Tolna Megyei Népújság, 1963. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-08 / 56. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPCJSAG

19G3. március 8.

A LEGFIATALABB ELUZEH

legjobb üzemegysége

Egy hónappal megelőzték a tervet — A legjobb „favágók" — Minden talpalatnyi földet hasznosítanak

A napokban avatták, fennállása óta első ízben élüzemmé a Dunaártéri Erdőgazdaságot. Munkatársunk beszélgetést folytatott Petkovits Henrikkel, a gazdaság legjobb üzemegységének vezetőjével.

— Hogyan dolgoztak a télen?

— A legnagyobb télben sem állt le a munka. Pedig embereink rendkívül nehéz viszonyok között dolgoztak. Voltam együtt tanácskozásokon olyan erdészeti vezetőkkel, akiknek területén hetekig szünetelt a munka, és csodálkoztak azon, hogy mi nem álltunk le. Pedig semmi ördöngösség nem volt a dologban. Csak egyszerűen az történt, hogy a mi munkásaink megértették milyen nagy szükség van fára, s nem riadtak vissza attól, hogy áldozatot hozzanak. Március végéig 7000 köbméter fát kellett volna a terv szerint kitermelni és mi már február végére teljesítettük a tervet. A legnehezebb hónapokban 1200 köbméter fát termeltünk átlagosan. Most minden esélyünk megvan arra, hogy március hónapban kétezer köbmétert termeljünk. Embereink felajánlották, s ahogy ismerem őket teljesítik is. A szekszárdi TÜZÉP-nek nem is Olyan régen 300 köbméter tűzifát adtunk terven felül. Embereink lelkesedését kiegészítettük találékonysággal a nehéz időszakban.

— Milyen újítást vezettek'

be?

— Tulajdonképpen csak egy újítás továbbfejlesztése az, amit mi csináltunk. A közelítő szánokat forgó zsámolyos szánokká alakítottuk át. A forgó zsámolyos szánok nélkül ezen a meredek dombokkal teleszórt vidéken kevesebbet tudtunk volna teljesíteni.

— Gépesített a fakitermelés?

—: Száz százalékig gépesítve van. Nemrég kaptunk „Kontra stil” márkájú nyugatnémet kézi fűrészgépet. A legerősebb fajtából való. Nagyon megörültünk neki.

— Melyik a legjobb munkacsapat?

— A Reinspack János munkacsapata. A szálkai erdőrészen dolgozik. A legkeményebb időben is 150—200 százalékra teljesítette a csapat a normáját. Ez az öttagú csapat erdészetünk büszkesége.

— Milyen munkák folynak jelenleg az erdészet területén?

— A fakitermelésen kívül most legnagyobb gondunk a szállítás. Ez a sáros átmeneti idő nagyon megnehezíti a hegyi utakon a közlekedést. Egy hét múlva 200 tonna fát kell küldeni Budapestre. Ezenkívül bányáfát küldünk Hidasra. Pécsre, sőt még Nógrád megyébe is.

— Üj telepítés is lesz?

— Megkezdjük az új telepítések talajelőkészítését. A 30 fokos lejtőkön kézi erővel 80 centiméter széles, miniatűr teraszokat hozunk létre, a talajerózió ellen, szokták ezt vízperem kiképzésnek is nevezik. Ez év tavaszán 150 hektárnyi területen végzünk telepítést, pótlást, felújítást.

(H.)

A szeptemberi kis Mikulás

Szeptemberi a kis „Mikulás”, de azért írhatunk róla nyugodtan most márciusban is, sajnos aktuális a története. A fiúcska kórházban született, Bonyhádon, most már elmúlt öt hónapos, de még mindig a kórház az otthona. Helyet már változtatott, behozták Szekszárdra a koraszülöttek osztályára, hogy megerősödjön, meghízzon, életerős gyermekként kerüljön vissza az édesanyjához. Ahogy az már ilyen esetben szokásos. A többieket általában elkíséri az édesanyja, de a kis Miki egyedül érkezett. Anyja már a bonyhádi kórházból megszökött!

Igen, megszökött, és otthagyta sorsára a gyerekét. Valószínűleg úgy gondolta, jobb kezekben hagyja a magáénál. Pedig hát nem is olyan fiatal. .. Huszonhét éves.

A kórház levelet küldött utána a bejelentett elmére, de nem találták meg a címzettet. Annyit tudtak a faluban (az anyáról, hogy férjhez ment, es elköltözött. Ja, igen, és még annyit mondtak a védőnőnek, hogy az „anya” letagadta a gyermekét. Mindenkinek azt mondta, hogy meghalt a kórházban.

Egész komoly nyomozás folyt az anya után. Levelek, táviratok, jelentések váltották egymást. És közben a kis Mikulás szépen fejlődött. Gömbölyödött, növekedett, és most már igazán kinőtt a rácsos ágyacskából. Mellette a pöttömnyi újabb jövevények szinte elvesznek a fehér holmik között, és H. Miki uralja a kórtermet. A nővérek hozzá futnak a legtöbbet. ha csak egy perc idejük van, dédelgetik egy kicsit, eljátszanak vele, és titokban örülnek is annak, hogy kis ideig még náluk marad. Megszerették. Kedvence lett a fiatal doktornőnek is, ő nevezte el „kis Mikulásnak”.

Csakhát a hely kellene már másoknak. Családi körülményei miatt haza nem mehet, szereztek neki helyet a mecsekjánosi csecsemőotthonban.

Bár az eset eléggé kirívó, azért nem egyedülálló a kórház életében. A koraszülött-osztály vezetője, Gágó Gizella doktor azt mondja, negyedévenként egyszer rendszeresen előfordul, hogy egy-egy anya náluk „felejti” a gyermekét. A gyermekosztályon pedig hetenként előfordul, hogy a gyógyult gyerekek nem térhetnek haza, mert ismételt értesítés ellenére sem jelentkeznek érte a szülei. Néha szociális okok is magyarázzák ezt, de gyakran csak a hideg miatt késnek a szülők, vagy valami családi kellemetlenség veszi el kedvüket az utazástól, vagy éppen nincs pénz a háznál, — szóval okot lehet találni eleget. Pedig a kórház nem az egészséges gyermekek részére áll fenn. A gyerekek sorsáért pedig elsősorban a szülők felelősek.

B. K.

Nyereségrészesedés — takarékosság!

Az üzemek és munkahelyek többsége — mint már évek óta ezen időszakban — ismét készül az elmúlt év eredményei alapján a nyereségrészesedés kifizetésére. Az OTP is felkészült a nyereség- részesedés kifizetésekor szokásos betétgyűjtési akcióra, mely munka — figyelembe véve az előző néhány év tapasztalatait — évről évre kedvezőbb eredményeket mutat.

Míg 1957-ben a kifizetett nyereségrészesedésből csupán 2,5 millió forintot helyeztek el a dolgozók takarékbetétben, addig az elmúlt évben már a 7 millió forintot is meghaladta a nyereség- részesedésből az OTP-fiókoknál, postáknál, illetve takarékszövetkezeteknél ez alkalommal elhelyezett takarékbetétek összege.

A Takarékpénztár ezt a szép eredményt úgy tudta elérni, hogy az üzemekben, munkahelyeken az aktívák százai segítették a betét- gyűjtést. A további jó eredmények elérésének útja is ez.-i -ő

Szekszárd

ALEKSZANDR NASZIBOV;

EJTEKHELY

a<z €

Fordította: Szathmári Gábor

3.

Ilyenkor súlyos , teherrel megrakott tevekaravánt látott maga előtt mindig. Nyakukban csengővel, fejüket magasba tartva bandukoltak a tevék a grízes homoktengerben... Apja és nagyapja gyakran haitottak tevekaravánt Perzsiába. Jó haszonnal kereskedtek. S ő mennyivel rosz- sz'kbb náluk? Dehát ostobaság, hiábavaló ábránd most a karavánokra gondolni. A tevekaraván már a múlté! Hajók, megrakott fedélzettel — ez az igazi vállalkozás manapság. És az olajtelep. Ha még oly kicsiny lesz is az az olajtelep, de szerez magának!

így álmodozott. S amikor már bizonyos volt, hogy a németek elvesztik a háborút, ismét a lidérc- álmok uralták az öreg éjszakáit.

A kémügynöki munka hozzászoktatta, hogy ne csodálkozzék semmin sem. Az utolsó megbízatás azonban mégis meglepte. Amikor kisifrírozta a rádiógrammot, több mint egy órahosszáig ült, s töprengett az asztalnál, de semmi elfogadható indokot nem talált legújabb feladatára. Valójában kinek és miért szükséges, hogy kiadjanak a szovjet hatóságoknak egy ugyanolyan ügynököt, mint ő.

Kétségek kínozták. Végül úgy döntött: elhalasztja a feladat végrehajtását, amíg nem erősítik meg mégegyszer rádión a közleményt. De addig is cselekednie kellett. Pénteken lenra t a városba, s pontosan délben a „Baku” mozi pénztáránál állt. Amint a rádiógrammban közölték, minden pénteken és Szombaton ebben az időben itt kell tartózkodnia Alekszar.dr Scsukónak, hogy összekötőjével találkozzék. Az öreg azonnal felismerte vitorlavászonból készült, keresztbe- kasul foltozott aktatáskájáról, ame lyet Scsukó a bal kezében fogott. A lakásáig követte Scsukót. Aztán hazament, s kidolgozta a művelet tervét.

De közben egy percre sem hagyta nyugton a töprengés: vajon milyen okok késztették a hírszerző szolgálatot, hogy kiadja saját ügynökét? Aztán úgy döntötte el magában: Scsukó nem elégítette ki a főnökséget. S ez a megtorlás, a büntetés az engedetlenségért.

Hirtelen egy másik gondolat hozta rémületbe az öreget: a parancsot teljesítve ma elárult egy kémet, egy ismeretlen társát. És holnap? Ki következik holnap? ..

Uggyel-bajjal állt fel. Hevesen, egyenetlenül vert a szíve. Szemét valami hályogszerű fátyol borította el. Kapkodott a levegő után Alig tudott elvánszorogni az ablakig, hogy utolsó erejét összeszedve kilökje a fél szárnyát. Friss esti levegő áramlott a szobába. Sokáig állt aléltan a falhoz támaszkodva, amíg csak erőre nem kapott valamelyest.

Mi történik vele? Mind gyakrabban és gyakrabban fogja el a hirtelen légszomj. S a rohamok egyre tartósabbak, erősebbek..

Egy óra múltán jobban lett az öreg, becsukta és elfüggönyözte az ablakot, aztán villanyt gyújtott. Késő volt már. Megnézte az órát, s leereszkedett a földalatti üregbe, ahová egy álcázott lyuk vezetett a konyhából. A sötétben kitapogatta a rejtekhelyét, kivette onnan a hordozható leadót s az éterbe küldött egy rövid sif- rírozott jelentést.

*

Azizov ezredes egész nap a folyó ügyekkel foglalkozott, amelyekből az ő osztályán mindig temérdek volt. De azért, gondolatban újra és újra visszatért a villamoson történt különös esetre. Letette kezéből a tollat, hátradőlt a karosszékben, s gondolkozott. Kombinált, összefüggéseket keresett.

Az írókészlet melletti fényképen nyugodott meg a tekintete. Fiatal nő és egy kisfiú állj a tengerparton, s mosolygott a féíny- képezőgép lencséjébe. A felesége és a fia.

A háború kezdete óta, amióta annyira megszaporodott az állambiztonsági szervek munkája, az ezredest jóformán alig látták otthon. Zarifa kezdetben férje szülői érzéseire igyekezett hatni. A fia hetekig nem látja, vágyik utána. Ha messze, távol a családjától dolgozna, nem szólna semmit. De

ha már egyszer ugyanott van. ahol ők, akkor neki is nevelnie kell a gyereket.

Nem segített. Ám Zarifa nem hátrált meg. Ilyen nehéz munkához, amelyet a férje végez, nagyon szükséges a rendszeres táplálkozás. S Zarifa mindennap elmegy a hivatalba az ennivalóval. Vár a hallban, amíg az ügyeletes felszól. Ilyenkor azután akarva, akaratlanul is időt kell szakítania Azizovnak. hogy lemenjen a feleségéhez.

Tegnap egy félórát töltöttek az ügyeletes szobájában. Azizov sietősen evett, Zarifa pedig az otthoni dolgokat mesélte. Igyekezett jókedvűen, derűsen beszélni, de a szemében bánat bujkált. S Azizov megígérte: holnap este, bármi történik is, időt szakít és hazamegy.

— Eszedbe juttassam majd? — kérdezte az asszony, miközben elrakta az edényeket.

— Férfiúi szavamra mondom!

*

A szoba sarkában lévő falióra elütötte a tízet. Azizov felállt, bezárta a páncélszekrényt, s vette a kalapját.

A gépkocsi lassan haladt a kihalt utcában, az elsötétített ab- lakú, egyetlen fénysugarat ki nem bocsátó házak mellett. A koromsötétben még az épületek körvonalai is alig látszottak. Az utcai hangszórókból zene áradt, halk, nyugtalan hangok.

A kocsi a tenger irányába fordult. A hold csak nemrég jött' fel. Lágy fénye a Káspi apró ezüstös hullámfodrokat vető, széles, csendes vízén táncolt. „

Azizov leengedte az oldalablakot. A tenger aromája áramlott be a kocsiba: a jód, a kátrány és az olaj csodálatos illatkompozíciója.

— Kellemes — mondta a sofőr.

— Kellemes — ismételte Azizov.

(Folytatjuk)

A férfi huncutkásan hunyorog asszonyára, aki már-már bóbiskol a rádióból kiszűrődő zene dallamára. — Felrázzam? — nyílik szóra szája, aztán mégis meggondolja magát. — Megtréfálom — dörmögi maga elé, s a cifrán faragott botjával bökdösni kezdi a félig alvó asszony lábát. Taktusra, a zene ütemére, s amikor célját elérni látja, megszólal:

— Szabad egy keringőre?

— Menj már, te vén . .. majd mit mondok hirtelen, hát sohasem komolyodsz meg.

— Mondtam már, hogy nem volt még időm rá — zsörtölődik vissza az öreg, mert nem így várta a csattanót. Aztán mint egy dacos gyerek, még hozzáteszi:

>— Beszélgethetnékem van.

— Hát arról lehet szó, de akkor félre a tréfáiddal — inti az asz- szony.

És mint ahogy ez már minden alkalommal lenni szokott, kettejük beszélgetése mély hallgatással kezdődött. Ki-ki a maga emlékei között kutat, hogy végül is közös életük legkedvesebb epizódjai kerüljenek napvilágra. Ezekből aztán akad bőségesen, hisz házasság- kötésük óta is több mint ötvennégy év telt el. A beszélgetés fonalát mégsem a nagy esemény napjától gombolyítják, régen volt, s Szabó Vendel bácsi azt vallja: nem is megbízható az emlékezés ennyi évtized után.

— Két hónap múlva, ha megérjük, betöltőm a nyolcvanat. Igényt tartok ám a köszönetre — mondja nagy nyomatékkal.

— Hát hisz nem lesz belőle hiány, ha akarod, felvonultatom az egész családot.

— Az egészet — tudod-e, hogy

hányán vagyunk már? — kap a szón az öreg.

Ujján kezdi a számolást, de azok éppen csak arra elegendők, hogy a gyerekei számát jelezzék. Tíznek őrködtek a bölcsője fölött, de felnevelni csak hatot tudtak. Egész pici korában halt el a négy, ahogy emlékeznek, az orvos úgy mondta, vitaminhiány miatt.

— Bezzeg ezeknek a mostani gyerekeknek nincs hiányuk. Számold csak őket, hányán is vannak már — szól újra asszonyának.

— Megmondom én azt neked azon nyomban, az unokák száma harminc, a dédunokáké tizenöt, lehet, hogy a tizenhatodik is megérkezik születésnapodig.

Elméláznak egy kicsit a Szabó család népességén, barátkoznak a fogalommal, hogy már dédszülők. Pedig megszokhatták, hisz a legidősebb dédunoka tizenötödik évébe lép. A meghitt emlékezések azonban azóta kei'ültek napirendre, amióta Szabó Vendel bácsi nyugdíjba vonult. Jóformán más dolguk sincs, lányuk és vejük, akiknél laknak, mindennel ellátják őket.

— Dolgoztak maguk eleget — intik le az öregeket, ha valami munkát kérnek.

S jólesik a gyerekektől ez a bánásmód, mindenük megvan és mégsincs kegyelem kenyér íze. Az öregekről, a családon kívül más is gondoskodik, Szabó bácsi a kis- tormási termelőszövetkezet nyugdíjas pásztora. Nem sok az, amit

kap, de kettejüknek éppen elég, s ami szinte megfizethetetlen: a nyugdíjas „részesedés” mindig a legszükségesebb időben jön. Mint legutóbb is. A hosszú tél alaposan megdészmálta a tüzelőt, már éppen csökkentették volna a napi felhasználást — pedig a meleget mind a ketten nagyon szeretik —. amikor megkapták az értesítést: a tsz három fát utalt ki a nyugdíjas Szabó Vendelnek kivágásra.

Nem sok a pénzbeli összeg sem, havonta 315 forintot kapnak — De hát mi kell nekünk? — teszi fel a kérdést olykor Vendel bácsi. — Fő dolog az, hogy a pipát mindig van mivel megtömni, egy kis cukorkára, no és egy kis kupica pálinkára, vagy egy-egy nagyfröccs- re is telik belőle.

— És a fejadag is megvan. A három mázsa búza, amit most is kaptunk, elég lesz az újig — mondja Szabó néni, mert ő már csak így méri értékét a nyugdíjnak.

És ha már idáig jutnak a beszélgetés során, megbékélnek sorsukkal. A tréfakedveléséről híres Szabó bácsi is komótosabban szippant pipájából, s ha asszonya újra elszundítana mellette, nem zavarja pihenésében. Egyedül szövi tovább gondolatát, s csak akkor kuncog fel, amikor a közelgő 80. születésnapja jut eszébe. — Nem olyan öreg még az öreg — mondogatja magában —, emlékezzetek csak, tavaly még végigtáncolta unokája lakodalmát.

S hogy az emlékezés után mégis csak szundít egyet? Lehet-o ellenállni a duruzsoló tűzhely melegének, s az ablakon át beszökő napsugárnak?

Rácz Lászlóné