Tolna Megyei Népújság, 1963. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-10 / 58. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

1963. március 16

A tanácstitkárnő

| Korát megállapítani,

nagyon nehéz, mert amikor leteszi szemüvegét, legalább öt évvel fiatalabbnak látszik, de amikor a tíz év körüli unokája körül becézgeti, a nagymamáknak kijáró tisztelettel tekintünk rá. A tanácstitkári székben ül. immár ötödik éve Diósberényben. A kis község apraját, nagyját ismeri, s ha az ügyesbajos dolgok intézése közben az utcákat járja, a legidősebb emberek is megsüvege- lik. Szeretik, becsülik Kántor Györgynél, az asszönytitkárt Jobban, mint öt évvel ezelőtt, amikor még egy kicsit bizalmatlanul fogadták jelölését, talán rátermettségében kételkedtek.

Megtalálta a hangot a község lakóival, modora kissé férfias, ha az iskola igazgatójával tárgyal, s megértő, ha az asszonyok családi problémájukkal keresik fel. Most mégis tanácstalannak látszik, keresi a választ, hogy mivel is dicsekedhetne el községéről.

— Eseménytelenek a napok, talán ha majd jobbra fordul az idő, felrózódunk egy kicsit.

| Úgy mondja ^etenüi'

pedig hát a tanácsháza is igen forgalmas. Az óvodából jönnek jelenteni, hogy az egyik kályhájuk felmondta a szolgálatot. S talán épp a kis csöppségek féltése juttatja eszébe, hogy köz. ségük óvodájáról is van mit mondani.

— Tavaly ötvenezer forintot fordítottunk rendbehozatalára. Valóságos gyermekparadicsomot teremtettünk az óvodások számára.

Meggyőződhettünk igazáról, két hatalmas termet rendeztek be a gyermekek részére. Az egyik a játszó, ahol a várépítéstől kezdve a vasútépítésig, a különféle babák kocsiztatásáig, kedvüket lelhetik az apróságok. Az ebédlőjükben pedig egy valóságos »parázstűzhely«, amely a főzőtanfolyamok megrendezésére is lehetőséget ad.

— Teljes a felkészülés a nap közi üzemeltetéséhez is. Közel száz gyerek fogadására készü lünk. Nagyobb az igény, mint tavaly, s ennek csak örülünk.

Mondana még valamit, de újabb kopogtatás vonja el fi gyeimét. Tizenhét-tizennyolc év körüli lány köszönti.

— Ha lenne egy kis ideje, megbeszélhetnénk a KISZ-fiata lók problémáit...

És belemerülnek a tárgyalásba Beszélgetésük során tűnik kj: hogy a titkárasszony védnökséget vállalt, vagy ahogy ők mondják, patronálja a fiatalokat. Tanácsok kai látja e őket, ötletet ad -további programjukhoz, s az egyéb segítséget sem tagadja meg tőlük.

— Csak aztán, ha.szükségem lesz rátok, cserbe ne hagyjatok

— Ott leszünk, ahányónkra csak szükség lesz — ígéri lány.

Vajon mire szólt ez az ígéret?

— Társadalmi munkára, err az évre harmincötezer forint értékűt terveztünk. Ahogy a föld fagya enged, hozzálátunk, be akarjuk fejezni a járdásítást,

I Hogy mihamarabb

sor kerüljön erre. a lakosság letakarította a fagyott hótól az utakat, hozzákezdtek a társadalmi munka alapjainak egyengetésé hez. Nem egészen nyolcvanezer forintot fordíthatnak az idén községük fejlesztésére, okosan úgy osztották fel ezt az összeget, hogy csak a legszükségesebbekre kelljen fizetni. A könyvállomány bő vítésére, a tűzoltó-felszerelésekre, a vízművesítés előkészítésére, és amit lehet, két kezük munkájával teremtenek meg.

S ennek hallatára megcáfoljuk a tanácstitkárnő szavait: ha még annyira is eseménytelen Diósberény lakóinak élete, va lami történik mindennap. Erről éppen az ő munkája tanúskodik legjobban.

R. L.

A garázda kisegér

— Biber elvtárs, kérünk egykét egércsapdát. — Ezzel fogadta a műhelybe belépő ktsz-elnö- köt Sütő Lászlóné, a tekercselőrészlég dolgozója.

— Égércsapdát, most?... Nem nagyon tudnék adni. Két éve még ezerszám hevert a raktáron, alig tudtuk eladni, amit gyártottunk, de aztán telítődött a piac, leálltunk vele. Aztán minek kéne? ,

— Van egy egerünk, meg kéne fogni, mielőtt bajt csinál.

— Egér a mi üzemünkben? — Itt ugyan nem nagyon szaporodik el az effajta kártevő, nincs mit ennie.

— A miénk se itteni illetőségű — kapcsolódik a beszélgetésbe Pásti István, a másik tekercselő. — Ebből ugrott ki, ni... — mutat az egyik szétszedett villanymotorra. Aztán eltűnt az asztal alatti lim-lom között.

Mint kiderül, a csapdát kérő fiatalasszony se a „hagyományos”, egértől való félelem miatt tárt a hívatlan jövevénytől. Az ugyanis belebújhat egy másik motorba, és ott csinálhat kárt.

Pár nappal ezelőtt hozták be a Tolnai Fémipari és Szerelő Ktsz-hez a helybeli Aranykalász Tsz tizenkilenc kilowattos villanymotorját. Darálót hajtott, amíg jó volt, de a napokban elérte g ném ritka villanymotorbetegség, leégett. Újra kéne tekercselni.

Amint Pásti István megkezdte a motor szétszedését, az egyik vájatban megpillantotta az egerei. Az hunyorgott pár pillanatig, majd villámgyorsan kiugrott rejtekhelyéből. A szakember ilyenkor már tudja, hol

keresse a hibát. Amikor az állórészből kiemelte az armatúrát, meg is találta a „bűnjelet”, ami kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az egér volt ludas a motor leégésében. Az egér ugyanis csak egy helyen tud bejutni ezekbe a jól zárt motorokba, ott aztán eltéved a labirintusban, nem találja meg a visz- szautat. Az ösztöne — no, meg az éhség — hajtja, hogy rágcsáljon, és a legpuhább rágni- való a tekercsek huzaljainak szigetelése. Itt is ez történt, néhány helyen lerágta a szigetelést, emiatt zárlat keletkezett, leégett a motor.

Gyakran okoz az egérrágás leégést — mondja Pásti István. Régóta dolgozom a szakmában, többször előfordult már, hogy egeret találtunk a tekercselésre hozott villanymotorban. Volt olyan motor — a vágóhídról hozták — amiben szétszedéskor tizenöt döglött egeret találtunk. Ha az egér megrágja a huzalt, rendszerint az életével fizet érte, vagy áramütés éri, vagy a nagy hőtől pusztul el. A mi egerünk azonban szerencsés volt, olyan helyen húzódott meg, ahol nem történhetett baja. Azt a pár napot, míg behozták a motort, kiböjtölte. Egyébként egerek csináltak már nagyobb bajt is, olvastam, hogy egy bécsi áruház azért égett le, mert a villanykábeleket megrágták az egerek.

A villamos felszereléseknél gyakran látni a táblát: Vigyázat, életveszélyes! — Talán fel kéne egy másikat is tenni, hogy „Vigyázat, egérveszély!?”

ÍJ)

ft

1.

Homann idegei megfeszítetten dolgoztak. Ha nem tesz valamit, vége van, itt pusztul. Az orosz felderítők — abban pedig Homann nem kételkedett, hogy éppenséggel azokkal került szembe — szitává lövik egy géppisztolysorozattal, vagy csupán egy kés- Fordította: Szathmári Gábor döféssel végeznek vele. Mégis el kell pusztulni, amikor már ilyen közeli a cél? Gyorsain tenni kellene valamit. Olyasmit, ami fel- gondolt, hogy túlságosan gorom tartóztathatná a szovjet felderí- *-•*-' tőket. De mit?

Mindent a másodpercek döntöttek el. S Homann hirtelen elALEKSZANDR NASZIBOVi

EJTEKHELY

a<z &Lbán

..... ^ _ sat kíván velünk közölni. Tessék,

ban adta fél a kérdést. hallgatom.

"“ Üljön le, — mondta neki.; — Amit mondani akarok, kö- Homann valósággal rázuhant a rülbélül egy fél órát vesz igény- T , . , padta. A felderítőparancsnok be, vagy talán még annál is töbkezdte enekelm az Internaciona- észrevette, amint Homann a do- bet. — Homann elővette a cigalét. Nagy igyekezettel és izgalommal énekelt, miközben igen nehezen szedte a levegőt, fulladozott, úgy hogy alig lehetett felismerni a dallamot.

Eltelt egy fél perc. Abbahagyta az éneklést, hallgatózott.

— Komm her! — hallatszott egész halkan a domb mögül. S hozzátették: — Hände hoch!

— Jawohl, jawohl, — suttogta ^ vissza igyekezettel a Gefreite.

■— Ich komme.

Eldobta géppisztolyát, s a hangok irányába indult. Már elérte a dombot. S azonnal látta is, kikhez került. Hárman voltak, mindhárman terepszínű álcázó köpenyben. Homann hason feküdt a földön, s közben igyekezett feltartani a kezét. A három szovjet katona odasietett hozzá.

A háromtagú felderítő egység parancsnoka egy óra múlva jelentést tett feljebbvalójánál az átszökött németről.

— Azt mondja, ő szólította meg magukat? — kérdezte még- egyszer a tiszt, miközben feljegyzett valamit a jegyzettömbjébe.

— Elsőnek ő szólított meg, főhadnagy elvtárs.

— És az Intemacionálé?

— Igen, azt énekelte, főhadnagy elvtárs. — De közben reszketett a hangja. Éreztem

boz cigarettára vetette pillantá- rettatárcáját, s kérdően nézett a

sát. - tisztre.

A tiszt felvette a dobozt, egy — Rágyújthat, — adott enge- mozdulattal kijjebb rázta belőle a délyt az őrnagy, cigarettát, s a német felé nyúj- Homann megköszönte, majd látottá. nyitotta a cigarettatárcáját, és az

Homann köszönőleg bólintott, őrnagy felé nyújtotta, de nem vett belőle. Zsebébe — Nem dohányzom. nyúlt, elővette fából készült ci- _ N kínálni akartam — garettatárcáját, s abból gyújtott Homann a cig^ttat£ ideiét

.., ..... mutatta. — Preparált. Kettős fe— Szóval, mégis miért jött at?

*— ismételte meg a kérdést a tiszt.

— Nincs kedve tovább harcolni?

Homann kiegyenesedett.

— Nem, — felelte. — Harcolok én még!

A tiszt kíváncsian nézett rá.

delű. A két fedél között pedig a párttagsági könyvem van. Ernst Thälmann aláírásával.

Az őrnagy kinyitotta a zsebkését, s odanyújtotta a németnek.

— Köszönöm, nem kérem,

— Én kommunista vagyok, rázta a fejét Homann. — Én ma- Oberleutnant úr... bocsánat, elv- gam nem merem felbontani. Va társ. — Homann egy kis szünetet íami igen bonyolult módon illesz- tartott, csak aztán fejezte be. tették össze, rettenetesen szoros- — Gondolom, hasznos lehetek ra. És már nagyon régen. Kilenc még. évvel ezelőtt. Legjobb lenne, ha

A tiszt figyelmes lett. Tudta, szakemberhez ^küldené el. Lehet hogy az ügynökök, akiket a akár ” ’ 1

hitleristák katonaszökevények gyanánt dobtak át a szovjet hadsereghez, legtöbbször ellátják magukat még a kommunista párt tagjainak irataival is.

— Kommunista? — kérdezte vissza megvető mosollyal. — És igazolni is tudja?

Homann felállt.

—. Én természetesen megértem

— Mindjárt én is kipróbálom, hangnemét is és hizalmat még mindig reszket-e, — nevette ?z ^ hangnemet ifl- es bizalmat

el magát a tiszt.

Homannt a bunkerba vezették.

Amikor megállt az ajtónál, hirtelen felkapta a fejét, s teljes erővel összecsapta a bokáját.

— Csak a „Heil Hitler!” hiányzik még hozzá, — mondta maga elé a főhadnagy. — Ki ön? — kérdezte németül.

Homann megnevezte magát, közölte az ezred és a divízió számát is, amelyhez tartozott.

lanságát is, — mondta csendesen, s közben mindegyre a kezében füstölgő cigarettát néztfe. —Mindez érthető. Nem tehetünk ellene semmit. De kérem, vezessen engem az önök parancsnoka elé! — Homann a tiszt szemébe nézett, s idegesen rántott egyet a vállán. — Az önök legfőbb parancsnoka elé. Valami igen fontosat kell közölnöm.

_. ,, ............... Homannt a következő reggsI

gen, mondta közönyösen Jen átszállították a hadosztály ... ügyben tetté felderítő-parancsnokához.

tiszteletét nálunk. Amikor Homann a helyiségbe

Homann ajka összerezzent. Tes- lépett, egy magas, szikár őrnagy te elemyedt, alig állt a lábán állt fel az asztal mellől.

A szovjet tiszt közben arra — Amint hírlik, valami fontoOswald Lehnert és családja Tolnában járt

Moszkvába is.

— Miért éppen Moszkvába?

— Mert meggyőződésem, hogy miután elmondtam, amit közölni kívánok, ön engem is oda küld.

Az őrnagy kiszórta az asztalra a cigarettatárca tartalmát, bezárta, egy futó pillantást vetett* rá, s félretolta. Homann akkurátusán összeszedte az asztalra szórt cigarettákat, s vászonzubbonyának zsebébe tette.

— Nos, hallgatom magát, mondja el amit kíván, — szólalt meg rövid csend után az őrnagy.

GEORG HOMANN ELBESZÉLÉSE.

Hamburgból származom. Apám a kikötőben dolgozott, villanytargoncás volt. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt. Anyám később férjhez ment mégegyszer. Ebbe én nem tudtam belenyugodni. Örökké magam előtt láttam apámat, s igen furcsa, különös érzés volt, hogy más foglalta el a helyét. Egyszóval, elmentem hazulról. Kóboroltam az országban.

(Folytatjuk)

Közel négy évtizeddel ezelőtt az egyik óceánjáró gőzös egy 16 éves diósberény i kislányt vitt Amerika partjai felé. A kislány vajmi keveset tudott magyarul, mert Diósberényt, ahonnan elindult német nemzetiségűek lakták.

Bonyolult családi ügyek miatt vetődött tengeren túlra, elszakítva a Tolna megyei atyafiságtól.

roppant nagy távolság örök vágyakozássá alakult át szívében. Hiába múltak az évek, ő mindig csak visszagondolt, erre a poros, eldugott kis falucskára, az itteni rokonokra, jóbarátokra, ismerősökre. Időközben elfelejtette még azt a néhány magyar szót is, amit hazulról vitt magával, mert más nemzetiségűek közt élt.

Később férjhez ment egy Németországból elszármazott Oswald Lehnert nevű emberhez. Nem szenvedtek hiányt anyagiakban.

Jött a gyermekáldás. A házaspár boldog volt, hogy a gyermekeknek is mindent megadhatott. Ök már úgy éltek, mint az igazi amerikaiak. Nem ismerték a messze vidék utáni vágyakozást és sokszor csodálkoztak, ha anyjuktól hallották:

Ha egyszer hazamehetnék Tolnába...

A férj ugyanúgy vágyakozott saját szülőföldje után. így aztán egy szép napon hajóra szállt az apa, az anya, egy fiuk és egy leányuk. Vásároltak egy Volks- wagen-t, beutazták Nyugat-Né- metországot, majd Ausztriát s végül kikötöttek Diósberényben.

Melegen ölelték magukhoz Schafferéket, Nickléket. Természetesen a rokonság is szeretettel várta őket. Valóságos lakodalom volt vagy két héten keresztül Diósberényben, Hőgyészen és Szekszárdon a rokonoknál, ismerősöknél.

Jólesett a tolnai dombok termetté bor, ízlett a csirkepaprikás, tetszett a cigány2Íene, mint kuriózum és alkalomadtán twistet járt az összejövetelen fiatal és öreg egyaránt. .EJ sorok írója a búcsúzás napján találkozott ösz- sze az Oswald Lehnert famíliával. Mindenki lehangolt volt, a búcsúzás szorongató érzés,. Frau Lehnert — így szólította mindenki — csak néha vidult fel, ha valami olyasmit kérdeztek tőle, ami feledtette vele, hogy egy óra múlva megindul velük az autó visszafelé. Eqy ilyen pillanatban mondta ezt is:

— Nem hittem volna ...

Nem akarta tovább folytatni,

mert félt, hogy kitör belőle a zokogás, de többen kérdőn néztünk rá, s folytatnia kellett.

— Azt hittem, hogy itt még minden olyan, mint volt. Pedig... örülök, hogy ilyen jól megvagytok.

A gyerekek részére persze érdekes romantika volt a felhőkarcolók után Diósberény, a tolnai táj, de azért ők sem így képzelték el édesanyjuk szavai után.

— Szépen öltöznek, van rádió, még lemezjátszó, meg magnetofon is. Igaz, autó nincs annyi, mint nálunk, dehát.. . Nem hittük volna ... Kellemes érzéssel megyünk vissza.

Oswald Lehnert vígkedélyfi volt, még nótára is gyújtott a búcsú perceiben. Ittléte alatt talán ötvenedszer énekelte: „Milyen szép nap... Bár csak sose múlna el.”

Kitör belőle egy vallomás is:

— Sem Németországban, sem Ausztriában nem éreztük olyan jól magunkat, mint itt Tolnában.

— Viszontlátásra! Pár év múlva ismét jövünk.

Boda Ferenc