Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-29 / 23. szám
mat a WFcirt mermAG tSCH. fan uái 2#. Szánkókaraván az ocsényi úton Az ocsényi iskolások kihasználják a telet; úgy mentek szánkó- kirándulásra. hogy egy lovas szánt kértek a szövetkezettől, az után kötötték a szánkókat. A -szán-vonaton« való utazás szerfelett tetszett a gyerekeknek. Téli időtöltés Kurdon jónéhányan vannak, akik, amint egy kis szabad idejük adódik, fogják a kottát, a kürtöt, és betelepednek a lakás valamelyik sarkába, hogy ne zavarják a többieket. Próbálnak magánszorgalomból, hogy az állandóan szerszámnyelet markoló ujjak könnyebben táncoljanak a kürt billentyűin. Nincs még egy éve, valakiben olyan ötlet fogant hogy a művelődési ház kebelében ismét össze kellene hozni azt a néhány embert, aki a hajdani tűzoltózenekarnak tagja volt, kiegészíteni újakkal, szóval összehozni egy jó fúvószenekart. Elég az hozzá, hogy az ötletnek akadt pártfogója, sőt, amikor a leendő zenekar megfelelő létszámmal összejött, a községi táj nács tizenkétezer forint értékben hangszert vásárolt a részükre. Október óta rendszeresen folynak a próbák. Dombóvárról jár hozzájuk a zenetanár, Hemerle József. Először csak az alappal, a kottával ismerkedtek, de ma már szorgalmasan gyakorolnak különböző számokat. A tizennyolc tagú zenekarban jóformán valamennyi foglalkozás képviseli magát. Tarácski István, Hajdú Barna, Szakái János és Tombor József a vasúton dolgozik, Takács Lajos a DÉDÁSZ-nál, Béndek József gépállomáson, Dávid Lajos pedig a termelőszövetkezet kocsisa. Véaül a zenekar prímása, fő szervezője, mindenese Sass Gyula, a tanács gazdálkodási előadója. Ahogyan a férfiak megtalálták a téli szórakozást, megtalálták aa asszonyok is, csak ők több eredménnyel dicsekedhetnek, mint a zenészek. Kézimunka-szakkörük tavaly jól sikerült kiállításon mutatta be az ország különböző vidékeinek motívumait. Most, a télen is szorgalmasan űzik a kézi- taiühkázást. Ttuzsics Istvánné, Witzl Ferencné. Novotni Károly- né, és a többiek kezéből ezen a télen is összejön egy újabb kiállításra való anyag. Ami nemcsak szórakozást, időtöltést jelent, hanem szép dísze is lesz a lakásnak, B. I. Fordította: Peters Magda, Hetényi Pál, üosek Lajos, Murányi Bea. A. SZOLZSLWYJCLX XX; A széljárta, sivár sztyeppén aszályos a nyár, dermesztőén hideg a tél. Soha nem termett itt semmi, a szögesdrótkerítésen belül még annyi sem. Csak a kenyérvágóban nő gabona, s az élelmiszerraktárban hány kalászt a zab. Beleszakadhatsz, belege- bedhetsz a munkába, enni nem ad ez a föld, csak annyit kaphatsz, amennyit a nacsálnyik kiutal. S még azt sem kapod meg — a szakácsok, a tányérlesők és a lágeruraságok miatt. Itt is lopnak, ott is lopnak, lopnak még a zónában, sőt már a raktárban is! S akik lopnak, azok nem fognak csákányt. A robotolókra hagyják, a maradékkal együtt! A kuli vegye el a hulladékot az ablakból! Aki bírja, marja! Pavlo, Suhov és Gopcsik beléptek a zsúfolt étkezdébe. Itt egy gombostűt sem lehet leejteni. A hátaktól nem látni a rövid asztalokat, padokat. Akik tehetik, ülve esznek, a többiek — a többség — állva. A déli szirénaszó után elsőnek a nyolcvankettes brigád foglalt helyet. Délig, melegedés nélkül gödröket csákányoztak az ágrólszakadtak. Ettek már, de nincs mehetnékjük. Másutt hol melegednének?! Káromkodva szidj ák öltét, de lerázzák magukról a szitkot, mint kutya az esővizet. Semmi sem rosszabb, mint kinn lenni a hidegben. Ivan Gyenyiszovics és Pavlo könyökkel utat törnek. Jókor érkeztek. Egy brigádnak éppen osztják az ebédet, egy a sorára vár. A segédbrigadérosok; ott állnak az ablak előtt. Csakhogy megelőzték a többi brigádot! — Csajkát! Csajkát! — kiabált a szakács. Tüstént adogatják neki. Suhov is szedi össze és adogatja a csajkákat. Nem a pótkásáért hanem, hogy haladjanak. A piszkos csajkát a konyhán elmossák az inasok. Ezért is kása jár. Az ablaknál Pavlo előtt álló segédbrigadéros került sorra. — Gopcsik! — kiáltotta Pavlo a feje fölött. — Je-e-len! visszhangozta Gopcsik az ajtóból. Vékonyka hangja, mint a kecskegidáé. — Szaladj a brigádért! Gopcsik usgyi, el. Fő, hogy jó a kása. Ma zabdarát kapnak. Kiváló, de ritka étel. Jobbára moharkásán éltek. Napjában kétszer ették. Meg üres, vékony rántott leves járta. A zabdara laktató. Sokat ér. Suhov maga sem tudja, életében hányszor abrakoltatott lovakat, de sohasem gondolta volna, hogy ő maga még egész leikéből sóvárogni fog egy marék zabért. — Csajkát! Csajkát! A száznégyes brigádon a sor. Az elől álló segédbrigadéros megkapta a ..brigadérosi” dupla adagot. Elveszi a csajkát. Ez is a robotolók rovására megy, de senki sem akadékoskodik. Mindegyik brigadérosnak jár a dupla adag. s vagy maga eszi meg, vagy helyettesének adja. Tyurin odaadja Pavlonak. Suhov munkához lát. Kiszemel egy asztalt, odanyomakodik. Elkerget két kriplit, egy munkás zekkel szót ért, s letisztogat az asztalon akkora helyet, ahol szorosan egymás mellett, elfér tizenkét csajka. Tizenkét csajkára fel lehet stócolni még hatot, legtetejébe még kettőt. Pavlotól majd átveszi a csajkákat és utánaszámol. Ügyelnie kell, nehogy idegen kéz leemeljen egy csajkát az asztalról. S az istenért, meg ne lökjék őt, nehogy kiborítsa a kását! Mellette nagy a nyüzsgés, Felkászálódnak a pádról, letehén- kednek, esznek. Szemmel kell tartania az asztalszomszédokat: saját csajkájukból esznek-e. avagy az övékét dézsmálják? — Kettő! Négy! Hat! — számolt a szakács. Kettesével adja kezébe a csajkákat. így könnyebb neki. Egyesével elvétheti. — Kettő! Négy! Hat — ismételte Pavlo halkan az ablaknál. Kettesével adta a csajkákat Su- hovnak. ó pedig az asztalra rakta és csak magában, de annál figyelmesebben számolt. — Nyolc, tíz. Miért nem hozza már ez. a Gopcsik a brigádot? — Tizenkettő, tizennégy... Kifogyott a csajka a konyhán. Suhov Pavlo válla felett átnézve látja, hogy a szakács még két csajkát tett az ablakba, de még fogja, mintha gondolkodna. Alighanem megfordult és a mosogatókat szidja. Kívülről meg egy halom üres csajkát nyomnak oda. A szakács erre leveszi a kezét a két csajkáról és az üreseket hátra adogatja. Ivan Gyenyiszovics otthagyja a brigád ebédjét, átlépi a padot, elhúzza a két csajkát, s mintha nem is a szakácsnak, hanem Pav- lónak mondaná, halkan ismétli: — Tizennégy. — Állj! Hová viszed? — üvölt a szakács. — A mi emberünk, — mondja Pavlo. — Jó, jó, a tietek, de ne zavarjatok meg a számolásban! — Tizennégy, — vonogatja vállát Pavlo Maga nem állna oda csajkát elemelni, a segédbri- gadérosnak tekintélyt kell tartania, dehát ezt Suhovra kenheti, ó csak utána mondta. — „Tizennégyet” már számoltam — ordít a. szakács torkasza- kadtából. — Számolni számoltad, de visz- szatartottad! — hangoskodik Suhov. — Ha nem hiszed, menj, számold meg! Mind ott van az asztalon. (Folytatjuk.) •WtHHÉlWííaí'' (IHtttHWtitiltü* «HflMMUIM' 'WWtHllttílt'H' IHltlfílSÍUHIH- «üttütfHHWi SüUlttCWHfr "HllllHWIHH* dtíll'WWHBI* JWIItl 1‘tmiHI» UMUMWHtl. . A dal véget ér, még nem kezdenek újat. nem tudják, jön-e a még- egyszer, szinte áll a levegőben az utolsó hang, a pillanat, mely folytatását várja, egy darab örökkévalóság, mint a pompéji katona mozdulata, a borostyánkőbe fagyott bogár számyrebbenése, mint amikor a film elakad, s a szereplőnek fennmarad a keze a levegőben, a kicsordult csepp nem hull le, a mosoly megül az az arcon és még a kiáltás is megáll félúton a száj és a fül között. Mintha ilyen pillanat jött volna, hogy aztán annál elevenebben peregjen tovább a kép, a mozdulat, a hang, az áradó zsivajgás. Egy pillanatra mindenki odanéz: Szentbe Tibor áll az ajtóban sápadtan, bizonytalanul, mögötte pedig kipirultan és kissé riadtan Szén the Sárika. Jöttek ők ide máskor is, hiszen rokonok és még azóta is. hogy Kati gyanakszik, éppen emiatt nem szabad elmaradni, elkerülni a házat. Éppen az adna tápot a pletykának, ha kerülnék egymást, vagy haragot mutatnának. Most mégis váratlan volt megjelenésük. — Tibi! — indította el újra Keceli Feri egy kiáltással az álló képet, mely talán egy másodpercig sem állott, mégis megdöbbentően érzékelhető volt. Mindenki érezte. Akik tudtak a pletykáról: azért, akik nem tudtak, azokat a sápadt magas férfi, a koma, az ivócimbora megjelenése hökkentette meg, s mögötte a szépasszony, akin minden férfi rajta felejtette kissé a szemét. Kati sikoltani szeretett volna, mikor meglátta őket az ajtóban. AZ ANNA-NAPI TÁNC — Sárika! Beljebb, beljebb! — Ne bolondozz, ilyent mondani egy fiatalasszonynak' — dörmögi Csekő. Röhögnek. — Ide, egy komám! A zongorához, Sárika. — Poharat, poharat! Kati riadtan áll a hangzavarban, úgy érzi, annyi ereje sincs, hogy a lábát mozdítsa, hogy előre lépjen a vendégek üdvözlésére. De az egész nem tart sokáig, feloldódik a bénultság, Tibi leül a férfiak közé, akik nagy zsongással újra elhelyezkednek az asztal mellett, Sárika meg a díványra telepszik le, Bereczné mellett, kis idő múlva még össze is villán a tekintete Katival, mert Keceli Feri felesége, ki tudja hányadszor megint azt meséli, hogy ó tánciskolás korában levelet kapott, melyen csak annyi volt a címzés: a szépszemű Rózsikénak. És a postás megtalálta, egyenesen neki vitte a levelet. — Nahát! — csodálkozik a kis filigrán Bereczné. — A magyar posta mindig híres volt. — mondja Kati hidegen, mert nem állhatja szó nélkül, de azért Rózsikát sem altarja megsérteni. A férfiak harsányan nevetnek, Seres éppen Tibort akarja megnősíteni: — Szégyellhetnek magatokat, nem tudtok valami kardos kislányt szerezni az én egykomámnak. Kivész a fajtája, aztán mi lesz a világgal! — Attól még nem vész ki, legföljebb a neve. — Majd én szerzek — ajánlkozik az öreg Lovas — van mi- nálunk elég özvegyasszony. Tibor csak ül fehéren, mosolyogva, mintha nem is hallaná mit beszélnek, olyan esett, mint aki hónapos betegségből lábait ki. — Özvegyet? — Inkább a Iá nyát. Úgy mondta, mint aki gondol is valakire, mert felesége fölérzett a szóra és uj javai fenyegette emberét. — Sárgarépát, nem jó dombra ültetni, özvegyásszony lányát, nem jó szeretni.., A tűzoltó kezdte a gyakorlott nótás hangján és ezzel meg is szakadt a beszélgetés, jönnek sorra a nóták, úgy ahogy Kati előre látta: — Mi a nótád komám? Az asszonyok is bele-belekapnak, ahogy a nekiszaladó áradás eléri a távoli bokrokat is. Aztán fölbomlott a társaság, újra fölbomlott minden. Sárikát zongorához kényszerítették és Kati fagyosan nézte, ahogy ez a nó nevet és játszik, mintha vele dacolna. János meg tölt és iszik a pohárból, veri a taktust. De alig kezdett bele Sárika egy jóritmusú dalba. Seres már táncra kérte és járta a táncot ének-kísérettel, aztán vitatkoztak, hogy mégiscsak szükség volna zongorára, mert közben a többi asszonyt is fölkérték és igen akadozott a nóta. A helyzetet Tibor mentette meg, leroskadt a zongorához és kemény hangokkal néha melléütve, de iskolázott régi rutinnal hajdani táncszámokat játszott. Katit először a járási elnökhelyettes kérte föl. Olyan érzés volt ezzel a kis emberrel táncolni, mintha gyermeket vezetgetne. A férfi nyilván illendőségből táncolt a ház asszonyával és Kati a többi fölkérésnél is kajánul arra gondolt: most köszönik meg a vacsorát, most rójják le a kötelező tiszteletkor!, aztán törlik a homlokukat: na ezen is túl estünk, s egy igazítás a bajúszon, rántás a kabáton, mennek Sárihoz, vagy a szépszemű Rózsikéhoz; Tibor csak verte a zongorát, néha egészen ráhajolt, azt hitték, már beledől a billentyűsorba, aztán rándított egyet testén, nagyot fújt és folytatta a keringőt meg a régi tangói. Sárikának volt legnagyobb keletje, egymásnak adták a táncosok, forgott kipirulva, tették neki a férfiak a szépet, mintha nem lett volna akadály, bútor, nem lett volna a többi táncos a szobában, úgy lebegett ez az asszony, szinte röpítette táncosát s egy- egy szófoszlány, kaccantás ért néha Kati füléhez, amitől sejteni lehetett, hogy a férfiak miket súgnak, bókolnak, gőgicsélnek tánc közben. Aztán mintha megtorpant volna az áradat, János kérte táncra Sárikát, s Kati csak azt látta, hogy észre se veszik a tűzoltót, aki lekérésre hajlongott mellettük, csak keringenek senkit se látva, széles libbenő mozdulattal, hátrahajolva a tánc forgásában, suhanva egymást nézve, minlha senki más nem volna rajtuk kívül a világon. (Folytatjuk)
