ga- ray-mozi. A kertmozi meg csak idényjellegű. De lehetne sorolni a példákat, nagyobb és kisebb he­lyekről. Bonyhád — nem meg­felelő, Nak — nagyon gyenge. Ésatöbbi. Sok helyen a mozik kör­nyezete elhanyagolt. Van, ahol baromfiudvaron keresztül vezet a bejárat, másutt egy lakóház elő­szobáján, megint másutt a mel­lékhelyiségek kritikán aluliak. Felvetődik hát a kérdés, nem oka-e ez is a látogatottság csök­kenésének? Azt hiszem, feltétle­nül, ez is egy ok a sok közül. S bizony, nem érdemel dicséretet a megyei Moziüzemi Vállalat azért, hogy évi felújítási és rekonstruk­ciós keretének ezideig még csak 30 százalékát használta fel. Pedig lett volna mire. A jó bornak is kell cégér, a gyengének meg pláne Ki merné állítani, hogy elegen­dő az a propaganda, amely a mo­zik látogatottsága érdekében fo­lyik. Nem elég, sőt nagyon kevés. El kell mondanunk azonban azt is, hogy erről nem a vállalat te­het, hanem a rendkívül alacsony propagandakeret. Pedig a jó bor­nak is kell a cégér, különösen amikor ilyen nagy a televízió je­lentette konkurrencia. Hát még mennyire kellene a cégér a gyen­gébb filmeknek. Mert azokban az­tán sajnos az elmúlt években — tisztelet az egynéhány kivételnek — ugyancsak bővelkedhettünk. A magyar filmtermés nagy részére ugyanúgy elmondható ez, mint a külföldi filmek nem kis hányadá­ra, amelyeket ugyancsak a mi mozijaink forgalmaznak. Ezért veti fel jogosan a vizsgálat meg­állapítása, hogy ideje lenne fel­mérni, mennyiben találkozik a közönségigény a bemutatásra ke­rülő filmek repertoárjával. Téve­dés elkerülésére, nem akarom azt mondani, hogy essünk a kispol­gári igények uszályába. Végülis megállapíthatjuk, a fil­mek iránti érdeklődés csökkenésé­nek négy fontosabb okát találhat­juk, ha alaposan vizsgálódunk: A televízió terjedése, a mozihálózat nagy részének korszerűtlensége, a közönségszervező-hálózat hiánya (Tolna megyében mindössze 214 közönségszervező működik a mo­zik mellett), és végül, de koránt­sem utolsó sorban a sok gyenge film. A nézők számának növelé­se tehát nem könnyű, minden­esetre javítani lehet a helyzeten, mint az meg is látszik a megyei Moziüzemi Vállalat munkáján. Ezt szolgálják a különböző film­sorozatok, az Ifjúsági előadások számának növelése, a jobb mű­sorbeosztás. Ezek nyomán az év végén, vagy jövő ilyenkor talán már biztató eredményekről adha­tunk számot. U Gy. VÉGH ANTAL! HOLNAP VASÁRNAP TTTTTTTrTTTTTTTTTTfTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTf? AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA 2. Péter kacagja, és én azt neve­tem, hogy Péter, a szerelmes, megtanulta ezt szóról szóra. — Minden megjárja — folytat­ja Péter. — Csak a lányok ne len­nének ilyen csinosak. S újra a lányokat nézzük. Ha­jukat borzolja a nyáreleji szél, s bőrükön táncol a napfény. Csodá­kat tett a lányokkal ez a tavasz. Az arcuk kisimult, az alakjuk telt, és mégis milyen karcsú! És Péter nem tudja, melyiket néz­zük. Vajon akarják, hogy mosolygós legyen az arcuk, vagy magától ilyen? És akik előttünk elmennek, mindnek, de csinos a dereka. Könnyű a léptük, mint a madár­nak — ezt figyeld meg! — s Pé­ter újakat szisszent, hányszor, de hányszor! Az a fekete kontyos megint szembe jön velünk. Egyedül jön, s két karján a napfény aránylik. — Te! — ámul rám Péter. — Láttad ezt?! Fekete a haja és kék szeme van. Becsületszavamra kék szeme van. Pedig a haja mennyi­re fekete... Péter megragadja a karom, elébe vágunk. Elengedjük magunk között. Va­lóban kék a szeme, de mennyire kék! És ahogy nézzük, a lány ar­cán könnyű fátyolként mosoly libben. — Ránk nevetett! ' Barátom, vágyis hogy rám nevetett —, s Péter szerelmes képet vág. — Rémnevetett —, lelkendezik. Is­tenem, micsoda lány! Nézd meg a lábát, a piros szandállal. És ki tudja, hogy hányszor me­gyünk ma még a Luna mozitól és vissza a Muskátli presszóig, ketten, Péter, meg én. Mi ösztöndíjasok vagyunk. Pé­ter a téeszcsétől kapja, én pedig a tanácstól. Én havonta négyszá­zat két éven át, Péter meg ötöt kap, és mindketten visszame­gyünk majd a faluba tanítani, ha végzünk. Minket nem kapott el a város, szívesen megyünk haza, és ha újra a várost akarjuk látni, hát fogjuk magunkat és beuta-r zunk. Amikor végzünk, közösen veszünk motort, tízezer forintunk van rá. Totónyeremény. Együtt, játszunk, tizenegy találatunk volt március harmadik hetében — tizenkettő az országban senki­nek akkor. Tizenháromezret nyer­tünk, mínusz a levonás, egy kis költőpénz, vettünk egy-egy kord­bársony nadrágot, egy-egy inget, — maradt kereken tízezer, azt fél­retettük motorra. Apám a motorról hallani sem akar. Amikor hazamegyünk, és mondom, hogy tízezer a motorra félre van téve, — éktelenül ide­ges lesz, ami a kezeügyébe akad, csapja a földhöz. — Csavarogtok eleget, hátha még a motor is meglesz? ■— De hát akkor mit csináljunk a totóayereménnyel? Erre azt feleli, adjuk oda neki, /1 r+tjitt / rzzj rrjs J\!\r nnr.vwj'^wvww i vegyünk rajta birkát, azt jövőre fejjük, megriyírjuk, meg a szapo­rulat, és a kezünkben van a má­sik tízezer! Lehet rá nősülni, gon­dolkozzunk komolyan! Apám juhász, titkon mindig az volt a gondolata, hogy juhász le­szek én is. Amikor befejeztem az általánost, azt kérte, maradjak vele egy évig. Ha nem tetszik a juhászság, menjek el tanulni, ha meg tetszik, maradjak véle. Én azt mondtam: fordítva csi­nálom. Elmegyek a gimnáziumba: ha megtetszik, ott maradok, ha nem, visszamegyek juhásznak, apámhoz. Megtetszett, maradtam, így érettségiztünk Péterrel együtt. Péternek nincs apja s apám ró­la is gondoskodna, mert nagyon szereti őt. Valahányszor hazamegyünk, ki-- megyünk apámhoz a tanyára, ha én valamiben ellentmondók, apám mindig Péter erényeit sora­koztatja az én hibáim ellen. Ha én azt mondom: harmincéves ko­romig nem nősülök, apám máris előhozakodik Péterrel: — Péter komolyabb, mint te! — morog hozzá és szidja a fel­fordult világot. A motorvásárlás­ban is csak az vigasztalja, hogy Péter meggondolja magát, vissza­veszi az ötezrét, akkor én a má­sik ötezerrel mehetek a frászba! Ha így lesz — zsörtölődik apám — Péter esküvőjére a legszebb ürüjét ajándékba adja! Péter neveti és paroláznak. apámmal. Ilyenkor Péter mindig azt mondja: nősülne, mihelyt kihe- .lyezik, csak attól fél,. hogy meg­őrül'. Mert abba' bizonyéra meg lehet őrülni, ha az embertől folyton kérdezik: hová mégy, hol ' voltál; fnik'ót' 'jössZ? “ ia ’ ‘'0 ' Márpedig ezt minden asszony kérdezi gyakorta. — No, azért nem lehet, Mihály bácsi — mondja Péter, 3 apám őt is elkezdi szidni.. Mert ha az ember valami je­lentősei alkotott volna már, foly­tatja Péter, akkor bánná a szösz. Akkor még nem lenne baj, ha meg is őrülne utána. De így, szürkén, névtelenül... anélkül, hogy már valamit is tett volna... Apám ilyenkor elkerget ben­nünket a hodálytól, s elindul a birkával az erdő felé. Onnan kiáltja vissza: a. motort megne vegyétek, mert a derekatokat ez­zel a bottal töröm le — és su­hogtatja nagy piros cseresznyefa botját Péter művész is. Fest. A festé­szetre gondol, amikor arról be­szél, hogy valami jelentősét kell alkotni az embernek, mielőtt megnősül, s megőrül majd. Néha a juhhodályhoz is kihozza a vász­nat, festéket és a pemzlit. Apá­mat festi. Meg tudna ölni, ha én azt mondom: pemzli. — Az nem pemzli. tanuld már meg. te süket pók, hanem ecset. A pemzlivel a mázoló dolgozik. Ja, persze, nem tudod, mi a má­zoló és ki a festő. Hitler mázoló volt, és én festő. No, tudod már mi a különbség? Te süket pók! Ö maga azért fest, — mondja, — hogy ilyen süket alakok mint én, megérthessenek egyet és mást a természet és az élet, az ember és a művészi átélés bonyolult fo­lyamatából. Én ilyenkor hálásan köszönöm Péternek, hogy művészi küldeté­sét buzgó szorgalommal párosítja és kiröhögöm mázolványait. Ha közel van, akár a legdrágább fes­tékjét is hajlandó hozzámvágni. Egyszer is így történt. Az ecset­mosó tálat vágta felém tele mos­lékkal. Én lehúztam a fejemet, s éppen egy teljesen tiszta kifeszí­tett vásznat talált el. Péter meg­haragudott, kapta a ballonját, el­rohant a Luna mozi és a Mus­kátli presszó környékére sétálni. Én ráfogtam, hogy amúgy is ment volna, mert Évával randija van. Az alatt megszárítottam a vász­nat és egészen érdekes, ahogy a lé lecsúrgott, egy emberi fej kör­vonalait rajzolta ki, förtelmes hosszú nyakkal. Péternek is elég bosszú nyaka van. Kitettem ezt a vásznat a falra á következő aláírással: „A mester önarckép», eddigi alkotásai közül legjelentősebbnek találta a zsűri". Péter akkor úgy megharagudott rám, hogy két napig nem szólt egy szót se. Én magamban mász­káltam, ő is egyedül járt sétálni a Luna mozi elé. Amikor haza­mentem, már a szobában volt, cipővel a lábán feküdt az ágyon, Albert Malte könyvét olvasta. Kézmosás közben csak úgy, mint­ha magamnak mondanám: láttam a fekete kontyost, megint a piros szandál volt a lábán. Péter a fal- hozvágta Albert Maltzot, felug­rott, rám rohant, — mikor és hol. — kérdezte, lent sétál-e még. menjünk azonnal, és nyomban indultunk vissza — azóta nincs harag köztünk. (Folytatjuk) A nehéz levélhordó­táskát maga mellé húz­za a székre, amikor helyet foglal és egy ki­csit kifújja magát az árnyékban, megtörölve homlokát, amelyen ve- rejtékcseppek gyöngyöz­nek. A postásnak kü­lönben sem könnyű a dolga, de a kánikula kétszeresen is próbára teszi erejét. Nehezen indul a beszélgetés, hi­szen Mármarosi Mihály, a szekszárdiak zgyik kedvenc postása meg­lehetősen régi emlékek között kutat. Huszonhat éve, tehát több, mint egy negyed évszázada, kezdte el a mesterségét a főváros­ban. Akkor a Központi Távírdánál dolgozott és mint fiatal ember, nem egyszer a fél várost be­járta, amikor egy-egy táviratot kellett kikéz­besíteni. — Tizennyolc évvel ezelőtt kerültem Szék- szárára és ebből 10 éve járóm jelenlegi körzete­met. Naponta körül­belül 10 kilométernyi utat teszek meg a ie- Vélhordó-táskával, amely évente, durván számol­va, háromezer kilomé­tert tesz ki... Mármarosi Mihály az általa járt utcák lakói­nak szinte személyei is­merőse. Ismerőse nem­kozását tudom megérte­ni, amikor távolba sza­kadt gyermeküktől re­mélik a híradást, hiszen nekem is néav gyerme­kem van... — A körzetemben meg tudnám számolni azo­kat a fiatalembereket és lányokat, akik nap­Aki csak szállítana csak azért, mert nap mint nap találkoznak, hanem azért is, mert nagyjából tudója vala­mennyi család örömé­nek, bánatának. — A huszonhat év legszebb emlékei közé azok a kézbesítések tar­toznak, amelyek örömöt szereztek egy-egy csa­ládnak, ha a várva várt levél megérkezett. Kü­lönösen a szülők vára­nap után lesik érkezé­semet, hiszen azok a le­velek, amelyeket én vi­szek hozzájuk, jelenlegi életük egyik legfonto­sabb érzésének, a sze­relemnek bizonyítékát. Szinte együtt érzek ve­lük, ha egy-egy levél hosszabb ideig várat magára. Mármarosi Mihály arca az elbeszélés közben egy pillanatra elborul: — Persze, néha bána­tot is hozok a házak­hoz, kellemetlen hírt, halálesetről szóló érte­sítést. A háború idején teljesített szolgálatomra ezért nem is szívesen emlékszem vissza... sok, volt akkor az ilyen je­lentés. Pedig, ha ajtam múlna, én csak öröm­hírt szállítanék. Mármarosi bácsival még egy rövid ideig beszélgetünk a szak­máról, mesél a házak­ról, ahol neki mindenki ismerős, sőt még a ház­őrzőkről. a kutyákról is szó esik. Aztán felkerekedik, megigazítja vállán a sú ­lyos bőrtáskát és újból nekivág az útnak, hi­szen a szomszédos ház kapujában már fiatal- asszony várja türelmet­lenül a hírt. távollévő férjéről, odébb illatos levelet szeretne kiírni a fiatalember, és ugyan­abban a házban ebéd­utáni újságolvasás miatt várja a nagypapa... M. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents