Tolna Megyei Népújság, 1963. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-17 / 40. szám
szín I a el tudná mondani, hogy mii .érez. akkor valami olyasmit mondana, hogy go- molygó ködben úszik, csillagok keringik körül, aztán magasra repül, és olyan könnyű, mint a hó. aztán zuhan a föld felé, és olyan nehéz, mint a sár... Kiáltani akar: «Anyu, fogd meg a kezem!« — és nem lehet, mert nincs hangja, szá- jacskája sincs, puszit sem tud adni apunak, csak két tüzes szeme van. és sír, mert olyan rossz minden. — Anyu! Hol vagy? A szeme nyitva, cs mereven néz valahová fel. a mennyezet egy pontjára; talán kiscica miákol ott, vágy kék nefelejcsvirágok hajladoznak? — Anyu! Anyu... 4 Utána csend. Az anya ott áll az ágy végénél, és küzd a köny- nyéivel. -Annikéin, ugye meggyógyulsz? Ugye, holnapra, de holnaputánra már egészen biz- ' tos?... Vigasztald meg anyut«. Az orvos félresimítja a kislány csapzott haját. Az ágyon, egy táblán néhány sor: Kovács Annika tüdőgyulladás, és a lázgörbe. Utolsó pontja eléri a negyvenes számot. A beteg lassan lecsukja a szemét. Alig hallatszik, • hogy lélegzik még. Olyan, mintha aludna... Az orvos föléje hajol, az anya ott, az ágy végénél, megadja magát, és hangosan felzokog. Az orvos visszanéz. — Kérem, legyen erős! Mindent megpróbálunk. A nővér sajnálkozva nézj. az asszonyt, akiben érthetetlenül kavarog ez az egész mai délután. Még az irodában volt. amikor telefonhoz hívták. — Kovácsné? — Igen, én vagyok. A gyermekosztályról Gizi nővér. — A kislányom....?! — Annika . rosszul van. A főorvos úr kéri, hogy azonnal jöjjön. , — Várjon! Mi történt? — A láza... a láza felszökött. ■Negyven egész két tized... Solymosiné kapta el a vállát, a telefon hallgatója le is zuhant és ‘ majdnem összetört. Tolnai Feri vízért rohant,. Solymosiné egy dossziéval, legyezte. Horváthné az igazgatót tárcsázta, hogy Kovácsnénak a kórházba kell mennie, mert a kislánya — ezt csak suttogva merte mondani — haldoklik ... 'Telhetetlen volt, mintha ■ 1 kezét-lábát levágták f volna: — A férjem — nyögte .— nincs itthon. Borzafalvára utazott..; kétnapos kiszállás. Táviratozni kellene... Solymosiné a postát hívta. — Sürgős távirat, elvtársnő! Diktálhatom? ' „Kovács György mérnök. Borzafalva, építkezés. Azonnal gyere, Anni rosszul van. A kórházban várlak. Anyu.” — Igen, igen! Feladó Kovács Györgyné, Hajnal utca 12. Könyörgöm, gyorsan továbbítsák! ... Aztán még egy telefon a taxiállomásra, és most itt \^m. Az ágy végébe kapaszkodik, szorítja a vasat olyan erővel, mintha szét akarná törni, pedig csak tartja magát, hogy el ne vágódjon. Borzasztó az egész, Anni lecsukja a szemét és úgy piheg. mint egy fészkéből kiesett-madárka, az orvos is csak föléhajol, ahelyett, hogy csinál-' na vele valamit, a nővér meg lesi, a nyakát nyújtja, hogy többet lásson — nem iehet ezt bírni. nem. nem! Úgy tiporja le a zokogás, mint a vihar a gyenge fákat., Az orvos visszanéz: — Kérem, legyen erős! Mindent megpróbálunk. , Újra a lánykát nézi, látszik, hogy szeretne a bőre alá látni, látni a vergődő kis szívet, forró tüdejét, ahogy kínlódik a kapkodva szippantott levegővel. A kislány arca lángszínű, pici száját a láz furcsa grimaszokba rántja, és már hosszú percek óta nem nyitja fel a szemét, csak piheg alig hallhatóan. Az orvos megfordul. Úgy pattognak a szavai, mint a parancs kiadás. — Penicillint! Az ápolónő érti. — Igen! Az asszony tétova mozdulatot tesz, mintha a gyerekre akarna borulni, de az orvos megelőzi. — Jöjjön, ne maradjon itt... ■— Főorvos úr... i — Nem szabad, értse meg ... Megfogja az asszony karját, vezeti kifelé, a folyosóra. — Meghal ugye?... Az orvos csak vezeti, s nem válaszol. A folyosón éter és a friss levegő keveréke csapódik rájuk. Az asszony egy padra roskad. Látja, hogy az orvos beszél, mozog a szája, de egyetlen szó sem jut el a tudatáig. Pedig ezt hallotta volna: — Nyugodjon' meg. Néni hagyjuk Annit... nem... Áz orvos elmegy. Az asszony ül, némán, meg se moccan. A pad mellett egy fikusz nyújtogatja zöld leveleit az ablakon átnevető napsugarak felé.. A folyosó fehérfekete kőkockái' . ragyogó fényesek. Oldalt a falakon.csempe villog... és a szemét megint • elönti a könny. Görcsös . zokogás rázza, Összegörnyed a fehér kórházi pádon. — Anni, Anni — suttogja, és mozdul, hogy feltépi az ajtót, hogy lássa, mit tesznek vele. de csak csend sú- lyosodik körülötte, s a mozdulat visszaharvatlik, elernyed, meghal. A szemközti falon fürgén ketyeg egy óra. Negyed hat. A kórterem ajtaja zárva. Lassan vánszorognaít a percek, míg megnyugszik ismét és nézi az órát. Vár. makacsul, elszántan. Két embert vár:, az orvost és a férjét. Az orvos nem jön. Borzafalva pedig 120 kilométer, KONCZ ISTVÁN; Pogány áhítat Meglehet: pogány áhitat, hogy már mindenbe belelátlak. Nem te hordod ruháidat: téged viselnek ők, akárcsak az ágy, a szék, a. párna... Tárgyak vették át vonalaidat. Eszközeid magukba zártak, mint szép ívüket a hidak. Léted az anyag őrzi: rád- vall és hirdet és visszakérdez. Töröihetctlenül övé lesz minden tökélyed és hibád — pedig egy villanásig érez föl benned is csak a világ. autóval két teljes órá... A kórterem ajtaja még mindig zárva. Fél hat: a remény elfogy, mint az égő gyertya. Már alig pislákol. A kórterem ajtaja nem nyílik — talán másik ajtó is is van? — ködük fel benne egy gyerekes gondolat, de széttörik hirtelen, mert valaki dúdolni kezd a folyosó végén ... Az óra ketyeg, ketyeg, soha vissza nem hozható perceket öntögei az elmúlás zsákjába, a napfény is elmegy, a kórház pihenni készül. Hat óra: ha öt perc... vagy 1íz perc múlva nincs itt, akkor . — nem, leheletlen! Autóval kell jönnie! Biztosan kapott kocsit. Miért ne kapott volna? A fikusz zöld levelei szürkébe változnak, és integetnek az elhaló fénynek. Az óra egyhangú. A folyosó üres és szótlan. De most... valaki jön a lépcsőn! Jön, felfelé: hallani, hogy kettesével ugorja a fokokéi, aztán itt van, a közeledőnek a körvonalait látja csak ... ... fölugrik. — Végre! — és a férfi karjaiba szédül. — Beszélj! Mi van Annival? — Nem tudom... A főorvos ... várok. Órák óta csak várok. De a kórterem ajtaja még mindig nem nyílik. Felgyúlnak a villanyégők. Mindketten a pádon ülnek, a fikusz mellett, fogják egymás kezét és nézik az ajtó kilincsét. Az óra kopogva számlálja a másodperceket. ValaHol messze, talán egy emelettel feljebb ajtó csapódik, és mintha jel volna: egészen besötétedik. Titokzatos éjszaka zörget az ablakon. Az óra mutatói egyszerre nekilódulnak, és futnak körbe-körbe ... Időtlen idők óta várakoznak már... Aztán egy őrült .szívdobbanás, a kilincs lesüllyed, az ajtó feltárul. Az orvos. A hangja fáradt, fénytelen. — Anni túl van a veszélyen. TVJegint az előbbi: az. orvos beszél, da az asszony nem hallja, úgy érzi, mintha repülne, repülne valahová, mintha kitágulna a fehér, csillogó folyosó és a végén, ott, ahol már égszínkék felhők incselkednek a földdel, ott valahol Anni nevetne, kacagna, és nyújtaná feléje kicsi kezét: — Anyu, anyuci!... BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: A fűz piros parázsa A Tao tizenhárom csatlósról beszél, amíg a halál küszöbéhez jutsz, nem számolom e vészes hírvivőket, akik utunkat jelzik, feléd dongós és nyugodt temető: Madaraid se, virágaid se, melyek utunkon szállnak el, vagy lábainkhoz buknak, holt-halaványan az állomást se, ahol életed vonatja zúg. vagy áll, csak téged bíbor-fényű szerelem, aki bnjtogatsz folyton, csillagra mutatsz fénylőn, foszforeszkálsz, szeszt és lángot adsz. pipacs-szívet, pattanó varázst, eléd rakom most hódolatomat asszony, szent edény, kiben a tűz piros parázsa izzik. KÄTAY ANTAL: Meglopott tavasz Kicsalt a napfény... A szél kacagott fülünkbe. Arcunkba havat szitált gorombán, s mi mégis mentünk tovább téli sétánkon. Meglopott tavasz ébredezett bennünk. Te láttad: almafák ágain nyújtóznak így a rügyek, ha dúdol a májusi szel... Céltalanul csatangoltunk a hóban, s bíztattuk szökésre álmainkat, Emlékek, tervek apró mozaikjai éltek kezed szorításában, s láttuk varjak mutáló-hangú csapatát a földek fehér takaró alatt szunnyadó magmii:iái fölött. Céltalanul? Ugye volt, igazán volt célja az útnak?! Hisz máy-már rohanó éveink nyomdokain jutottunk el a mához, s fiunkban látjuk értelmét álmainknak, s tegnap is láttuk emberi-tavaszok örömét belopózni szívekbe, s nem bántuk, hogy árnyékunk törpén baktatott utánunk! Legényhivogató Minden este kendet várjuk, Fáni lányunk kendnek szántuk. Az lesz majd a szép menyecske, esek ne legyen hamis kend se! Fáni lányuk nem kell nékem, akadtam már szebbre régen. Az lesz majd a szép menyecske, festve se találni szebbre. Az lesz enyém, akit várok, régóta már hozzá járok, a világ is kiátkozna, ha ő bennem csalatkozna. (Cigány eredetiből fordította: Csányi László) Sass Ervin ------------------------------------------------------------■---------^ — Szervusz anyukám, szervusz — libben be a férj az ajtón, szokatlan vidámsággal és szokatlanul korán. — Szervusz szívem. De mi ütött beléd, hogy így jössz haza? Na, igazán? Ot éve nem lépted így át ezt a küszöböt... — Csak semmi, semmi. Kérek egy puszit ide jobbra. If)y. 'Aztán egyel ide, balfelöl. Úgy. És most csukd be a szemedet és nyújtsd ki a kezed! —- Ugyan,, ne bolondozz már! Még •majd valami békát teszel bele...' Tudod, hogy a szívverésem is elállna tőle... — Csak tartsad, tartsad! De ne kukucskálj! — Jé, hát ez egy százas! — Igen. az egy százas! — És igazi. Te, ne viccelj velem, nem szeretem, ha kölcsön kérsz! — No jó, akkor most még egy puszil, ide jobbra! így. Azután még egyet balra! Úgy ni. És most még egyszer csukd be a szemedet és nyújtsd ki a kezed! — Te. Jenő! Ugratsz engem, hiszen ez egy másik százas! — Úgy van. S ha nem haragszol, kezdjük azt a játékot még egyszer elölről! — Te. te lottóztál?! — Nem. — Pénzt találtál valahol? Azonnal vidd a rendőrségre! Nekem ne kedveskedj ilyenekkel! — Ugyan! Csak nem gondolod? Csukd be szépen a szemed! — Három.., — Mit szólsz? Milyen vagyok? — Te, Jenő, prémium?... — Látod, milyen■ okos kis asz- szony vagy! — Háromszáz forint? Hű, micsoda meglepetés... Hát ezért kapsz még két puszit! — És ha négy. vagy öt is jár? — Akkor te. csaló vagy... Az már úgy sem igaz... Prémium — Hát mit gondolsz, mennyit kaptam? — Négyszáz? — Víz, víz... ■ — ötszáz? — Víz, víz... — Hét száz?! . — Víz:... — Ezerötszáz?! — Nem. . ' — De engem most már ne idegesíts! Tessék megmondani! Más rendes ember ilyenkor hazamegy, és azt mondja a feleségének: „Anyukám, tessék, itt van kétezer forint, a negyedévi munkámért kaptam,.” — Tessék, még egy... — Lássuk csak azt a zsebet, Jenő! — Ugyan, szívein, tíz évig sose nyúltál a zsebembe, most képes volnál? — Képes én, mert minket, gyenge nőket mindig csak ugrattok! — Hát akkor itt van még egy piros. — Nem érdekel, tudni akarom, hogy mennyit kaptál! — Itt van, tessék! — Hatszáz, hétszáz, nyolcszáz, kilencszáz... Engem nem csapsz be. Tessék kifordítani azt a zsebet. A másikat is! Mindét!... — De Ágnes... — Csak semmi Ágnes. Mutasd a levéltárcádat is. Hol a többi? Kilencszáz forinttal igazán kár lett volna ennyire hencegni. Mások ezreket visznek haza. Tőled meg úgy váltsak meg minden száz forintot? — Szívem, hát nem. szoktál te így... — Nem szoktam, nem szoktam. Majd szokom. És védd tudomásul, hogy ha nem adod elő a többi pénzt is, vége a bizalomnak. — Nem hiszel nekem? — Hát... hiszel:, hiszek. De tényleg kilencszázcrt higgyek? Sz. Simon István
