Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-25 / 20. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1063. január 23. Egy még meg sem nyílt kiállítás tapasztalatai A városi művelődési ház fotóköre tavaly szeptember végén, október elején pályázatot hirdetett „Szekszárd, 1962." címmel. A pályázatot azért írták ki, hogy a város amatőr fotósai művészi igényű képekben mutassák be a város életéti munka-, zsáner-, kulturális-, sport- és egyéb témájú felvételekkel. Mi, fotósok magunk is sokat vártunk a kiállítástól, gondolva, hogy ezen keresztül jobban ösz- szefogja, irányítja tevékenységünket a művelődési ház szakköre, fellendülést hoz a város fotóéletében. Sajnos, csalatkoztunk. Ezt igazolja az a huzavona is, ami a kiállítás megnyitása körül tapasztalható. Az eredeti kiírás szerint a képek beküldésénél:, határideje november 30. volt. Ezt a határidőt aztán megtoldották egy héttel, azzal, hogy december 16- án nyitják meg a Szekszárd, 1962 fotókiállítást. Ám, a beküldött képanyag arra sem volt elég, hogy egy közepes igényű kiállításra teljen, A beküldési határidőt ezúttal egy hónappal hosszabbították meg, s január 15-ben jelölték meg. A művelődési ház januári programján úgy szerepelt a fotókiállítás, hogy 20-án nyitják meg, Épülő, szépülő Szekszárd címmel. Viszont hiába vártuk a megnyitást 20-án; állítólag nem gyűlt össze a képanyag. (Mint utólag kiderült, beérkezett vagy százötven kép, de eléggé közepes színvonalon. A szekszárdi fotókiállítás körüli huzavona arra int, hogy valamiképp kiutat kell keresni ebből az egy helyben topogásból. Hiába fáradozik a művelődési ház szakkörében néhány lelkes fotós, ha a közöny, a személyi ellentét és más indítékok miatt nincs alap a fejlődéshez. Jóformán a fél kezén összeszámolhatja az ember azok nevét, akik Szekszárdon a szervezett fotóéletet jelentik. Ugyanakkor százak fénykepezgel- nek, ezreket érő felszereléssel, isak a maguk'kedvtelésére. Közülük nyilván nem egy képes lenne művészi igényű képeket alkotni, megfelelő tanulás, művelés után. És nem csupán öt—hat név jelentené a város fotóéletét, hanem húsz—harminc. Képesek lennénk jobb eredményekre? Minden bizonnyal. És akkor nem kellene halogatni hónapokon keresztül egy olyan kiállítás megnyitását, amelynek a témája adott, itt van előttünk minden nap; egyre fejlődő, szépülő, ezer arcú városunk megannyi témát kínál. Csak meg kellene tanulnunk, úgy látni a fényképész szemével, hogy abból művészi igényű képet alkothassunk. A kiállítás képei végre a közeli napokban a közönség elé kerülnek, és maga a kiállítás talán felrázza a fotósokat; megragadják azt a lehetőséget, amelyet a továbbfejlődésre a művelődési ház kínál. Csak hasznára válna mindenkinek, ha annyi vajúdás után végre sikerülne eleven szakkö/ri életet teremteni. Változatos program a KISZÖV előadássorozatain Februárban Dombóváron előadást tart Dezséry László A Kisipari Szövetkezetek me-1 gyei Szövetsége és a Tudományos) Ismeretterjesztő Társulat közös ismeretterjesztési programot dolgozott ki az idei népművelési évadra. Eszerint Dunaíöldvárott és Dombóvárott a korábbi előadássorozatok helyett munkás- akadémiákat szerveztek, amelyeken mintegy 100—120 szövetkezeti dolgozó ismerkedik a legfontosabb szakmai és általános műveltségét egyaránt fokozó kérdésekkel. A munkásakadémiák mellett öt | nagyobb szövetkezetben hat elő- | adásból álló sorozatot hirdettek meg. Szekszárdon, Bonyhódon, Bátaszéken, Tolnán és Pakson az előadássorozatok igen népszerűek. A változatos tematika sok kisipari szövetkezetben dolgozónak nyújt, érdeklődési körének megfelelő válaszokat. Legközelebb Dombóvárott várnak neves előadót az akadémia hallgatói. Február 7-én Dezséry László tart előadást a dombóvári szövetkezetek tagjainak a nyugati életformáról* A. SZOLZSEMYICIN: Fordította: Peters Magda, Iletényi Pál, Dosek Lajos, Murányi Bea. XVII. Ivan G.venyiszics kedvence ez a csibész Gopcsik. (Suhov fia kiskorában meghalt. Két felnőtt lánya van otthon.) Gopcsikot azért fülelték le, mert tejet hordott a benderistáknak az erdőbe. Büntetését felnőtt mértékkel mérték. Kedves kisborjú, mindenkihez dörgölődzik. De van magához való esze. Csomagjaiból egyedül eszik. Olykor éjjel majszol. Igaz is. mindenkit nem etethet. A huzalból letörtek valameny- nyit kanálnak, s eldugták a sarokban. Suhov a két szál deszkából kétágú létrára hasonlító tákolmányt eszkabáit össze. — Ugorj, Gopcsik. erősítsd fel a csövet!' Gopcsik dróttal a kezében könnyedén felmászott, mint a fürge mókus. Szöget vert a falba, rátekerte a drót egyik végét, áthurkolta a csövet, s a drót másik végét is a szegre tekerte. Suhov sem volt rest. A kimenő könyökcsövet fölfelé megtoldotta. Ha feltámad a szél, nehogy visszavágja a füstöt, övék a kályha, érdemes vesződni vele! Szenyka Klevsin is elkészült. Van léc. Gopcsikkal szögeztetik az ablakkeretre. Fent mászkál, onnan kiabál az ebadta. A nap feljebb kapaszkodott az égen, eloszlatta a ködöt. Fényoszlopait valahol elvesztette. Bearanyozta a csarnokot. A kályhát befűtötték lopott iával. Derűsebb lett minden! — Bitka szép idő januárban! Úgy süt a nap, hogy a tehén oldala is megmelegszik! — vélekedett Suhov. Kilgas már összeszegezte a keverőládát. Még ráver a kalapáccsal és odakiáltja Pavlonak: — Hallod-e, ezért a munkáért legkevesebb száz rubelt szedek ki a brigadérosból! — Száz grammot kapsz, — nevet Pavlo. — Az ügyész majd megtoldja! — kiált le Gopcsik. — Hagyjátok, hagyjátok abba! Ez Suhov volt. Dühösen felüvöltött, mert nem úgy kezdték vágni a kátrány papírt, ahogy kellett volna. Megmutatta, hogyan vágják. Közben már sokan odatódultak a vaskályhához. Pavlo szétkergette őket. Segítséget adott Kilgasnak, s meghagyta neki, hogy csináljon tróglikat, felhordani a maltert az emeletre. Elküldött még két embert homokot hordani. Egyet felküldött letakarítani a havat az állványokról és a megkezdett falról. Egyre ráparancsolt, hogy a megmelegített homokot a platniról hányja a keverőládába. Kintről motorprüsszögés hallatszott be. Dömper vergődik át a havon. Hozzák a salakblokkot. Pavlo kirohant. Integetett, mutatta, hova rakodjanak. Az ablaknyílások mindkét felét beszögezték kátránypapírral. De ugyan mi menedéket nyújt? Hiszen csak papír. Mégis, 'mintha falat húztak volna! Sötétebb is lett odabenn. Attól világít erősebben a kályha. Aljoská szenet hozott. — Önts rá! '' — Ne! Fánál is megmelegszünk — zsivaj ognak. Már most kire hallgasson? Fetyukov a kályha mellett ücsörög. Hülye! Jó, hogy nem a tűzbe dugja válenkiját! a kapitány galléron ragadja és odébb penderíti. — Kotródj innen, te piszok, menj homokot hordani! A kapitány úgy viselkedik, mintha itt a táborban is hajón teljesítene szolgálatot. A parancs az parancs, végre kell hajtani. Jócskán lefogyott az utolsó hónapban, mégis húz. Tartott, ameddig tartott, de csak beszegezték a kátránypapírral mind a három ablakot. Már csak az ajtónyíláson árad be világosság. De hideg is. Pavlo utasítást ad, hogy felül azt is sze gezzék be, csak alul hagyják szabadon, annyira, hogy meggörnyedve be lehessen lépni. Beszegezték. Közben három dömper is hozott salakblokkot és lerakodott. Csak most már hogy vigyék fel daru nélkül? — Komi vesék! Uccu, felmászunk! — intett. Pavlo. az észt. Örömest, gyerünk! Suhov és Kilgas felkapaszkodott Pavloval az emeletre. A lépcső amúgy is szűk volt és Szenyka ráadásul leverte a korlátot. A falhoz tapadtak, nehogy leveszekedjenek. S a hó is ráfagyott a lépcsőfokokra. Csúszott a lábuk-. Hogy fogják az emberek felhordani a maltert? Nézték, hol kell falat rakni. Igen. ott. A félbehagyott falról már lelapátolták a havat. Még fejszével le kell róla hasogatni a jeget, s le is kell sppörni. Kieszelték, hogyan szállítják fel a salakblokkot. Lepillantottak. Ez az! Minek a lépcsőn cipeked- qi. Lentről négyen feldobálják a salakblokkokat az állványra, onnan ketten odább dobálják a födémre, még ketten pedig kézhez adják a kőműveseknek. így haladósabb is lesz. Fenn, ha nem is erős a szél, der fúj. Átjárja őket a falrakás közben. No de a megkezdett fal mögött már védve vannak. Könnyebben bírják. Suhov felnézett az égre. El- ámult. A derűs égbolton már majdnem delelőn állt a nap. Csudára telik az idő munka köz. ben! A táborban annyiszor töprengett már, hogy van ez. Észrevétlenül peregnek a napok, egyik a másik után. de az ő ideje nem akar letelni, a szabadulás napja csak nem közeleg. Lementek. A brigád már körül- ülte, a kályhát. Csak a kapitány és Fetyukov hordta a homokot. Pavlo dühbegurult. Nyolc embert tüstén kizavart: a salakblokkokhoz. Kettőnek meghagyta, hogy öntsön cementet a ládába, és homokkal szárazon keverje el Vízért, szénért kergette a többit. — No emberek, végezzünk a tróglikkal! — szólította Kilgas is kicsiny csapatát. — Ne segítsek? — ajánlkozott 6uhov. — De! — bólintott Pavlo. (Folytatjuk) Ilii*' iHNIUlMUJIUlttt )': IHMHMMi : «MIMIM-; «MHMM ! «MM!«MMMM' «MUMM «MM IH'HIIMM MIHI •IHnllMMM «MMMM! 1MMMM «MMMM MMMM» •"HinwUM irVälMII- «MMM * 30. A köszöntő ezzel véget is ért, vagy elodázódott. Kati rendet teremtett az asztalon, s már hozta az újabb tálakat: ropogósra sült kacsa, fölszeletelt fehér kenyérrel, ecetes paprikával meg uborkával. A férfiak sóhajtoztak, az öreg Lovas segélykérőn nézett körül, de aztán egyikük se tudott ellenállni, pedig az elnökhelyettes az első kínálást határozottan elhárította: — Én részemtől befejeztem. Aztán végül csak kivett egy szárnytövet és hozzá két gyönge uborkát. Majd csak lesz valahogy. Jánost egyre inkább hatalmába kerítette a nyugtalanság. Hogyan fogadják a hírt, hogy ő mégse a Dózsa agronómusa lesz? És mit lehet ezen magyarázni? Cse- kőnek elmondhatja, még családi gondjait is, köztük nincs szükség sok szóra, a hadifogság hosszú hónapjaiban barátilag olyasmiket is meggyóntak egymásnak, amiket békeidőben az ember maga-magának sem vall be. De mit mondhat itt, ennyi ember előtt? Mint Jézus az Olajfák hegyén — gondolta János — »Ö atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazonáltal ne az én akaratom szerint legyen, hanem a tied szerint«. Ez volna a legkönnyebb. ALUDJUNK RÁ EGYET... De ő nem is csak az emberek, a mások véleménye miatt nyugtalan. önmagának nehéz számot adni. Mi is jön rendbe azzal, hogy most Csekő feláll és azt mondja: elviszem ezt az embert. Az ember nem vitetheti magát mint a hajótörött az egy szál deszkán: amerre a tenger sodorja! Mit ér az, ha valaki csak kapaszkodik s a többi már nem tőle függ, hanem a szelektől, tengeri áramlatoktól? Felálltak szusszanni egyet, s míg Kati az asztalt szedte le, szétszóródott a társaság. Végre szét váltani Csekővel, a fűtetlen Verandára mentek ki és rágyújtottak. — Szabad ember vagy — mondta Csekő — ha akarsz, jössz ha akarsz, maradsz. A megyei titkárral már beszéltem. Aztán még mintha akart volna valamit mondani, de meggondolta magát és inkább kérdezett: — Te pajtás, semmiképpen nem tudsz itt maradni? János nem válaszolt. — Akár holnap beállhatsz hozzánk, de ahogy nézem, senki se venné jónéven. — Hát ti mit pusmogtok itt? — nyitott rájuk Kosa és jött nyomában az újságíró is. Csekőnek már a nyelvén volt, hogy valami tréfával elüsse a dolgot, vagy mondja nekik, hogy üzlet, családi ügy, s így adja tud- tukra, hogy most ketten szeretnének maradni. De aztán becsukta az újságíró mögött, az ajtót és igen komolyan odafordult Kosához: — Jó, hogy jössz, Kosa elvtárs. Elviszem Jánost Ű.i majorba, ha ő is úgy akarja. — Ne ugrassatok engem —■ rántotta meg a vállát Kosa, aztán mikor látta, hogy ezek komolyan hallgatnak, izgatottan folytatta: — Most? Hát ez lehetetlen. Szó se lehet róla! Még ha menni akarsz, akkor se engedünk. — Megbeszéltük a megyei titkárral. e= Mikor? — Utoljára most, két órával ezelőtt. — Dehát hogyan? Miért? Nem értem! — Régi ügy — mondta Csekő s várta volna, hogy már János válaszoljon — Szükség van rá az állami gazdaságban. — Aludjunk rá egyet — szólalt meg végre János, akit feszélyezett az újságíró jelenléte is — holnapra okosabbak leszünk. Visszament a szobába. A három férfi csak nézett utána és mindegyik másra gondolt, de egyik se értette pontosan, mi is történik itt. Jóidéig kint maradtak még a verandán, úgy kellett őket visszahívni, amikor újabb vendégek érkeztek. A Berecz házaspár jött mintegy véletlenül. Itt laknak a harmadik szomszédban és különösen az asszonyok között nagy a barátság, Kati nagyon szerette ezt a kis filigrán fiatalasszonyt, aki nemrég még gyerek volt, itt nőtt fel a szemük láttára és már maga is gyereket dajkál, de még mindig olyan kislányosan ügyetlen és pirulós tud lenni. Berecz afféle eleven eszű kertészember, aki mindig számol és könnyen vált át ha a helyzet úgy kívánja, most is azzal lépett be a szövetkezetbe, hogy őt az első turnussal elküldik gépkezelő-tanfolyamra. Jó szomszédok, mindig segítésre készek és bizalmasak a Takács- családhoz. Már a konyhából vissza akartak lépni, amikor Eszti nénitől meghallották, milyen társaság van Jánoséknál, de Kati betessékelte őket, jöjjenek csak, elférünk, különösen Berecznének örült, mert nem érezte jól magát egyetlen asszonynak ennyi férfi között. Kisvártatva jött Keceli Feri is a feleségével — s akkor már székeket kellett behozni a verandáról — ez a fekete bajuszú szép szál ember csaknem egyidős Jánossal, legénykori jóbarátok, és amikor ötvenhat után Feri visz- szajött Szöllősre, újból .összebarátkoztak. Felesége különben második asszony, Nagyligetről hozta, itt nem is nagyon ismerték. Végül egy ismeretlen szürkeegyenruhás ember jött be, a járási tűzrendészettől, az elnök- helyettest kereste, mert úgy hallotta autóval van és szeretne vele bemenni Nagy ligetre, vonat már csak éjfélkor lesz. Ittragadt hát ő is. A férfiak a nagyasztalt ülték körül, csak a járási elnökhelyettes pártolt át a díványra, az asszonyok mellé. Kati is leült végre, a bor János gondja, most már szolgálja ki mindenki magát. Vidám volt Kati, de szokása szerint csöndes, az italt is éppen csak megkóstolta, inkább a többieket kínálta szaporán, de őket is hiába, az asszonyok nemigen ittak. (Folytatjuk^
