Tolna Megyei Népújság, 1963. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-14 / 163. szám
. MELLÉKLE Meddő élei A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG •— Vedd tudomásul, hogy én ezt nem csinálom tovább...! Szinte csattan a szava, de a vége sírásba fulladt. Kipirult, rózsaszínű arcát ráncok szabdalták keresztül kasul, s úgy állt a tűzhely mellett, kezében a konyharuhával, mintha a következő pillanatban már védekezni akarna. A férfi az asztalra könyökölve figyelte. Fejében gondolatok kavarogtak egymást váltogatva. Egvik pillanatban arra gondolt, szabadkozni kellene, aztán megkeményedett benne a dac, s úgy volt vele, csináljon az asszony amit akar. Elég neki a saját baja, még akkor is, ha nem terheli magát veszekedéssel. A kis konyha levegőjében harag. gyűlölködés vibrált. Két ember emésztette egymást órák óta. A döntés azonban mintha csak most hallatszott volna el. de a vége annak is olyan visszavonásra váróan csendült. A férfi felvetette a fejét. — Csak vágna oda már legalább valamit — futott át rajta a gondolat —, akkor esetleg meg lehetne érte róni... Az asszony pedig ezt gondolta: — Úgy ül az asztalnál, mintha legyökerezett volna. Mint akit semmi sem érdekéi. Az sem, hogy tíz év után, néhány hónap alatt semmivé vált az egész házasság, felborult az egyensúly... Pedig, de szép volt. Csakhát akinek nem adatott meg a gyermek öröme, az nem is tudja élvezni az élet örömét. Egymással eltelnek az emberek, nem undorodnak meg a másiktól, de valami megmagyarázhatatlan fásultság telepedik közéjük. így kérdeznek: mit adhat nekem önmagán kívül? S így. válaszolnak: semmit, csak önmagát, abba pedig beleszárad, beleun még a legszerelmesebb ember is. És aztán meghalványítja még az olyan szerelmi házasság fényét is, mint a Polgáréké, amiről annak idején úgy beszéltek, hogy a harmónia, az együttélés tökéletessége. S lám — ez megint Polgár fejében fordul meg — mennyi hazugsában végiggondolni, mert az asz- szony mostmár egyre jobban hajtogatta a magáét. — Amikor először úgy maradtam szóltam. Azt mondtad, korai még. Később rádióra, motorra, televízióra, most meg kocsira kell a pénz... Hát hogyan képzeled... —• Mindegyiket velem együtt élvezted — vágott vissza, kevés meggyőződéssel a férfi... — Közben hallgattam a duru- zsolásodat, tűrtem az elégedetlenkedésedet. a korholásaidat, azt hogy nem is tartottál asszonynak. Pedig megmondtam neked. _ Mérgesen félbeszakította. — Akkor szóltál mindig, amikor már semmit sem tehettünk.... Az asszony elhalványult. — Engem vádolsz? — Ujjával mérgesen bökött feléje. — Mindennek te vagy az oka ... — Mostmár aztán csakugyan élég legyen! Még a végén azt is kideríted, hogy annak idején én gázoltalak el, én okoztam a bajodat! Polgárné érezte, hogy túlfeszítette a húrt. — Csak abban okollak, amiben bűnös vagy — beszélt enyhülő hangon. — Nem engedtél sehova, amikor szóltam. — A kegyelmes úristenit — emelkedett fel az asztal mellől az ember — hova kellett volna menned? Ki tudott volna rajtad segíteni? — Mindenki — hangzott a lakonikusan rövid, de így is elitélő válasz. — A leggyengébb prak- szisú orvos is tudott volna adni valamit... — LeTkiismeretnyugtatót — vált gunyorossá a férfi hangja. — Gyógyszer azonban már nincs a bajodra, mert nem a tested, hanem a lelked beteg. Betegessé tett az örökös gondolkodás, rágó- d.ás... Kétféle érzés viharzott az asz- szonyban. A gúny sértette, de a szánakozás jólesett neki. Tehetetlenségében megint sírásba kezdett. Gyűrögette a konyharuhát, s nem tudta mit csináljon. Határozottan érezte, hogy az ember, az ő embere, akit még az utolsó hónapok hercehurcájának ellenére is magáénak tekintett, most képes lenne elhagyni őt, vagy elengedni. Egy szóval sem marasztalná, pedig úgy megszokták már egymást. Még a gondolatait is ismerték a másiknak. Csakhát úgy látszik még ez is kevés. Leült a férfi helyére. Búcsúz- kodóan nézett körül a konyhában, asszony iságának néhány négyzetméternyi birodalmában. Úgy érezte, mostmár el kell köszönnie a megszokott tárgyaktól, s attól a gondolattól is, hogy egyszer majd azt mondhassa egy apróságnak, hogy kisfiam, vagy kislányom, összeszorult a torka, s mintha bent a belsejében is acélos szorítást érzett volna. Azon a ponton volt, hogy a következő pillanatban lefordul a székről. Polgár a szoba ajtaja előtt állt. Csodálkozva figyelte az asszonyt, most új oldaláról ismerte meg. Eddig úgy tudta, kiváló háziasz- szony, remek vacsorákat főz, lakályossá, otthonossá teszi a házat, s szinte megtelik vele a nem túl nagy otthon levegője. De igy még nem látta. Meglepte, hogyan harcol az asszony önmagával, s a körülményekkel. Váratlanul azt az elhatározást is roppant becsü- lendőnek találta, hogy el akarja hagyni, hogy nem hajlandó mellette élni így, gyerektelenül. S most benne is feltört valami. Váratlanul rohanta meg. mint a láz. Nem érzett nagy szerete- tet az asszony iránt, a meddő nőt látta benne csupán, de nőtt a szemében. Szólni azonban nem mert neki. Támadástól, visszavágástól, hisztérikus kitöréstől félt. Inkább befelé indult. Tapogatózva kereste a kilincset, könnyek tódultak a torkára, szemébe, s csupán ebben az állapotban kezdte csak érteni az asszony helyzetét. Meggondolta magát, visszafordult. Szorosan az asszony mellé állt, nem szólt, csak határozatlan mozdulatokkal megsimogatta a kezét. Érezte, mondani kellene valamit, de a legmegfelelőbb szót nem találta meg, bárhogy is kutatott a szavak között... Ungi István Amikor befejeződik egy tanév, sokoldalúan értékelik azt a munkát, amit tíz hónap alatt végeztek az is- kólákban. Mérlegre kerülnek a negatívumok és pozitívumok egyaránt, s az így kialakított mérlegből sokat mondó következtetéseket lehet és kell levonni, amelyek aztán segítenek a következő ciklusban. Ha az idei, nemrég zárult tanévet nézzük, sok pozitív eredményt kell feltétlenül megemlíteni. Közelebb került egymáshoz az iskola és az élet, erősödött a tantestületek és a szülői ház kapcsolata. Hiba lenne azonban, és oktatási, nevelési rendszerünk látná a kárát, ha nem beszélnénk arról a problémáról, ami szinte minden falusi pedagógusnak problémája napjainkban. A továbbképző iskolák helyzetéről van szó, arról, hogy az általános tankötelezettség korhatárának szabályozásával egy- időben létrehozták a továbbképző iskolákat, de végeredményben ez az új, a régi ismétlőktől merőben különböző oktatási, nevelési fórum tulajdonképpen nem tölti be feladatát. A cél az lett volna, hogy a továbbképző iskolákban azok a gyermekek nyerjenek magasabb igényű általános és a pálya- választás kérdéseiben eligazító segítséget nyújtó szakmai oktatást, akik valamilyen okból eredően nem mentek középiskolába vagy ipari pályára. A gimnáziumok, technikumok és iparitanuló-iskolák iránt igen nagy az érdeklődés. Ennek ellenére azonban számottevő azoknak a gyerekeknek a tábora, akik otthon maradtak az általános iskola elvégzése után. Nos, nekik kellene járni, illetve kellett volna járni ezekbe a továbbképző iskolákba. Igenám, de a tapasztalat szerint nem jártak. Többnyire ugyanis a szülők körében az a vélemény alakult ki, hogy felesleges eljárni az órákra, hiszen tulajdonképpen azon túl, amit az általános adott, semmit sem nyújt. Érdemesebb és hasznosabb, ha a gyermek különböző helyeken dolgozik, s azidő alatt is pénzt keres, amit az iskolában töltene. Ez egyféle régről maradt szemlélet, nem nálunk tenyészett ki, hanem abból a korból származik, amikor ahhoz, hogy a család egyik napról a másikra élni tudjon, minden fülérre szükség volt. ■ t Másik oldalról azonban■ érdemesebb megnézni ezt a problémát. Ha elvetjük a fentieket; a pénzszemléletet, helyesen cselekszünk, csak éppen nem oldunk meg semmit. A hiba ugyanis a szubjektív szempontok mellett egy objektív oldaltól is adott. Éspedig: a továbbképző iskolák helyzete már eleve, létrehozásuk idejétől megoldatlan. Nem ad semmiféle képesítést, a tanuló hiába végzi el a stúdiumot, azon túl, hogy elmélyíti az általános iskolában tanultak egy részét, mást nem profitál belőle. Még a szakmunkás-képzésnél sem veszik figyelembe. Ha például szakmunkásképző tanfolyamra megy éppúgy végig kell járnia a két évet, mint annak, aki csak a nyolc általánost végezte el. Az emberek pedig körülbelül így nézik most már a különböző iskolákat és tanfolyamokat: mire képesít, milyen végzettségről ad bizonyítványt, mennyire segít abban, hogy a fejlődő életben megtalálják a helyüket. A továbbképző iskola mindezeket a kérdéseket nyitva. válaszolatlanul hagyja. Kisebb szakértelemmel is megállapíthatjuk: komoly lehetőségek rejlenek ebben az oktatási formában. Elképzelhető például egy olyasféle szakosítás, mint a munkaoktatás esetében. Erre azért lenne szükség, mert így a fiatalok a mostaninál jobban és biztosabban határozhatnának afelől, mit akarnak csinálni az életben, merre akarják megkeresni azt a foglalkozást, amivel aztán eljegy- zik magukat. De az is. aki nem akar ipari pályára menni, pontosabban meg tudná fogalmazni saját céljait. A mezőgazdaság egyre jobban szakosodik. Hovatovább egy növénytermelő szakmunkásnak körülbelül annyit kell tudnia, mint tíztizenöt éve még egy mezőgazdász tudott. S a követelmények, a gazdálkodás színvonalául egyenes arányban emelkednek. Ezekhez a követelményekhez fel kell nőniök az embereknek, a jövő nemzedék tagjainak is. így tehát a mostani továbbképző iskolások, ha mást nem is, de annyit feltétlenül megérdemelnének, hogy az iskola legalább szakirányban képezze őket, s végzettségükről legalább olyan értékű bizonyítványt adjon, mint á különböző szakmunkásképzőtanfolyamok. SZOLNOKI ISTVÁN got takart az egész. — Mit akarsz tenni? — kérdezte miközben idegesen kaparászott a zsebében cigaretta után. Az asszony a konyharuhával legyintett, s a tűzhely felé fordult. Ári-e a színház a színháznak ? — Ne csapkodj — recsegett Polgár hangja — s ne forgass az — Dr. Pont Bonifác ismeretterjesztő előadásából — emberre hátat, hanem beszélj érthetően. Ha elszántad magad valamire, akkor csináld. Polgárné a lihegő, haragtól fűtött hangra összerezzent. Arra gondolt nagyon nagy fájdalommal, hogy az ember már azt sem bánja, ha elválnak. Mit tegyen ő? Vajon tehet arról, hogy neki nem lehet gyereke? Nem ő az oka, az élet, amelyik olyan keserű somra szánta. Nyüszítő sírása betöltötte az egész konyhát. — Most meg mit játszod meg magad? Az asszonyban megfeszült valami. Érezte, ha most nem lesz határozott, s nem lép fél úgy, ahogy már számtalanszor akart, de sohasem mert, mindennek vége lesz. — A játékot te űzöd, a mártírt is te próbálod megjátszani. Azt mondod, gyereket akarsz, de azt a pénzt amit vizsgálatra kellene szánnod, már sajnálod ... Polgár megrettent. Hirtelené- ben nem is tudta felfogni mit mondott az asszony. Csak az duruzsolt a fülében, hogy ő .sajnálja a pénzt. Nem volt ideje azonKedves hallgatóim!._ Régi vita a sajtóban, rádióban, árt-e a film és a televízió a színháznak? E problémát kellő tudományos tömörséggel így összegezhetjük: naná, majd nem árt. Ugyanakkor — hallgatóim — a téma taglalóiból hiányzik a dialektika és pont azt nem vették észre, ami a színháznak legjobban árt, s amihez képest a film, a televízió és a tűzvész csak múló, heveny ártalmak. Mert — kérdezem én — miért színházellenes az, ha félmillió ember nézi végig a televízióban a „Pillantás a hidrór’-t és miért nem az, ha harminc ember nézi meg a pesterzsébeti ..Gsili' -ben ,.A gyanú körbejár"-:? Ez a gyanú járhat ide-oda, bekukkanthat a Körszínházba is, sikert nem fog hozni. Pedig színházban járkál, nem a televízióban. Mi következik ebből?... A színháznak nem a televízió árt elsősorban, hanem a színház. Vagy itt van, kérem szépen, a rendező. Ha a felettes hatóságok ráparancsolnak egy színházra, hogy ne a tehetséges X. rendezzen meg egy darabot, hanem a tehetségtelen Y., akkor ki árt a .színháznak? A felettes hatóságok semmi esetre sem, hiszen a darabot Y. rendezte. O állította be rosszul, övé a felelősség. A konklúzió: a rendező is árt a színháznak. De ha — kérdezhetik önök — a tehetséges X. rendez meg egy jó darabot, tehetséges színészekkel? Akkor mi van? A tehetséges rendező is árt a színháznak. Az első előadásokat ugyanis megnézik a nézők, elkapatják magukat és elterjed, hogy az előadás remek, az illető színházba érdemes járni. Megnézik a darabot más nézők is, zsufi ház volt sokáig, mindenkinek tetszik az előadás... És... Hát nem értik, kedves hallgatóim? A nézők azt hiszik, hogy most már a következő előadások is jók lesznek, jegyet váltanak azokra is, és olyan dühösek lesznek, amilyenek az előző jó előadások nélkül nem lettek volna. Soha többé nem mennek abba a színházba, pedig lehet, hogy — három, vagy öt év múlva — megint lesz ott egy .jó előadás. Ezek szerint a jó író, a tehetséges rendező és a kitűnő színész is árt a színháznak. Egy kritikus, akinek ezeket a gondolatokat felvetettem, azt kérdezte: hát nem lehet mindig jó előadásokat csinálni? Az ilyen kritikus árt a színháznak, mert elveszi a kenyeret a komikusok elől. A kritikusok többsége azonban használ a színháznak, mert a közönség ma már nem ismeri ki magát a kritikákban. Volt idő, amikor minden rossz, levágó kritika után azt mondtuk: ez a darab csak jó lehet! Ez a kritikai mérce azonban nem használt a színháznak, mert gyakran előfordult, hogy bár a kritikusok azt írták az előadásról, hogy rossz, az mégis rossz volt. Most ilyen veszély nincs. A. kritika ma — igen helyesen-— a kritikus lelkét tükrözi, s nem tart hamisan aktualizáló, vulgáris és sematikus kapcsolatot a. darabbal essz előadással. Nem tart semmilyen kapcsolatot. Nem hallgathatom el, kedves hallgatóim, bogy a színházrak azért a ) égj obi an mégis csak a közönség árt. Mert ha a közönségnek nem lenne véleménye, akkor minden másképp lenne. Meghallgatna minden előadást, tehetségesnek találna mindent, és mindenkit. De a közönség — eléggé el nem ítélhetően —• azt mondja, hogy ez tetszik neki, az meg nem. Érzik, milyen, torz jelenség ez? Ha egyszer a felsőbb hatóság, a színigazgató és maga a dramaturg már jónak ítélt valamit, hogy jön a közönség ahhoz, hogy ő is beleszóljon államilag kinevezett, ezért fizetést is húzó emberek dolgába? Éppen ezért azt javasolom, hogy a színházak ezentúl ne tartsanak előadásokat és akkor illetéktelenek nem tudják lejáratni a színház nimbuszát. Bocsássák el a rendezőket, és a színészeket, . csak az igazgatók és a dramaturgok maradjanak, mert az ő feladatuk a színház becsületének védelme. És ha nincs rendező; színész és közönség, még az esetleg tévedő igaziatok sem árthatnak a színháznak... (Lejegyezte: Antal Gábor)
