Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-18 / 14. szám
2 1963. január 18. TOLNA MEGYEI NEPTUSAO TANULNI, O lyan idősebb emberrel beszélgettem, aki nem egyértelműen híve, de nem is ellensége rendszerünknek. Ö azt tartja magáról, hogy lojális. Ezt el is hihetjük neki, mert rendesen dolgozik. Kicsit talán — bocsánat a kifejezésért — szűk látókörű, mert sok mindent nem vesz észre abból, ami körülötte közvetlen közelében történik. Ezt mondta: — Úgy látom a pártnak most már nem közömbös az, hogy kádereinek milyen a műveltsége, iskolai végzettsége. Azért mondom ezt, mert elejétől a végéig elolvastam a kongresz- szusi tudósításokat, felszólalásokat. Ilku Pálnak, a mandátumvizsgáló bizottság elnökének a felszólalásában érdekes statisztikai adatokat találtam. Felfigyeltem milyen büszkén számolt be arról a szónok, hogy a kongresz- szus küldötteinek milyen az iskolai végzettsége. Mondotta például, hogy a küldöttek 13.8 százalékának középfokú, 49.9 százalékának felsőfokú iskolai végzettsége van. Még azt is hozzátette, hogy 13.8 százalékkal többen vannak itt közép- és főiskolát végzettek, mint amennyien a VII. pártkongresszuson voltak. A válasz erre nem nehéz, nagyon is kézenfekvő. Ennek ellenére nem értelmetlen a feltevésre reagálni, s egyben elmondani a párt véleményét a tanulás kérdéseiről. Mindjárt ki kell jelenteni, hogy a pártnak soha sem volt közömbös az, hogy tagjai milyen műveltek, vagy ha úgy tetszik milyen az iskolai végzettségük. A szervezeti szabályzat elsőrendű kötelességévé teszi a párt tagjának, hogy: „fejlessze politikai tudását, sajátítsa el a marxiz- must-leninizmust, gazdagítsa műveltségét”. Lenin híres mondását a „tanulni, tanulni, tanulni” jelszót a kommunisták nemcsak felírták a zászlójukra, h’aném' gyakorolják is állandóan. Persze nem mindig kedvező körülmények között. A kapitalizmusban csak nagy nehézségek árán tudták és tudják megszerezni a kommunisták azt a műveltséget, amely szükséges a tudományos világnézet elsajátításához, megértéséhez. Sokszor bizony iskolákon kívül, nagyon sokszor illegális körülmények között kellett és kell megszerezni a párttagoknak ezt a műveltséget. A magyarországi körülmények a felszabadulás előtt nagyon megnehezítették a kommunisták tanulását. Ezt mindenki tudja, ki az életből, ki másoktól, vagy könyvekből. Ezért nekünk a felszabadulás után, de még a fordulat éve után sem volt annyi jólképzett káderünk, amennyire szükségünk lett volna. Annak ellenére sem volt, hogy a párt elsőrendű kötelességének tartotta kádereinek képzését s e célból rögtön a felszabadulás után a pártiskolák hálózatát kezdte szervezni. Emlékezzünk csak vissza az államosítások idejére, hogy akkor kénytelenek voltunk minden képzettség nélkül kádereket például _ gyárigazgatónak kinevezni. Aztán az első tan ács választások idején is nagyon sok olyan elvtársat választottak a közigazgatás vezető posztjaira, akinek nem volt megfelelő képzettsége. S ezek közül a káderek közül — akiket bizony jaj, de sokszor kigúnyoltak — nagyon sokan, mondhatni a többség azóta magas képzettséget szerzett. Éjt nappallá téve tanultak elvtársaink, mert lobogott bennük a párt, a szocializmus iránti lelkesedés tüze, s megszerezték a műveltséget. Olyan műveltséget szereztek, amely előtt bárki leemelheti a kalapját. Sok volt munkást, szegényparasztot, zsellért ismerünk mindannyian aki fiókjában esketem! diplomát őríz, pártfőiskolát végzett, vagy leérettségizett jó eredménnyel. TANULNI, TANUL l u gjáró TOLNA MEGYEIEK Igen, a pártnak nem volt közömbös az, hogy mennyire műveltek, szakképzettek a káderei, vagy, ha úgy tetszik nem volt közömbös, hogy végeznek-e iskolát. Azokon a régi elvtársakon kívül, akik nehéz munkájuk mellett tanultak ott vannak a párt soraiban ma , már az újak, a népből jött értelmiség legjobbjai, akiket a népi demokrácia taníttatott. Taníttatott és nem is akárhogyan! Oda mer állni ez az új értelmiség is bárhová ahová kell és bátran össze meri mérni a tudását! Aztán vannak jó néhányan olyanok is, akik a régi értelmiség bői nőttek kommunistává. Nézzük csak kik ezek? A régi értelmiség leg jobbjaiból vannak közöttünk. Ez hát az a 49.9 százalék, amelyről jogos büszkeséggel emlékezik meg a VIII. kongresszuson a párt szónoka. Ezek azok a káderek, akikre igenis büszke a párt, mert ezeket a párt nevelte és neveli, többségük a párt, búzditó szavára tanult, szerzett diplomát. Műveltség, vagy ha úgy tetszik iskolai végzettség ... így írtam,- s most megmondom miért. Azért, mert sokak szerint a kettő nem mindig azonos. Azt mondják, vannak olyanok is, akik magasabb iskolát végeztek mégsem olyan műveltek, mint mások akik esetleg kevesebbet tanultak hivatalos okmányok bizonysága szerint, de többet tanultak egyébként. Ez is előfordulhat. A párt azonban most éppen ezzel is, hogy a kongresszuson ismertette a statisztikát, mintegv felhívja a tagjait a lenini jelszó megvalósítására: tanulni, tanulni, tanulni! A párt nagyon sok tagja hajlik könyv fölé napjainkban is. nehéz nnni munka után, sokszor deresedé fejjel. Könyv fölé hajlik, tankönyvek fölé, mert az iskola ma is és marad holnap is akár a szakképzet*ség. akár a politikai tudás, akár az általános műveltség megszerzésének legbiztosabb, leggarantáltabb forrása. M ndiák, hallani itt is ott is. hogy miért beiratkozni az iskolába,' meg lehet szerezni azon kívül is a szükséges ismereteket. Hát meg tudja szerezni, vagy nem, aki ezt mondja? Ha meg tudia szerezni és meg akarja szerezni, akkor az iskola sem probléma. Az iskolában is mind kevesebb felesleges dolgot tanítanak. És ma már nem lehet művelt embernek nevezni azt. aki nem ismeri az irodalmat, a történelmet, a fizika, kémia, biológia. matematika, egyéb reál- és humántudományok alapjait. Aki ma a párt politikáját meg akarja érteni és másokkal is meg akarja ismertetni annak műveltnek, nagyon sokoldalúan műveltnek kell lennie. Annak a politikai műveltségen kívül a marxista világnézet alaptudományainak: a filozófiának, politikai gazdaságtannak, a tudományos szocializmusnak az alapjait is kell ismerni. Ahhoz pedig, hogy ezeket tényleg elsajátítsa valaki, rendelkeznie kell legalább a középiskolák adta általános műveltséggel is. Ez világos és vitathatatlan. Az is világos, hogy a szocializmus építése napjainkban egyre bonyolultabb tudást igényel mindenkitől. A párt tagjainak soha nem volt ennyire kötelező az állandó tanulás, a politikai, szak- és általános műveltség állandó gazdagítása. A mi pártunknak Magyarországon soha nem volt még ennyire kötelező, hogy műveltségi színvonalát állandóan emelje. Ma, amikor már egyre több szakmában szakmunkás- tanulónak is csak érettségizett fiatalok jelentkezhetnek ... A kommunista mozgalom politikája tudományos. Ennek a politikának alapja a helyzet tudományos, sokoldalú elemzése. Ezt a politikát ismertetni, magyarázni csak úgy lehef, ha elég müveitek vagyunk, hogy megértsük korunk bonyolult nemzetközi és hazánk jelenlegi belső problémáit és azok összefüggéseit. Ezért nem lehet nekünk közömbös a tanulás. Ezért nem csodálkozhat azon senki, hogy soha nem volt közömbös, ma pedig különösen nem lehet közömbös a pártnak, hogy milyen, tagjainak a műveltségi színvonala. B üszkék vagyunk, jogosan vagyunk büszkék ezekre az eredményeinkre is, amelyeket a kongresszuson ismertetett statisztikai adatok a küldöttek iskolai végzettségéről elmondottak. Elégedettek persze korántsem vagyunk. Mert feladataink nőnek, egyre bonyolultabbak lesznek és nekünk meg kell oldani ezeket a feladatokat, biztosan kell mozognunk és helyesen tájékozódnunk a bonyolult kérdésekben. Ezért nem csak mondani, de valóra is kell váltani maradéktalanul a „tanulni, tanulni, tanulni” lenini jelszót. Gyenis János Két hétig Budapesten tanácskozik a Nemzetközi Vasútegylet A közlekedés egyik legnagyobb nemzetközi testületé, az UIC, az Unior International de Chemins de fér, a Nemzetközi Vasútegylet, amelynek tagjai sok európai, ázsiai és tengerentúli ország va- sútvállalata. Az UIC három műszaki albizottsága január 17-től, január 31-ig Budapesten tanácskozik. A tanácskozást csütörtökön ünnepélyesen nyitottak meg a Geliért-szállóban dr. Csanádi György, a közlekedés- és postaügyi miniszter első helyettese, a MÁV vezérigazgatója. A megnyitó után a bizottságok hozzáláttak a munkához. „Sok urunk nem veit rest, se kóbo, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.'* (József Attila: Hazám.) Hová, merre? — az mindegy volt, de erről a földről a szegény- embernek menekülnie kellett. Az állam 1934-ben a rabok kosztjára napi 80 fillért költött. Ez is köztudomás szerint nyomorúságos ellátást biztosított számukra. A napszámosok és zsellérek évi átlagos jövedelme nem tett ki többet napi 16,5 fillérnél. Móricz Zsigmond „boldog embere” így beszél erről az időről: „Kérem, mi csak a szemetjét esz- szük annak, ami terem. A többi kell adóba, meg kamatra. De még így se tudjuk kifizetni.” Majd később a ruházatról szólva: „Egy év alatt egy kendőt kapott a felesége öt pengő hatvan fillérért és cipőjavítást.” Más szavakkal, de ugyanezt mondja el Idős Bischof Antal Döb- t'ölcözön, az egykori kivándorolt, aki tíz évig Belgiumban élt. — 1930-ban történt — sorolja. — Nekem négy gyermekem volt. Nagyon nehezen éltünk. Ketten a feleségemmel még csak eléldegéltünk volna valahogy, de a gyerekeknek már nem sok jutott. Meg aztán — teszi hozzá — olyan sok jót meséltek a kinti világról, hogy „igy lehet keresni, meg úgy lehet keresni”. — Igaz,, amikor kikerültünk, azt tapasztaltuk, hogy valóban lehet keresni, de azt is, milyen áron. Mons Liége és Charleroi bányavidékeit mind bejártuk. Amíg egyedül dolgoztam, bizony nagyon nehéz volt. Ha a gyerekek nem cseperednek, s nem tudnak dolgozni, ott is felkopott volna az állunk. — Látástól vakulásig dolgozott az egész család. A gyerekek épp úgy, mint mi. Igaz, volt ott törvény a nyolcórás munkaidőre, de ha csak annyit dolgoztam volna, nem mentünk volna semmire. A nyolc órát lehúztam a bányában, mint lakatos, s utána malomba mentem dolgozni. S most egyszerre elfátyolosodik a hangja, amint folytatja: — Tíz évig voltunk kint. A hasunkon spóroltunk, hogy itthon egy kis tető jusson a fejünk fölé. De megfizettünk érte: örökre ottmaradt a lányunk. Már ő is dolgozott, s az embertelen körülmények közt tüdőbajt szerzett. Úgy sorvadt el, mint a virág ... A mérleg tehát: egy emberéletért egy ház! • Epilógusként hozzátartozik a történethez, hogy az idős, 66 éves bácsi nyugdíjával megelégedetten tölti a pihenés napjait. ÍSz.-EJ II mezőgazdasági könyvhónap programjából Hat községben író-olvasó találkozót rendeznek A tavalyi tapasztalatokból kiindulva, a könyvkiadók, a megyei tanács népművelési csoportja, a könyvtárak és a földművesszövetkezetek idén is megrendezik a mezőgazdasági könyvhónapot. A február 2-án kezdődő sorozat keretében több rendezvényre kerül sor. így egyebek között író-olvasó találkozókat is rendeznek a falvakban. Ilyen találkozóra a megye hat községében kerül sor. 1 Udvarin és Dunaföldvárott Tóth Mihály egyetemi tanár, neves szakíró találkozik az olvasókkal. Németkéren és Diósberényben J. Horváth László szakíró szerepel a találkozón. Gyulajra és Majosra pedig Molnár László látogat el, s beszélget a mezőgazdasági szak- irodalom jelentőségéről és gyakorlati hasznáról az ankétok részvevőivel. Ki károsodik? Értelmiségi társaságban hallottam nemrég egy érdekes „megállapítást". Aki elmondta, nem maga találta ki, ő is úgy hallotta, de — mint mondta — egyet is lehet érteni a dologgal. Ezek szerint ha valaki sikkaszt, nem is követ el olyan súlyos bűnt legfeljebb erkölcsileg lehet elítélni. Kárt tulajdonképpen nem is okoz. Mert ugyebár Iksz kartárs elsikkaszt ötvenezer forintot. Miért teszi, mit csinál a pénzzel? — Bemegy a boltba és elvásárolja. Autót vesz, vagy motorbiciklit, esetleg felruházkodik, vagy italra költi a pénzt. Nálunk azonban a kereskedelem is állami kézben van, ezeket a cikkeket csak ott lehet megvenni. Az elsikkasztott pénz tehát végső soron visszakerül az államhoz. — Igen ám — vetem közbe —, de a sikkasztó ezzel munka nélkül jutott anyagi javakhoz, autóhoz, motorhoz, stb. — No, persze. Ezért ítélhető el, de pusztán erkölcsileg. Mert kárt tulajdonképpen nem is okozott. Hisz a pénz ismét visszakerült az államhoz. Nem volt nehéz meggyőznöm az illetőt, hogy a problémának bizony nemcsak erkölcsi, hanem közgazdasági vonatkozásai is vannak. Aki nálunk fizetést kap, az valamilyen formában, akár közvetlenül, akár közvetve, de részt vesz az anyagi javak létrehozásában, illetve valamilyen munkát végez, (ha nyugdíjat kap, végzett a múltban, ha ösztöndíjat, akkor végezni fog a jövőben) amely akár közvetlenül az anyagi javak előállítására irányul, akár nem, de szükséges a társadalomnak. Az anyagi javakat tehát kizárólag a munka teremti meg. Ezek a javak kerülnek felosztásra olyan formában, hogy ki-ki munkájáért fizetést kap, és a pénzért vásárol. Ha valaki tehát úgy jelentkezik az elosztásnál, hogy nem munkával szerzett erre jogcímet, az egész társadalmat rövidíti meg. Kevesebb jut azoknak, akik dolgoztak. Ha Iksz kartárs példája tömeges követőkre találna — és törvényeinkkel ezt nem akadályoznánk meg — hamarosan oda jutnánk, hogy nem lenne mit osztani. Az idézett nézettel nem gyakran lehet találkozni, kár is lenne szót vesztegetni rá. Annál gyakoribbak azonban „enyhébb" változatai. Egy vállalati igazgatóval beszélgettem nemrég. Beruházásuk százezrekkel került többe a helytelen szervezés miatt. Az illető sorolni kezdte a mentőérveket:' A felsőbb hatóságunk intézkedő se... próbáltuk a jobb megoldást, de a kivitelező nem fogadta el annak idején... stb. Ahelyett, hogy amikor kiderült a kedvezőbb megoldás lehetősége, azonnal intézkedett volna, az alibiket kereste, érveket, bizonyítékokat, amivei fedezhette magát. Egy másik vállalatnál siránkoztak, hogy a sok kötbér, kocsiálláspénz miatt nincs többletnyereség, nem lesz nyereségrészesedés. Valaki megjegyezte: Tulajdonképpen csak mi jártunk rosszul, az állam, a népgazdaság csak nyert, mivel a minőségi kötbért más állami vállalatoknak, a kocsiálláspénzt a vasútnak fizettük. Üzemeinkben ma már alig akad, nemcsak vezető, hanem egyszerű munkás is, aki ne tudná: A lopás, a társadalmi tulajdonnak rongálásával, vagy eltulajdonítással való megkárosítása mélységesen elítélendő bűn. Nemcsak erkölcsi meggondolások alapján, hanem azért is, mert ez fékezi előrehaladásunkat. Nem ilyen egyértelmű űz elítélő vélemény a károkozás kevésbé nyilvánvaló formáival szemben, amelyek nem inkább hozzá nem értésből, vagy a helytelen szándékosságból, nem nyerészkedésből, hanem anyagi ösztönzésből fakadnak. Pedig népgazdasági hatását tekintve közömbös, hogy valaki ellop-e egy vagon szenet, vagy feleslegesen fuvaroztat árut, ami miatt egy vagon szenet el kell tüzelni a mozdony kazánjában. Népgazdasági szinten ugyanaz a hatása annak, ha egy brigád normacsalást követ el, el nem végzett munkáért vesz fel fizetést, vagy ha elvégzi azt a munkát, érni különben felesleges. Konkrétebben: Pakson heteken keresztül végeztettek vagon ki- és berakást a rakodómunkásokkal a beton szőlőoszlopok felesleges szállítása miatt. A népgazdasági kár nem kise bb, mint ha a rakodóknak munka nélkül fizették volna ki a bért. A károkozás ilyen formái nem annyira nyilvánvalóak, mint a lopás, a sikkasztás, stb. Ellenük küzdeni azonban nem kevésbé fontos.