Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-12 / 9. szám

2 ' ÍÖr.NA MFGTFT NFPÜ.TSÁO 1963. január 12. Kiállítás a növényvédő állomáson A Fácánkerti Növényvédő Állomás állandó jellegű kiállítást ren­dezett be a fácánkerti központjában. A kiállítás megkönnyíti az oktató munkát is, melyet az állomás a termelőszövetkezetek nö­vényvédő felelőseinek tart. A kiállítást az általános és közép­iskolák is látogatják. Felvételünk a kiállítás egyik részét mutatja be. |f|»|l|m|k|r|ó|n|iLk|á| Kertes házak utcája ÚJ MAGYAR FILM A kritikák kritikusai gyakran vetik a filmeket bírálók szemére, hogy az esetek többségében a megdicsért, vagy éppen elmarasz­talt alkotásoknál nem veszik fi­gyelembe az alkotócsoport apró jelekből felismerhető szándékát. Osztályzatunk, ha az alkotást és a szándékot is egybevetjük, új magyar íilmün lenéi, a Kertes hé- zak utcájá-nál alig Tiáladja "még ez elégségest. Igen sok nézőből váltotta ki' azt az érzést a bemu­tató, hogy ebből csak azért lett film, mert a forgatás költségeit a forgalmazás útján valahogy meg lehet téríteni. A pénz nem elég a boldogság­hoz. Talán ebbe lehet összegezni e film mondandóját, s ehhez az alkotóknak rendelkezésükre állott egy főmérnök, aki nagyon alulról indult, de feleségének jólétet, összkomfortot teremtett pár év alatt Adott volt egy másik mér­nök figurája is, alá ott találko­zott a főmérnök feleségének ér­zelmi világával, hogy mindketten szenvednek a négy fal közötti életben. A jellemek kidolgozatlanok, a történések nem elég indokollak, a film egészét túlságosan lírai hatásokra szándékoztak éoíteni. Ebből adódóan nem érezzük hite­lesnek a konfliktusokat. Fejéi Tamás rendezőt talán az vezette — s ez a módszer közismert a modem filmművészetben —, hogy bizonyos, látszólag jelen tők telep részletek túlhangsúlyozásával irá­nyítsa a figyelmet. Ez azonban rendkívül kifejlett arányérzóket követel, s a film így néha az una­lom hatását keltette. Hildebrand István opartőrtől a már megszo­kott, művészi megfogalmazású képsorokkal is csalt; ritkán talál­koztunk. Csurka Zoltán forgatókönyvé­nek életre keltő figuráival sem lehetünk mindenütt elégedettek. Bara Margit határozottan nehéz szerepében egy kissé idegenül mozog. (Itt jegyezzük meg, hogy durva filmezési, vagy hangmér­nöki hiba, amikor a görcsös zo­kogás jelenetében a hang nem egyeztethető össze sem a vállait rázkódásával, sem az arcmimiká­val.) Kevés lehetőséget kapott a határozottan film-tehetség Pálos György képességeinek kibontásá­ra, legjobb alakításnak Gábor Miklósét, és epizódszerepében is érdekes Schubert Éváét tartjuk. M. M. 19. — A gyerekek miatt. Nem le­het másképp — de az indulatai mást mondtak, valahogyan hatá­rozni kellett volna, igen, éppen Sárika érdekében, akit szeret, felelőtlenség ez, becstelenség, él­nek együtt ás mégse együtt, ml le­het ennek a vége? Sárikának férj­hez kellene menni, múlik az idő és ő elrabolja tőle ezt a szép kört. Nem, ezt se lehet végiggondolni. Volt már, hogy elbúcsúztak: soha többé. Aztán néhány nap múlva, egy hét múlva újrakezd­ték, mintha semmi se történt volna. Vagy Kati távolodott el örökre? Hazajött János egyik este, kicsit elidőzött barátaival, akkor már biztosan tudták, hogy náuik is meglesz a termelőszövetkezet, volt hát megbeszélni való elég. Kati mégis azzal fogadta: — Akár haza se jöttél volna! Elöntötte a méreg, a forróság, ami fölhuzódik az ember tarkó­ján át az agyba, szétpattant min­den okos érvelést, s az ember nem ura többé cseiekedétének. — Elmehetek, —■ lekapta kabát­ját, vállára terítette, becsapta az ajtót. Majnem hozzátette: — Van hová mennem. Hirtelen nagy fel- szabadulást érzett: végre minden­eldőlt. Kint megcsapta az esti hűvös­ség, a bénító hullám visszavonult nagyot sóhajtott, megkerülte a házat, a kerti kiskapun át vissza­ment és szótlanul leült az asztal mellé. — Nem ez vagy te — mondta Sárika — Te okosabb vagy vala­mennyiüknél, meg tudnád enni a világot, ha az tudnál lenni, aki vagy. Nem értekek. Min mehettél keresztül, hogy ilyen szomorú tudsz lenni, ilyen bizonytalan. / VI. Suhov ügyesen elbújt a Tatár elől a barakk sarka mögött: ha másodszor is a markába kerül, újra meggyűlik vele a baja. De különben is, soha nem $zabad egyedül ácsorogni. Ügyelni kell, hogy egyetlen őr se lásson egye­dül, csak a tömegben, csoportok­ba verődve, mert talán éppen embert keres, hogy valamilyen munkára küldje, vagy a mérgét' akarja kitölteni valakin. Minden barakkban felolvasták a paran­csot:- ■ ha őr közeledik, öt- lépés­nyire tőle le kell venni -a sap­kát és csak akkor lehet újra fel­tenni, ha már két lépésnyire el­haladt. Némelyik őr úgy megy, mintha vak lenne, nem törődik semmivel és senkivel, másoknak viszont igazi csemege ez a pa­rancs. Hányán kerültek már zár­kába a sapkájuk miatt! Nem, áll­junk csak meg itt a barakk sarka mögött. A Tatár elment, — Suhov már el akart indulni a kórház felé, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy az a hosszú lett a 7-es ba­rakkból, ma reggelre, a kivonu­lás előtti időre beszélt meg ve-le találkozót, hogy eladjon két bög­re kapadohányt, de Suhovnak annyi ügyes-bajos dolga volt, hogy egészen kiment a fejéből. A hosszú lett tegnap este csoma­got kapott és holnapra talán már nem lesz dohánya, akkor vár­hatsz egy hónapig, amíg megjön a másik csomag. Pedig nagyon jó, elég erős, barnaszálú, illatos do­hányt szokott kapni. Suhov bosszankodott, ide-oda topogott,. _ azon rágódott,,, vissfev- menjen-e a 7-es barakkhoz. De már egész közel volt a kórház­hoz, sietve ment a tornácig. Lába alatt csikorgóit a hó. A kórházban, mint mindig, olyan tiszta volt a folyosó, hogy az ember félt a padlóra lépni. A falak fehér olajfestélckel vol­tak befestve. A bútorok is mind fehérszínűek, A rendelőszöbákba nyíló ajtók azonban egytől-egyig zárva vol­tak. Persze, az orvosok még nem bújtak ki az ágyból. Az ügyeletes szobájában ült a felcser — egy fiatalember, Kolja Vdovuskin, tiszta kis asztalnál, frissen mo­sott fehér köpenyben, és írt va­lamit. Senki más nem volt ott. ha őr előtt állna, s tábori szokás szerint oda pillantott, ahová nem kellett volna.,. így azután észre­vette, hogy Nyikolaj ' egyforma, egészen egyforma hosszú sorokat írt, pontosan, egymás alá, és min­den sort nagy betűvel kezdett. Suhov persze mindjárt tisztában volt vele, hogy ez nem hivatalos munka, hogy Nyikolaj ezt magá­nak csinálja, de neki ehhez sem­mi. köze sem volt. — Hát... Nyikolaj Szemjonics... Úgy érzem... szóval beteg vagyok — mondta Suhov závart igyeke­zettel, mintha más dolgába avat­koznék. Vdovuskin felpillantott, nagy nyugodt szemével. Fehér sapkát, fehér köpenyt viselt és számai nem látszottak. — Miért jöttél ilyen későn? És miért nem jöttél tegnap este? Tudhatnád, hogy reggel nincs rendelés. A felmentettek névsora már benn van a PPCS-n. Suhov persze, tudta ezt. Azt is tudta, hogy este sem könnyebb felmentést kapni. — De hát, Kolja... Este, amikor kellene, olyankor az nem fáj... — Az? Mi az, ami fáj? — Ha jól meggondolom, előfor­dul, hogy nem is fáj. De egészen legyengít. Suhov nem tartozott azok kö­zé, akik valósággal ragadtak a kórházra, és Vdovuskin tudta ezt. De őt csak arra hatalmazták fel, hogy reggel legfeljebb két ember­nek adjon felmentést — és, ma már kettőt felmentett, a zöldes üveglap alatt az asztalon, ott volt a két. erpber neve, vonallal alá­húzva. — Korábban kellett volna gon­dolnod rá. Hogy képzeted, köz­vetlenül a kivonulás előtt, mi? Vdovuskin kivett egy lázmórőt az üvegből, a gézfedőbe vágott nyíláson keresztül, letörölte róla a fertőtlenítő folyadékot és oda­adta Suhovnak, hogy tartsa. Suhov a fal melletti padra ült, egészen a szélére, éppen csak annyira, hogy fel ne boruljon a paddal együtt. Nem éppen szán­dékosan választott - ilyen kényel­metlen helyet, de akaratlanul is bizonyítani kívánta, hogy a kór­ház idegen hely számára, és hogy nem csekélység miatt jött. Vdovuskin folytatta az írást, A kórház a zóna legcsendesebb, legtávolabbi zugában volt, ahová semmilyen hang sem hatolt el. Még ingaóra sem ketyegett, a foglyoknak nem járt óra, a fel­jebbvalók tudják helyettük, mennyi az idő. Még egerek sem rágcsáltak, egytől-egyig kiirtotta őket a kórház macskája, melyet éppen ezért tartottak. Suhov felségesen érezte magát, amint öt egész percig ott ült eb­ben a csendben, a tiszta szobá­ban, a lámpa erős fényénél és semmit sem kellett tennie. Végig­nézett a falakon, de nem talált semmit rajtuk. Megnézte pufaj- káját, mellén a szám már megle­hetősen elmosódott, meg kell újí­tani. Szabad kezével még szakál­las arcát is megtapogatta — hát igen, alaposan kinőtt a fürdés óta, annak pedig már több, mint tíz napja. De nem tesz semmit. Három nap múlva megint fürdés lesz, akkor meg is borotválják. Minek vesztegetni az időt a bor­bélyműhelyben sorára várva? Nem volt kinek szépítse magát. Azután, amikor Vdovuskin pa­tyolatfehér sapkájára pillantott, Suhovnak eszébe jutott az egész­ségügyi század katonaságnál, a Lovaty folyó mellett, ahová sé­rül állkapoccsal került és ahon­nan — óh, ökör! — önként visz- szatért alakulatához. Pedig öt na­pig fekhetett volna. Most elábrándozik: ha két-há- rom hétre megbetegedne, nem halálosan, nem is operálnák, ép­pen csak annyira, hogy kórházba helyeznék, — akár három hétig is elfeküdne mozdulatlanul, ha meg üres húslevessel etetnék, óh, az milyen élvezet lenne! De az ám, jutott eszébe Suhov­nak, most már nincs heverészés a kórházban. Nem régen megjött az új doktor, Sztyepan Grigorjics, ez a lótó-futó, hangoskodó ember, aki maga is folyton siet, s a be­tegeket nem hagyja nyugodni. Ki­eszelte, hogy a járni tudó betege­ket munkára hajtja a kórházud­varra: kerítést húzni, utat egyen­getni, földet hordani a virág­ágyakba, télen meg ott a hó. Azt mondja, hogy a betegségre a munka a legjobb orvosság. (Folytatjuk) Suhov levette a sapkáját, mint­Rettenetes. Hát kik vannak itt a községben, meg a járásban, nézd meg. És te aggodalmaskodsz, meg. alázkodsz, félsz? Mitől félsz? Kedvesem, mi lehetne belőlünk! Mint a nagy hullámok, melyek-' ről Sárika mesélt, melybe ejtette őket egy-eey hangulat, meg föl­dobta, föl a csillagokig. — Kamaszom, édes kamaszom, te! — susogta Sárika, egy-egy napon olyanok voltak, mindenről elfeledkezők, tehétetlensk, íriss- mohóságuak mint. a kamaszok. Micsoda varázslata ez az emberi testnek, ha szépséggel és a gon­dolat, az érzelem, a léleír minden hullámhosszénak együttes zengé­sével hangolódj!: össze! * Állami vállalatok ! Állami gaz­daságok ! Gépállomások! Termelőszövetkezetek ! Tanácsi vállalatok és magánosok! Néha már elvetettek minden óvatoskodást. Nem mess;-:2, a sző­lők mögött, a hegy tetején kezdő­dik az erdő, igaz, senki se jár arra ilyenkor, nincs se irtás, se ültetés, se átvezető út. Fényes nappal játszottak, kergetőziek ott mint a gyerekek. Sári fölvett egy színes, megpirosedett zuzmó-dara­bot, valami korhadt ágról törhe­tett le: — Nesze, ezt neked adom. Emlékül. János sokáig a kabátja zsebében hordta az emlékeztetőt Aztán a nagyligeti kirándul;' (Folytatjuk) kiutalás nélkül beszerezhetik; finom-, közép-, és durvalemez, gömbvas, laposvas, idomvas, kis- és nagyméretű vasúti sín, idomanyagok és radiátorok Cím ; Kohászati Alapanyagellátó Vállalat Dunaújváros, 15. telepe Telefon : 69—97 (sí)

Next

/
Thumbnails
Contents