Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-30 / 24. szám
á TOOÍA WfiGTEI ffEPYUSAŐ Íí»65. január S», A sebészeten születtem... Kerekre tágulnak nagy, fekete szemei, csöpp kis szája néma marad minden kérdés után. Tekintete riadt, s bizalmatlan, mintha csak kérdezné. — Miért jöttél ide néni? Nem megyek veled sehova, engem szeretnek itt. — S kicsiny karjával még szorosabban öleli át az óvónéni nyakát. — Ne félj, te kis butuska, a néni is szeret téged — biztatgatja. •— Mutasd csak, melyik a kedvenc játékod? És a három éves Horváth Kati szíve felenged. Ha játékról van szó, jöhet a barátkozás. De egy pillanatig mégis gondban van, melyiket mutassa? Ha lehetne, két karjával átfogná az egészet, csak hogy nem olyan könnyű ez. Annyi a játék itt, hogy egy valóságos gyermekparadicsomnak is beillik a szoba. S mindez az állam ajándéka, azoknak a gyermekeknek, akik szülő nélkül nőttek fel, vagy akiket — nevelésük érdekében — elvesznek a szülőktől, Katinak vannak szülei, de talán a gyermek érdekében is jobb, hogy nem emlékszik rájuk. Bontakozó értelme talán csak eny- nyit örökített volna meg belőlük: kegyetlenek. Mert azok voltak, az anya durvasága okozta a három éves csöppség lábán a nyílt törést. És, hogy most megfelelő környezetben élhet, azt a pincehelyi Levelezőnk írja: Szánkóval Jól sikerült a Déryné Színház '.A siker titka” című előadása Kölesden. Ezt nemcsak Kölesd, hanem Kistormás, Hangos és Bordád lakói is tanúsíthatják, akik erre az alkalomra ellátogattak Kölesdre. Mégpedig nem is akárhogyan. A kistormásnak gyalog, vagy autóbuszon, a hangosiak és borjádiak lovas szánkókon. Zsúfolásig megtelt a kultúrotthon nagyterme és az előadás kezdetekor már állóhelyet sem lehetett kapni. Ezt a kölesdi Kossuth és Petőfi, valamint a hangosi térkórház dolgozóinak köszönheti. Azok ápolták, s javasolták, hogy gyermekotthonban helyezzék el. Így került Högyészen az állami gondozottak óvodájába. Nem csoda hát, ha Kati hovatartozását így fogalmazza meg: — A sebészeten születtem, Anna nővér és a doktor bácsik vigyáztak rám. Most az óvodában lakom, sok kis pajtásommal... Azelőtt sohasem hallott fogalmakkal ismerkedik: kérem szépen, köszönöm, és nagyon szeretlek. A hála, a szeretet utáni vágy csak úgy árad a kis Katiból. Ha teheti, ott csimpaszkodik valamelyik óvónéni karjában. — Ugye, te is nagyon szeretsz? — erőszakolja, ki tudja hányszor a dédelgetést. És sohasem hiába, bár pajtásai, a hasonló sorsú apróságok is igényt tartanak erre a szeretette. S ha nem is teljesen anyai csók cuppan arcukon, a szeretetböl nincs hiány. Katinak a lábtörés után szinte újra kell tanulni járni. Kézenfogva, vagy egy-egy csokiszelettel csalogatják mind hosszabb útra, míg biztosan meg nem áll a lábán. Lépéseit az állam vigyázza, a mi államunk, mely a gyermeket a legdrágább kincsként óvja, s neveltetésére a legtöbbet áldoz. R. M. a színházig melőszövetkezet vezetőségének köszönhetik a későnjövők, ugyanis a tsz-ek tagjainak már az előadás előtt két héttel biztosították a jegyeket. (A hangosiak tagjaik beszállítását is vállalták.) A közönség egyébként végignevette az előadást és az előadás végén hosszantartó tapssal jutalmazta a színészek kitűnő játékát. A hangosiak azt mondták, hogy legközelebb is éljönnek, pedig tudták, hogy hazáig még öt kilométert kell megtenniük a 10 fokos hidegben. Egyed Sándor A. SZOLZSEJSY1CIN-. Magda, Hetényl Pál, Dosek Lajos. Murányi Bea. XXI. Megpillantva a közben odaérkezett két észtet, fordultában kezükbe nyomja a csajkákat, szem- villanásnyi idő alatt újra ott terem az asztalnál, s egyetlen pillantással meggyőződik róla, hogy minden a helyén van, az asztalszomszédok nem suvasztotlak, pedig alkalmuk lett volna rá. Vörös pofáját a szakács kidugja az ablakon. — Hol vannak a csajkák? — kérdi szigorúan. — Nézz ide! — ordít Suhov. — Húzódj odébb, testvér, széles vagy, nem látni tőled! — taszigál félre valakit. — Itt van kettő. — Feljebb emeli a legfelső- két tálat. Alatta három sorban négy— négy. Pont annyi. — Számold meg! — A brigád még nem érkezett volna meg? — pislog ki bizalmatlanul a szakács a szűk ablaknyíláson, amely éppenséggel azért olyan szűk, hogy be ne lehessen látni rajta, ne tudják, mennyi maradt az üstben. — Nem, még nincs itt a brigád — ingatja fejét Pavlo. — Ha nincs itt, akkor mi az istennek foglaljátok el a csajkákat? — dühöng a szakács. — Itt a brigád! Itt van! — kiáltja Suhov. A kapitány szitkozódott az ajtóban, akár a parancsnoki hídon: — Mi ez a csődület? Ha már ettetek, lépjetek le! Adjatok helyet a többinek! A szakács morogva visszahúzódik az ablakból. Tovább oszt. — Tizenhat, tizennyolc... Az utolsó adag dupla. — Huszonhárom. Kész! Következő brigád! A brigád emberei utat törtek maguknak. Pavlo mindegyiknek nyújtotta a csajkát, némelyiknek az ülők feje fölött, a másik asztalhoz. Nyáron egy pádon elfért volna öt ember, de most, a sok hadikéban négyen is alig fértek, ügy- gvel-bajjal emelték a kanalat, a szájukhoz. Suhov az elemeit két adag kásából legalább egyet magának szánt, s most gyorsan nekilátott a sajátjának. Jobb térdét hasig emelve, a válenki szárából előhúzta az „Uszty-Izsma. 1944.” feliratú kanalat, levette kucsmáját, s bal hónalja alá szorította, s a kanállal, széléről kezdte enni a kását. Jó volna, ha csak az evésnek élhetne most. Ha a csajka aljáról akkurátusán kanalazhatná a kását, minden falatot komótosan megforgathatna a szájában! De iparkodnia kellett, hogy Pavlo lássa, ő már végzett, és kínálja fel neki a második adagot. Csak hát Fetyukov is az észtekkel együtt érkezett. Észrevette, hogy elemeitek két adag kását és helyezkedni kezdett. Éppen Pav- lóval szemben, állva evett, s merőn nézte a kiosztatlan négy brigádadagot. így adta értésre, hogy számít, ha nem is egész, de legalább fél adagra. A fiatal, barna Pavlo azonban zavartalanul pusztította a dupla adag kását. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Látja-e, vagv sem, kik vannak mellette? Eszében tartja-e. hogy van két fölös adag? Suhov végzett: a kásával. Mivel előre két adagnak csinált helyet a gyomrában, ezúttal a zabdarától sem telt el úgy, mint máskor. Belső zsebébe nyúlt, kiürítette; kibontotta a fehér ron* gyot. elővette a kirágott gyürkét, gondosan kitörölgette vele a csajka alját és oldalát, lenyalta a gyürkére tapadt kását, s még- egyszer kitörölgette a csajkát. Tisztábbra el sem moshatta volna, éppen csak leheletnyit homályos az alja. Hátra adta a csajkát az edényhordónak, s még egy percig üldögélt sapka nélkül. Bár ő emelte el a két fölös adagot, a segédbrigadéros a gazda. Pavlo kicsinnyég még elnyűgló- dött. Aztán ő is végzett, de nem törölte ki a csajkát, csak a kanalát nyalta le, eltette, keresztet vetett és könnyedén megbökött ujjával két csajkát a négy közül, —odébbtolni bajos lett volna a zsúfoltság miatt —, jelezte, hogy odaadja Suhovnak. — Ivan Gyenyiszovics. Az egyik a magáé, a másikat vigye el Cézárnak! Suhov emlékezett rá, hogy az egyik csajkát Cézárnak kell elvinni az irodába (Cézár sem itt, sem a táborban nem alacsonyo- dott le odáig, hogy az étkezdébe járjon), emlékezett erre. de. amikor Pavlo egyszerre két csajkára bökött, mégis elállt a szívverése, hátha ő kapja meg mind a két fölös adagot. De tüstént felocsúdott, a szíve újra rendesen vert. Jogos zsákmánya fölé hajolt, s megfontoltan nyelni kezdte: nem is éhezte, ahogy hátulról .frjlyvást taszigálják az érkező brigádok Csak ne Fetyukov kapja meg a másik adagot — gondolta még bosszúsan. — Gyáva sakál, a készre vár, ebben nagy mester, su- v'asztani. reszkírozni nincs bátorsága. (Folytatjuk) mmmm <mmmm •mtmnm iimiimi«»» «imim» «wwwuwm. «mm«» w«mm» «mm«» «mm «*. UiMMM» «Iliíllllllltl'.IH* Katit újra az az érzés lepte meg, mint reggel, mikor Sós Kálmán beállított: hát kié ez a ház, kié az életünk? Itt iszik, hangoskodik, toporog ez a banda, olyan is van köztük, akit soha életében nem látott. Az ember még a saját fészkében sem maradhat soha magára. Üvölteni kellene: — Kifelé! Kifelé innen! Kinyitni azt az ajtót és szigorú arccal várni, míg mind elszállin- gőzik megszégyenülve. S ő közben vezetgeti ezt a koros gyermeket, mosolyog a botlásain és hallgatja bölcselkedését: — Asszonyom, a maga férje aranyember. Számítunk rá. Ez annyi, mintha azt mondtam volna ezámítunk magára. Jól ismerem a járást, városokat is, más megyéket, néha kedvem volna azt mondani: minden az asszonyokon múlik. — Kifelé, kifelé innen! —üvölt Katiban a belső hang. A külsíi mosolyog és átvált a láb kerül- gőről egy gyors foxra. — Mily mesés dolog a Niagara vízesés.... Régi sláger-, csak a dallam» maradt meg Tibor ujjaiban és az egykori tánciskolások emlékezetében. János tovább folytatja a keringést még a fox ütemére is, most egyhelyben forognak a szoba sarkában, aztán néhány lépéssel körülsuhannak. nem is egymást vezetve, hanem mintha egy volna a gondolatuk is, s míg Kati ott botladozik a zongora mellett, érzi, hogy ez a tánc, az Anna-napj tánc a hosszú hajú leánnyal, az a repülés, amit ő nem tud követni, csak vergődve nézi, hova száll ez az ember, az ő embere, milyen veszedelemre? Sikoltani kellene, de ahhoz is gyenge, hogy sikoltson. Kibírhatatlan meleg van a szobában, ablakot kellene kinyitni, minden ajtót, ablakot, repüljön mindenki ahova akar, és csönd legyen végre, nagy-nagy csönd, csöndes hűvösség. De Tibor tovább veri a billentyűket, s mintha senki nem venne észre semmit,, toppantanak és csoszognak a lábak, hófehéren villan ki Sári foga a .lehunyt szemű mosolygás mögül. János röpdös a fehér ingben, — kabátját már régen levetette — keze is szokatlanul fehér, ahogy összefonódnál: ujjal Sárika kicsiny kezével, és biztosan a falhoz horzsolódott, vagy valamelyik bútorhoz, kezo bőrén piros csík fénylik, eleven, piros vércsepp. Nem is érzi. Talán azt se venné észre, ha elsüllyedne az egész világ és csak ók kerten maradnának röppenve és forogva a tánc bűvöletében, talán azt se érezné, ha minden vére kifolyna, s úgy halványodna bele a világba, mint az ég kékségébe a kavargó, szétfoszlg felhő. Gyorsra vált a tánc, egyre gyorsabbra, mintha most kezdene forrni, Kati leáll, valamit re- beg táncosának, a zongorához támaszkodik és nézi az egyre gyorsuló kavargást, de nem lát mást belőle, csak azt a fehér inget, Sárika kinyílt szája mögül elővillanó fehér fogsorát és János öklén azt a piros, kiáltó piros vércseppet. Nem. ezt nem lehet kibírni, ezt nem lehet túlélni. NINCS VÁLASZ... Csekő bontotta meg a rendet és hiába marasztalták, neki mennie kell, holnap is nap lesz, de még milyen nap! S ha már egyszer bomlani kezd a gyülekezet, semmi se tartja vissza, cihelőd- nek a többiek is, csak Seres ül nyugodtan az asztal végénél. Tibornak magyaráz r.ety bölcsességeket az emberi élet éneiméről és láthatóan jól megértik egymást. János csak most veszi észre, hogy Kati nincs a szpbában. — Várjunk, várjunk még. hívom a háziasszonyt. — Az ám. hol a háziasszony! — Nehogy még valamit hozzatok ide! — Tölts pajtás — int János Keceli Ferinek, és indul, hogy Katit megkeresse, még bosszankodik is, hogy az asszony csak így eltűnik a társaságból. Pedig már jóideje nincs köztük. A kis szoba ajtaja zárva, a túlsó oldalról ráfordították a kulcsot, megtették ezt máskor is. ha a család lefeküdt, és már nem akarták, hogy a konyhán mászkáljanak keresztül a vendégek. Ilyenkor a veranda felé volt a kijárás, János itt megy most ki, hátra az udvarra, de hátul már sötét van. a konyhában sem ég a villany. A konyhaajtó azért nincs zárva, János átbotorkál a sötéten, be a kis szobába, de ott csönd fogadja, csak a vendégek zsongása hallatszik át a zárt ajtón, az ágy is érintetlen, és Kati nincs sehol. Most. hol keresse? Már régen nincs a vendégek között, hova mehetett? Kétszer is végigtapogatja a bontatlan ágyat, a kis díványt, mintha nem hinne kezének, érzékéinél!;, aztán értetlenül áll a sötétben, valami ijesztő hidegség, sültet csend van ebben a kis szobában, borzongató üresség. János döbbenten áll és nem meri fölgyújtani a villanyt. — Kati! — suttogja erélyesen. Aztán gyöngébben: — Katikám. Nincs válasz, csak a nagy szobából hallatszik át tisztán egy- egy szó. és élesen, fülsértőén a nevetés. Jaj, ez az asszony! - Ha a gyerekek nem lettek volna, én már légen .... már régen...- — jut e szébe a reggeli mondat, a reggeli sírás, és ő most is. egész este alig váltott szót vele és m Csekő is hiába jött a hírr '. semmi, de semmi nem tisztázódott.. — Kati, Katikám' Nem tudja, meddig állt úgy mozdulatlanul, végre a hncn- lóhoz lép. fölévé j -u a villanyt és hunyorogva szétnéz, a szobáéin. Üres a szoba, míg a kabátok Sincsenek sehol, pedig fosa®, á”;y tele volt velük. Cselm is ilt vetette le a télikabát iát. Le se oltja a villanyt, úgy rán- torodik ki a szobából, s aho«y a nyitott ajtón kivetőclit a fény,. a konyha derengésében látja a nagy asztalt, az. agyon a föl púposodon dunyhát. Eszti néni szürke haja látszik a párnán, a kislány belül alszik, a kis Kati, az ő lánya. Tudják ezek a gyerekek, mit szenved értük a szülő, az apa? Megtudják valaha is? A kínokat, az aggódást, a fegyelmet? Mit tudnak a papok? — semmit se tudnak! Szerzetesinél nagyobb fegyelmet vállal az. aki gyermeket nevel. Emlékként is. újult áradással is az a torkot fojtogató tragédia tört rá újra. amit a kórház felé vezető úton érzett, két esztendeje, amikor Jani ka bent feküdt súlyos diftériával és a telefonérdeklődésre csak annyit mondott az ápolónő: rögtön főijének a szülők. Most csak áll János megbénulva, szemét is behunyja. Olyan éles az emlék, mint a villám fénye, és olyan hirtelen nül sújtó is, nem a gondolat egymásutánjával sorakozik föl. hanem egyszerre zúdul rá, egyszerre izzítja á’ az idegeket. — Rögtön jöjjön — mondla az ápolónő és sürgette volna a vonatot, a legrosszabbra gondolt, és babonásan hessegette el magától a szót, jaj, csak ki ne mondja, mintha ebben lenne a veszedelem, mintha a szó távoltartáséval a bajt is el lekötne távolítani. Emberek utazta x a vonalon, jártak az utcán, sétáltak, mentek dolguk után és beszélgettek, mint most a szomszéd szobában, élték a maguk életét, csak ő viaskodott a szóval, ment a kórház felé, mint a? alva jé ”6, akinek a teste, a mindennapi lénye mély öntvríníian- s-'gba zuhant, csak belül o! a megbíívöltségben. egyetlen gören cs mn -dr'mh—. viaskod-ísban a szóval, amit nem szabad kimondani. (Folytatjuk)
