Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-06 / 260. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1982. november 6, Á MÁBAN születik A HOLNAP Tűzben edzik az acélt Persze, Fadd sem valami csoda­falu. Nem hibátlan, feddhetetlen emberek gyülekezete a falu kö­zössége és nem olajozott szerke­zet még a szövetkezet szekere. Az emberekből fel-feltör a régi, a szekér kereke is nyikorog néha. De már halad előre és nem is | csak döcög, hanem megy egyre gyorsulóan. Meg az emberek is változnak — s ők is egyre gyor­sulóan. Kezdjük a lopásoknál. S ne egyszerűen úgy, hogy valaki el­tulajdonít valamit, hanem mé­lyebbről, a ,,miénk”-érzés meny­nyiben hat már és hat-e egyálta­lán? Néhány évvel ezelőtt még gya­koriak voltak a lopások. Ma? Azt mondják a vezetők: — A. tagság sorából már elég régóta nem történt lopás A cigányok még igen. De úgy láttuk, már itt is változik a hely­zet. Ha elfognak egynémelyet kö­zülük, anélkül, hogy becézgető szavakkal illetnék a tettest, mindjárt ajánlják is neki- „Gye­re dolgozni és akkor lesz kere­seted.” A raktáros a múltkorában bú­zát adott ki az egyik tagnak. Meglátták ezt mások, s siettek jelenteni az irodán, ez történt, így történt, utána kellene nézni, nincs-e szabálytalanság a dolog­ban. Nem volt, szabályosan adták ki a búzát, mert járt az illető tagnak. Túlságosan messzemenő következtetést ne vonjunk le az esetből, hiszen talán akad, aki hajlamos azt mondani: de gyor­san siettek árulkodni. Mi nem ezt mondanánk, hanem azt, hogy éberen figyel mindenre a tagság, s félti a közöst, amelyet közös Voltában.,éyez a magáénak- Mert megtehették volna azt is, hogy megvonják a vállukat: — Hadd vigyék, "‘mi "''"közötti' hozzá. Nem az enyém. Viszont azt érzik, hogy az övék. És ez nem kis szó. Talán a leg­több. K. Józsefet bíróság ítélte el an­nak idején, mert hozzányúlt a közös vagyonhoz. Büntetését le­töltötte, má ismét a szövetkezet­ben dolgozik. Senki sem érezteti vele egykori botlását, hiba is lenne, ha éreztetnék, az a helyes, ha annyi megbecsülést megadnak neki. amennyit munkája után megérdemel. S ebben nem is lát­tunk semmi hibát. L. Józsefet ha­sonló okok miatt kizárták a tag­ság sorából, most ismét vissza­készül a szövetkezetbe. Ha szán­déka őszinte, nem is lesz része visszautasításban. Hogy hibák már nincsenek is? Dehogynem. Sajnos, vannak. — Elnök elvtárs, kétszáz fo- I rintra lenne szükségem. Nines otthon zsír — már régebben tör­tént, hogy egy asszony ezzel ál­lított be az irodára. Megkapta a kétszáz forint előleget. Mit tesz isten, két óra múlva zenebona, dínomdánom hangzik a kocsmá­ból. Húzza a cigány, s mulat az asszony az alig előbb zsírra ka­pott kétszáz forintból. Hát ilyes­mi is megtörténik. Talán több­ször már nem. Meg a Gutai-pusztán lakó B. Lászlóék, akik — noha becsüle­tük már két szövetkezetből is ki­telt — így, vagy úgy a faluhoz tartoznak. Nem nagyobb dicsősé­gére a falunak. Úgy mondják az itteniek, hogy mindent megesz­nek, mindent megisznak, ami a házba bekerül, aztán övék a szé­les határ, s nem átallották még az Állatforgalmi Vállalatot is be­csapni a múltkorában. Ilyen em­berek is vannak Faddon. S ha már a még fellelhető hi­báknál, gondoknál tartunk, em­lítsük meg: azt hallottuk, hogy az üzemegységvezetők szeretnek pa­rancsolgatni. Ne legyünk értet- lenek velük szemben sem, hiszen ez a módszer sokszor gyorsabb eredményt ígér, mint a meggyő­zés, s akitől azt kérik számon, hogy a munka a lehető leggyor­sabban, legjobban menjen, köny- nyen hajlamos a gyors módsze­rek alkalmazására. Ilyenkor egyetlen célravezető eszköz van, amit tettek is a pártszervezet és á szövetkezet vezetői, meggyőzni az üzemegységvezetőket, hogy a felvilágosító munka hosszú távra 'Koz eredményt, a parancsolgatás csak látszatsikert szül, mert ké­sőbb megbosszulja magát. — Miért nem foglalkozunk töb­bet az osztályharccal? — így, ezekkel a szavakkal tette fel va­laki, a tsz egyik tekintélyes, ré­gi és tiszteletben álló tagja a kérdést. S bizony nehezen értet­te meg, hogy a harc ma — ha úgy tetszik, az osztályharc — el­sősorban a munkában, a földeken folyik, hogy ne maradjon kapá- latlan semmi, hogy a betakarítás, meg a vetés időben megtörtén­jék. Nem az az eredményt hozó módszer, ha azt hangoztatjuk, hogy „a kulákból nem lesz sza­lonna”, meg a proletárgőg sem célravezető. A faddi volt agrár­proletárok éppen azzal tudják megmutatni erejüket, ha azt mu­tatják meg, hogy volt és van ere­jük átnevelni, átformálni azokat az embereket, akikkel néhány évvel ezelőtt még íarkasszemet néztünk. Nem akarunk a békebíró sze­repében tetszelegni, de ha már ezt is tapasztaltuk, elmondani is szükségesnek tartottuk. Vannak különböző vélemények, nézetek, köztük helytelen néze­tek is — az osztályharc, a részes művelésben elfoglalt egynémely nézet, a túlzott követelőzés, az adj uramisten, de mindjárt szem­lélet, a közérdek háttérbe szorí­tása stb. —, s ezek a nézetek összeütköznek. Nyílt, őszinte vi­tában csapnak össze. És ez így van jól. Többektől hallottuk: „Szókimondó emberek laknak a mi falunkban. Azok voltak min­dig, hát pont most, amikor az őszintség erény, most ne lenné­nek azok?” , Vitatkozni lehet, kell is, har­colni is a helytelen nézetek, vé­lekedések ellen. De mindig egye­nesen, mindig őszintén. És hogy ezt láttuk, ez volt az egyik leg­kellemesebb tapasztalatunk Fad­don. Mi is kívánkozik még ide? Ha már a sok jót mind el­mondtuk és felhánytorgattuk a tapasztalt rosszat is, két dolgot még a vendég jogán szabadjon megemlítenünk. Nagyon szép dolog volt, amikor a munka gyorsítására kérte fel a vezetőség a tagságot; másnap azt tapasztalták, hogy minden felső szervezés nélkül hajnali egy óra­kor munkába indultak a tagok. Az már viszont kevésbé dicsér­hető, hogy péhány héttel ezelőtt az összetorlódott munkák gyors végzését akadályozta a háztáji szőlők beérése. Mert a legtöbben elsőnek a háztájiba siettek a kö­zös helyett. De ennyi legyen is elég a hi­bák felsorolásából, meg nem is azért mentünk, hogy végnélküli I hosszan dicsérgessíink. S külön­ben is, lesz még mondanivalónk a későbbiekben. Nem is kevés. Következik: Számok és ada­tok Parásztai György— SzekuUty Péter (Folytatás a 3. oldalról.) Egyedül Klári dolgozott, noha elhatározta, hogy ezen az őszön nem megy többé fosztóba. * A szőlővel bánó parasztember úgy megszokta az esti pineézést, mint betyár a magányt, bagoly az éjszakát, macska az egerészést. Könnyen lehet, hogy a szőlőt is elsősorban ezért a titokzatos kedvtelésért szerette meg. Vérét ősrégi barátság kötötte a mámor­hoz, ehhez a hordóban élő vad­állathoz, szívesen ingerkedett ve­le, s az volt a férfi, aki a bódulat ingoványán is bírta még erővel. Amelyik legényt megtűrtek a tivornyákon — ahol szűz bor ké­pében idézték meg az ördögöt, az istenre még akkor sem gondol­tak, ha a harangszót hallották — azt a legényt bízvást sorolhatták már a felnőttek közé. Dani ismerte a szőlődombok valamennyi ösvényét, sokat tapo­sott rajtuk hol részegen, hol józa­nul. Évek óta járta a pincéket. Behunyt szemmel is eltalált vol­na a zegzugos hajlatokon, de azért magával vitte arasznyi kis viharlámpáját, hogy lefeléjövet, ha netalántán kótyagos lesz, akadjon valami gyámolítója. Köd szitált, tömény csendességgé sű­rűsödött a fekete ég. A legtöbb pince kihaltan komorlott a ved­lett fák között, mélyükön halált lehelt az erjedő must. Ilyenkor meggyérültek a vendé' ••író pin­cék! csak ott világított ablak a kásás estében, ahol mulatozó szoba is tartozott a présházhoz. Dani látta, hogy balról, a magas­ban két apró ablak dereng. Arra indult. Tudta, hogy Kul­csár Bertalané a présház, azé a nagy gazdáé, aki apjának kipró­bált barátja, s iránta jószívvel van. Nem a bor kedvéért indult csatangolásra. Inni otthon is tu­dott volna, maradt elég rizling a gyászos lakodalomról. Idejét érezte, hogy megváltozott élete újra beleszövődjön a falu közös­ségébe, ráleljen a helyére, mint aki hosszú távoliét után érke­zett meg. Mások tapasztalatából is tudta, meg a maga ösztönei is figyelmeztették, hogy sorvadásra ítéli az elzárkózás, idegenségbe szorítja önmagát, ha nem keresi az utat az ismerősök bizalmához. Vétett a közfelfogás ellen, ingyen jóindulatot nem remélhetett, kö­telességének érezte hát, hogy bizalmat kunyeráljon, lehetőleg úgy, hogy büszkesége minél keve­sebb kárt szenvedjen. Szégyell te a kényszerűséget, mégsem tehe­tett mást, ha itt akart élni. örült, hogy éppen Kulcsár Bertalannál lát világosságot. Biza­lommal indult a hívogató ablakok felé. Könnyebbnek érezte vastag ködmönét, homlokán följebb tol­ta a bőrsipkát, amely nyirkos és hideg volt a szitáló ködtől. Annyira itthon volt itt, hogy még kopogtatni sem szokot. Min­den alkalommal vidám meglepe­téssel fogadták, ujjongó zajon­gással viszonozták köszönését és az volt az első, hogy borral teli poharat nyújtottak feléje egy­szerre három helyről. Most is erre számított megszokásból, s mosolygott, mielőtt belépett vol­na. Bizakodó tekintettel, de azért egy kis tétovaséggal nyitott a szobába. — Békességas jóestét mindnyá­juknak — köszönt a megszokott módon, kicsit hangosan, ottho­nosan. Kulcsár Bertalan, a vörhenyes bajuszú, puha képű gazda épp mellette állt, az imént szívott bort a hordóból, vállának tá­masztva tartotta a lopót. Végig­mérte Danit, mint gyanús ide­gent, a fejét gyorsan elfordí­totta, ment az asztalhoz. — Jóestét... — fogadta a kö­szönést kelletlenül, hátatfordítva a jövevénynek. Mint aki egyál­talán nem tartja fontosnak a vendéget, elmélyülten járta kör­be a nyersfedelű asztalt és tele­suttyantotta az üveglopóbó’l a poharakat. Öten ültek az asztal körül. Vas­tagon öltözött, csapzott parasztok voltak, valamennyien a módo­sabbak közül. Gyertyalángok lobogtak bizalmatlan arcuk előtt, mögöttük torz árnyékok rajzolód­tak az alacsony szoba vakolatlan, mészkőből rakott falára. Valamit mormogtak, de ez ugyanúgy le­hetett volna szidalom is, mini köszönés. (Folytatjuk) Egy szovjet harcos temetése Mórágyon „Szabad életünkért, boldog jö­vőnkért haltál meg, hazádtól tá­vol, magyar földön, mint oly so­kan a fasizmus elleni háborúban. Emlékedet szeretettel és kegyelet­tel megőrizzük az utókor számá­ra és itt a sírhantodnál fogadjuk meg, hogy sírodon a hála virágai sohasem száradnak el.” E néhány mondat abban a fo­gadalomtételben hangzott el, ame­lyet október 31-én a mórágyi út­törők mondtak el, az ismeretlen szovjet katona sírjánál. Még a II. világháború harcai­ban vesztette életét az a szovjet harcos, akinek holtteste eddig Mórágytól mintegy öt kilométerre volt elhantolva az egyik magán­ház udvarán. Most a mórágyi te­metőben helyezték örök nyuga­lomra. A koporsónál Hideg Mihály elvtárs, a Bonyhádi Járási Rend­őrkapitányság vezetője mondott gyászbeszédet. A hős ravatalánál munkásprök, tűzoltók, a járási és községi veze­tők felváltva álltak díszőrséget. A jelenlévő szovjet harcosok díszsortűzzel adóztak az elhunyt elvtársuk emlékének. Majd elhe­lyezték a síron, a hála virágait Mórágy dolgozói, a társadalmi szervezetek és a szovjet hadse­reg küldöttei. Koszorút helyeztek el a Bonyhádi Járási Pártbizott­ság, a járási tanács, valamint a helyi- tömegszervezetek képviselői. L. A. ÖN-MEO Furcsa terméke a rövidítéseket fáradhatatlanul kigondoló embe­ri elmének éz a kifejezés: meo. Jelentésével mindenki tisztában van, aki pedig nem ismeri, csak bólogat, ha hallja. Jobb ez így. Változik azonban a helyzet, ha a meo-hoz hozzábiggyesztjük az ünnepélyes külsejű ön névmást. Más lesz az értelme, olyannyira, hogy egy ismerősöm, akinek mondtam, meglepetten kérdezte: mi bajom van vele, mivel érde­melte meg, hogy ilyesmiket vag­daljak a fejéhez. Ö azonban já­ratlan volt a meo dzsungeljében. Amikor hosszas magyarázat után megértette: szó sincs harag­ról, felfokozott indulatról, kedé­lyesen nevetgélni kezdett. Akkor viszont én lepődtem meg, s kér­dezgettem, miért a vígadás. Azt mondja, hogy az élet néhány te­rületén meghonosodott ön-meó- zást ki lehetne terjesztem min­denre. így például. — Szabálytalanul közlekedett a maszek kocsitulajdonos. Nem vár sem intést, sem figyelmeztetést, kiszáll a kocsiból, előveszi a jog­sit, s kilyukasztja az egyest. Vagy. — Év vége közeleg az italbolt­ban. A séf önleltárt csinál. Látja a látnivalókat, de nem tétovázik. Összepakolja a fogkeféjét, nejé­vel becsomagoltat három napi hi­deg élelmet, $ elindul. Nem ta­gad,- nem szépít mindent elmond úgy, ahogy történt... És végül. — A túlhaladott álláspontot képviselő, exponált személy meg­vizsgálja munkásságát, s Ijíven az ön-meóhoz, selejtrendezést vé­gez, s magát sem kíméli. Hogy milyen szép és milyen egyszerű is volna így minden. Megszűnne egy csomó bizottság, s kevesebb lenne a pletyka.. Az ön-meo mindennek elejét venné. sz. i. Laci meg a „p Laci körme elhanyagolt, ápo­latlan. Ráadásul hibásan is nőtt, nem is lehet rendbehozni a szo­kásos szerszámokkal. Laci körme alapos ápolásra szorul, és hárman is készülnek, hogy rendbehozzák. — Gyere Laci... •— mondja egy kék köpenyes ember, és a helyé­ről másik terembe vezeti. Szó nélkül követi, csak nagy, busa fejét szegi fel idegesen. 9 Azt már engedelmesen tűri, hogy kalodába állítsák, hevede­Jön az állatorvos, fadobozból vil­lamos kézifúróhoz hasonló készü­léket vesz elő, hosszú, spirálsze- rß tartozékkal. A spirál végén köszörűkőhöz hasonlító kis ko­rong. Bekapcsolják a készüléket, a sebesen forgó korongot fel-alá mozgatják a pata elferdült ré­szén. Néhány percig tart csak a kezelés, és a patahiba eltűnik. — Amíg ez a készülék nem volt meg, igen nehéz volt az ilyen pa­tahibák kezelése — mondja dr. Magyart Jenő. — Reszelővei, Vé­rekkel lekössék,'mert biztos, ami biztos; hátha megelégeli a tortú­rát és rugdalózni kezd. Hatalmas lábaival pedig senki nem szeret­ne közelebbről megismerkedni. Laci nem egy vásott süvölvény, hanem hatalmas, csontos fuvaros­ló. Valahol felsértette a patáját, seb keletkezett, amelynek követ­keztében hibásan nőtt a pata. Be­került az állatorvosi rendelőbe, Szekszárdra. Meghúzzák a hevedereket, a paripa nyugodtan tűri azt is. hogy lábát felemeljék, ‘ bakra tegyék. sokkéi kellett vesződnünk, s a végén az ember már nem érezte a csuklóját. — A készülék harmincezer fo­rintba került, és az az előnye, hogy a patakezelésen k.ívül fog- hibák megszüntetésére is lehet használni. Itt, ez a betét való a fogkezeléshez — mutatja az elmés szerkezetet Magyart dr. — Bármi­lyen foghibát helyrehozhatunk vele. Lám, már a lovak ,,pedikűrö- zését” is gépesítették. Bl.

Next

/
Thumbnails
Contents