Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-17 / 113. szám
2 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1963. május 17, VÁDIRAT FÉLE személyeskedés ügyében Utoljára 1955. elején találkoztunk. Sz. J. akkor községi párttitkár volt. Félévvel később, amikor ismét a faluban jártam hiába kerestem. — Leváltották — mondták egyesek sajnálkozással, mások nehezen leplezett kárörömmel. A „miért” kérdésre így válaszoltak. — Hibát köpetett el. Megsértette a párt parasztpolitikáját. De ez hagyj án. Súlyosan vétett a kommunista erkölcs szabályai ellen. Valamilyen nőügy miatt a bíróság elé került. A vád tisztázódott, felmentették, de ki tudja — szállongtak a hírek. Véletlenül találkoztunk össze, két héttel ezelőtt, a ritkán látogatott pusztai tsz-ben. Megörültünk a találkozásnak, hosszan elbeszélgettünk. A tsz bognárműhelyében dolgozik. A néhány év alatt, amíg nem találkoztunk, meghízott. Mint mondta a további hízás el jenszereként az orvos tanácsára rászokott a dohányzásra. A gyerekek kijárták az iskolát, utána elkívánkoztak a pusztáról, szakmát tanulni. — Nem akartuk a kedvüket szegni. Menjenek, tanuljanak — mondtuk a feleségemmel. Kitanultak, de utána visszajöttek, s most mind a ketten a tsz-ben dolgoznak. Azt tudod, — kezdte, s közben megakadt. Látszott, keresi a szavakat. Akarna mondani valamit, nem is. — Mondd csak, amit elkezdtél — biztattam, s hogy zavarán átsegítsem, megdicsértem a kereket, amelyen dolgozott. — Arról akartam beszélni, azt akartam mondani, hogy nem vagyok párttag az ellenforradalom óta — tette hozzá gyorsan, s utána szinte megkönnyebbültnek látszott. Nagyon meglepődött arcot vághattam, mert megkérdezte: — Nem tudtad? Persze, nem is tudhattad, jónéhány év.e nem találkoztunk. — Mi történt? Nem jelentAUTÓSTOP Döcög, ugrál és bukdácsol velünk az öreg Warszava a szakcsi országúton. Porfelhőt hagyunk magunk után. Szemerkél az eső, kis cseppekben veri a szélvédő ablakot. Szél és por, eső és rettenetes rossz út. Ugrik a kocsi, bólogatunk nagyokat, majd 'a nyelvünket harapjuk ketté. Szembe velünk fiatalasszony ballag. Lóbálja nagy, divatos --szatyrát:- Csak egy pillanatra villan át arca a szélvédő üvegen. Lápafőn hamar végsőnk* s^mán indulunk is vissza. Újból por, zörgés, esőcsepp, nyelvharapás. Ilyen a tavasz, ilyen az utazás Szakosról vissza Dombóvár felé is. Előttünk megy a fiatalasszony. — Álljunk meg? — sofőrünk félig oldalt fordul, bólintok és máris csikorog a fék. — Meddig? Dombóvárra? Üljön be! — Stiklné vagyok, Szakcson voltam, oltani, a tüdőgondozótól. — Mintha el is mondott volna mindent. Kényelmesen elhelyezkedik az ülésen, rázatja magát, úgy mint mi. Szalad alattunk az út, hallgatunk. — Gyalog ment volna Dombóvárra? — Hát Igen, azaz mégsem, mert valahol majd utolért volna a busz. Kicsit vékonyan öltöztem, becsapott este a televízió, jó időt ígért, s lám, most majd megfagyok. Azért is indultam el, hogy ne fázzam, mert ha megállók akkor biztosan megfázom. — Magát biztosan nem szeretik a gyerekek! — Miért? — Mindig injekciós fecskendővel, s tűvel látják. — Á, ne higgye, szeretnek azok. Majd mind ismer már. öt éve járom a járást. — Hosszú idő. S mindig oltani megy a falukba? — Nem, de leggyakrabban. Fontos a megelőzés, a vizsgálat, a próbák. S ez ad sok munkát.-------Ma -hány gyerek fakadt sírva? É rti a kérdést. •■I-— Seázhotvac-.- Holnap háromszáz, Döbröközön. Azért is sietek haza, mert még ma előkészítem a holnapi anyagot. Újabb hallgatás. — Nem járok mindig busszal. Van egy kis Pannim. Most rossz, a télen fúrták, össze kellene állítani. De kevés a pénz, arra még nem jut. Jártam azzal a kis motorral még Szekszórdon, Kaposváron is — oda hetenként járok. De jó, hogy most elhoztak. Még mindig gyalogolhatnék ... — Hol tanult? — Szekszárdon, munka mellett végeztem az asszisztensi tanfolyamot. És ide jöttem utána a dombóvári járási gondozóba. — Nagyon szeretem a munkát, kicsit fárasztó a vidékre járás, de ki lehet birni. A sofőr szól közbe: — Hol álljak meg, hol száll ki? — Már itt vagyunk?! Az útkereszteződésnél. Igen ott, ott álljon meg. Köszönöm. Köszönöm a fuvart. Viszontlátásra. — Viszontlátásra, máskor is, védőnéni!- Pi keztél, vagy tán valamilyen okból nem vettek vissza? Tudta, megértette, hogy mire célzok és szenvedélyesen tiltakozott a vélt gyanúsítás ellen. — Ne hogy azt hidd, hogy megtévedtem és vétettem a párt ellen. Legjobb tudásom szerint nem. — Hát akkor? — Úgy történt, hogy amikor a pusztán elkezdték szervezni a pártot, egyszerűen kihagytak. — Miért nem mentél? — Sértette az önérzetemet, hogy nem hívtak. Volt egy-két hangadó, s ezek úgy vélekedtek, nem vagyok közéjük való. Felhány torgatták, hogy 1955-ben, mint párttitkárt leváltottak. Előhozták azt az ügyet is. ami miatt a bíróságra kerültem. — Hányán fordultak ellened, csak nem az egész párttagság? — Még szerencse, hogy voltak akik mellettem szóltak, s legjobb tudásuk szerint elmondták, hogy az ügy lezárult, tisztázódott a javamra, de ez nem változtatott a helyzeten, leszerelték őket . Az igaz, hogy Sz. J.-t a bírásáé felmentette a vád alól, de a vele szembeni óvatosság még most sem árt — mondták. — Te pedig sértődötten visszavonultál és éltél az emlékeidnek, — mondtam kicsit kíméletlenül, — Valóban így volt. De csak eddig, mert most kérjük a tagjelöltségünket a feleségemmel Elment az, aki a köztünk lévő személyes ellentét miatt gátolta, hogy újra párttagok lehessünk Megszűnt a többiekre gyakorolt befolyása is, és most hívtak maguk közé. Még nem töltöttük ki a belépési nyilatkozatot, de most már nem késlekedünk. Remélem a taggyűlésen sok minden tisztázódik. Azt nem mondhatják, hogy egyéni érdek miatt akarok párttag lenni. Betöltöttem a 49. évemet. Életem második felét járom. Annak idején azt is híresz- telték rólunk, hogy az ellenforradalom alatt elégettük a párttagsági könyvünket. Ez sem igaz — bár ahogy tudom, a párt újjászervezésénél senkitől sem kérték — majd a taggyűlésre elvisszük és felmutatjuk, mert megőriztük — mondta az olyan ember megkönnyebbülésével, akiben évek keserűsége halmozódott fel. Jól esett a szívét kiönteni. A visszajáró múlt egy példája Sz. J. esete. Szerencsére nem gyakori, de mélyen elgondolkoztató eset. Egyik oldalon a kislétszámú pusztai pártszervezet, amelynek erősödését akadályozta az emberek életét megkeserítő személyeskedés. A másik oldalon ott áll az önérzetében megsértett ember, akit a személyeskedés néhány évre lemondásra és visszahúzódásra kárhoztatott. Pozsonyi Ignácné A mosónők Önkéntelenül Is János vitéz Iluskája jut az ember eszébe, amint megpillantja a Duna vize fölött hajladozva a paksi asszonyokat, lányokat. Térdüket csiklandozza a víz, derekuk szaporán hajlong, hogy mielőbb fogyjon a mosásra váró nagy halom ruha. Csakhogy ezek az asszonyok már a modern idők Iluskáját képviselik, valamennyiük otthonában ott a mosógép. Az anyáiktól, nagyanyáiktól örökölt módszerrel mégsem hagynak fel. — Miért is hagyná el az ember azt, ami jó? — kérdi csodálkozva Bosnyák néni, aki nemcsak a munka ütemét, a jókedvet is diktálja a nem éppen könnyű munka közben. És hogy miért jó ez az ősrégi dunaparti szokás? Magyarázza ezt is szívesen. — Jól beszappanozom a ruhát, és kidobom a partra, a kövekre. A Nap elvégzi a többit, én már csak öblögetem utána — mondja, s hogy bizonyítsa is, elénk tárja a már csak szárításra váró ruhadarabokat. Nem találni abban hibát valóban, patyolatfehér minden darab, még az unokák nylon- zokníja is. Pedig tudvalevő, hogy ezek a zoknik a többszöri mosás után meg sárgulnak. — Persze, ez nemcsak a Duna vizének köszönhető, feltaláltam egy új módszert. Samponnal mosom a nylon-zoknikat, attól a fehér színük — magyarázza a zoknimosás új receptjét. Beszél, és: keze egy percre sem áll meg. Ha egy-egy pillanatra kiegyenesedik, körültapo- gatja derekát. — Mégis csak fárasztóbb így, mint géppel? — tesszük fel a kérdést. — Amíg jó idő lesz, nem gyújtok én tüzet mosóvíz alá — fogadko- zik. S hogy bizonyítsa,, nem csupán megrögzött szokásról van szó, a mosóasszonyok csoportjának legszélére mutat. — A lányok is ide hozták fehér alsószoknyájukat. Pedig hát ők még igazán fiatalok ahhoz, hogy megrögzött szokásból tegyék. Kovács Magdi és barátnője, Tóth Mária, mintha csak értenék, hogy róluk van szó, a Duna vize fölött magasra lebegtetik habfehér alsószoknyájukat. Ki lesz a felelős, ha összedől a bérház? Örök csodálatom az évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt élt építőmestereknek, tervezőknek. Magam előtt eddig ismeretlen tudományuk mindig kalapot emeltet, akár egy régi várat, kastélyt, vagy éppen — igaz, csak filmen — egyiptomi piramisokat látok. Soha nem tudok kielégítő feleletet kapni arra, hogy az ördögbe. s miként tudtak eleink építeni, hogy napjainkig megmaradtak remekeik? Hisz akkor még nem ismerték a három, négy- és ötszázas cementet. Nem tudták, mi fán terem a vasbeton, hol jártak ők még a feszített vasbetongerendákhoz? Ma már ez is, s még ezernyi építészeti csoda áll rendelkezésünkre. És mégis attól kell tartani egyikmásik bérház esetében, hogy az rövid élet után összedől. Most a Szekszárd Toldi utca kettőben lakók félnek ettől. Mert szent meggyőződésük, hogy előbb, mint utóbb szükség- lakásba kell vonul- niok, hogy rájuk ne szakadjon a ház. Mert összedől, ha sürgősen nem javítják meg a többszörös csőrepedést. Három hete is elmúlott, hogy először jelezte a házfelügyelő a Városgazdálkodási Vállalatnak: cSő- repedés van valahol, mert folyik a betonból (!) a víz. Hitték is, nem is e kiáltásszámba menő felsóhajtást, figyelmeztetést, TJjabb helyeken kezdett csöpörögni a víz a betonból, eláztatta már két lakó télire készített szenét, fáját. A válasz nem késett. — Intézkedünk — mondták, később azt mondták: Nem intézkedünk, mert a ház még garanciális, tehát az építőknek kell kijavítani. — A beruházó is fogja — gondoljuk mi — fejét, mit tegyen a vállalatokkal: melyiket kötelezze a csŐrepe- dés felkutatására, a hiba kijavítására. Három hét óta azért már történt valami ebben a ház-összedő- lési ügyben. Leveleket írtak a javítás ügyében... Csöpög, azóta is csöpög a víz, nyolc—tíz helyen, áztatja a ház alapját, készíti elő a csendes összeomlásra. Mentse meg egy vízvezetékszerelő ezt a házat az összedő- léstől — ha már két vállalat és egy beruházó erre nem képes!- Pj - . Mezőgazdasági tollrojzok: SZŐLŐBEN A nap közeljár a látóhatár nyugati peremiéhez. Fölmelegedett a levegő. Orgonabokrok között halad a gépkocsi. Szurdik- szerű partok közé érünk. Innét már gyalog kell folytatni útun- kat. A dombra épült tanya elől jól látni a vidéket. Távolban csillog a hatos út ezüst szalagja. Drótkerítéssel vették köbül a szőlőt, amelynek végében a tanya áll. Távolabb férfi kapál Tavid nadrágban. Fiatalnak látszik. Amikor odaér hozzánk, kiderül, hogy ötven-hatvan év körüli. — Szép a táj, ugye? — Szép! , , » — Én is nagyon szeretek itt lenni munka után — mondja. — Munka után? De hisz maga dolgozik a szőlőben. — Az igaz — mosolyodik el — de ez nekem mégiscsak pihenés ... Ez a második műszak. — Hol dolgozik? — Hidason a brikettgyárban. Behív bennünket a tanyába. A falon tányérok. Az ágyon csupasz szalmazsák. Felette Mária-kép. A szentre mutat. — Hiába állítottam ide. Nem védte a tanyát, kirabolták. Elvitték az ágyneműt, megittak annyi bort, amennyi csak a bőrük alá fért, s elvitték a permetezőgépet is... A rendőrség elfogta őket, börtönbe kerültek. A beszélgetés során megtudjuk, hogy Lővey János a szőlő szerelmese. Arra számít, hogyha rtyugdíjba megy, a szőlő védi meg az unalomtól. Későn nősült. Két lánya van. Az idősebbik most járja az általános iskola nyolcadik osztályát. A Bonyhádtóí mindössze 3 kilométerre lévő tanya a család kedvenc kiránduló- helye. Bácskában született. Rokonsága ma is Jugoszláviában él. Többször meglátogatja őket. Legutóbbi látogatása idején beléptek a szövetkezetbe. Mert ahogy mondja, ott is megindult a nép a szövetkezet felé. Hazaindulunk. Lővey János még marad. Van még fél sora. Be akarja fejezni. Szőlőben dolgozni „szórakozás” számára, s második műszak után még a vacsora is jobban esik. ' H. T. WTYTYTYTVTYTTWTTYTTTTTTYWWTTWTTTY’fTVYTYTYW Mikor indul gyermekeim, Majos felé a busz?
